Desmond Child olyan, akár egy olcsó halaskofa. Orrfacsaró bűzt árasztó halat árul a piacon. Nem csoda hát, hogy senki sem kér belőle. A hajdan szebb napokat is látott – azóta honosíttatott – dalszerző az 1956-os emlékév alkalmából a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” szolgálatába állva, újra hasznosította egyik korábbi szerzeményét – épp úgy, ahogyan boldogabb országokban a háztartási hulladékot szokás. Az alkotás költségeit ezúttal is a magyar adófizetők előlegezték. A rezsim ostoba abszurditását mi sem jelzi hívebben, mint hogy a dal egy „szabad országról” szól, ám a videó feltöltője a YouTube-on korlátozza a szólásszabadságot: senki sem mondhatja el a véleményét erről a műről.

Végtelen szomorúsággal tölt el, hogy egyes honi politikusok a giccs iránti olthatatlan és megmagyarázhatatlan vonzalomról tesznek tanúbizonyságot. Tíz éve hallhattuk a Paulo Coelho-i ihletettségű „A Föld könnyeit” (hallhattuk – micsoda képzavar!); ugyanebben az évben az akkori kormánypárt bömbölő „Igen! Igen”-kezdetű csatadallal szólította híveit az szavazófülkék egyperces magányába. Volna egy szerény javaslatom: ha lúd, akkor legyen kövér! Úgy vélem, ennek a rezsimnek a kényurai lelkük legmélyén betegesen vonzódnak a perverz tömegjelenetekhez. Miért ne vehetnének példát Észak-Korea Bölcs Vezéréről, amint fogadta a Kárpátok Géniuszát? Akik olyan szenvedéllyel vadásznak (kiváltképp, ha védett madarakra célozhatnak), mint Ceauşescu; akik olyannyira kedvelik az émelyítő pompát, mint bármely jöttment, azoknak gyerekjáték lenne összehozni egy grandiózus történelmi misztériumjátékot, olyat, mint a „Megéneklünk, Románia!”

Havasi Bertalan, a miniszterelnök szája, minap a reá jellemző tapintatos bájjal magyarázta a megmagyarázhatatlant. Mindenkit megnyugtatott, hogy a kormányfő

 „… mindenkit alkotásra buzdít, továbbra is arra biztatja a művészeket, hogy – a magyar kormány támogatásával – minél több formában és műben fejezze ki azt, amit a magyar szabadságról, 1956 szellemiségéről gondol, érez.”

Írók, írjatok remekműveket! Mi már éltünk olyan „boldog időket”, amikor „Népünk Bölcs Vezére”, a Kopasz Sátán „mindenkit alkotásra buzdított”, csak akkor éppen a szocializmus nagyszerűségéről kellett volna buzgólkodni. A közkeletű anekdota szerint ez a kis Manó anno arra kérte Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt, írjanak-komponáljanak új, „szocialista szellemiségű” himnuszt, mondván

 „… az mégsem lehet, hogy a dolgozó nép himnusza, vagy bármely ünnepség az Isten nevével kezdődjön.”

Illyés és Kodály bátran nemet mondtak „Nagy Tanítónknak”.

Honpolgárok! Mondjunk nemet mi is erre a fülsértő silányságra! A mi nagyszerű 1956-os forradalmunknak ugyanis van himnusza. 1956. október 23-án, a déli harangszó után csendült fel először a rádióban, majd november 4-ig szinte minden nap hallható volt. Nem tudni, ki volt az a zenei szerkesztő, aki műsorra tűzte Beethoven Egmont-nyitányát; nem tudni, érezte-e a pillanat nagyszerűségét; tudta-e, hogy történelmi tettet hajtott végre, ám az bizonyos, hogy tiszteletre méltó érzékenységről és kifogástalan ízlésről tett tanúbizonyságot.

Hallgassák meg Önök is! Amint felcsendül, minden zsarnok megremeg. Az Egmont-nyitány egy szabadságszerető nemzet forradalmának himnusza, nem pedig egy giccses-cirádás, halszagú rezsimé!

Olvasom, hogy a BBC elállt a hajdan népszerű Halló, halló! című sorozat új változatának bemutatásától arra hivatkozva, hogy a komédiában szereplő nácik „egyes nézőkben rémületet keltenének” és „sokak érzékenységét sértenék”. Noha a „remake”-jelenség is megérne egy misét, ezúttal nem erről szólnék, hanem az „érzékenységről”. Meddig élnek vissza türelmünkkel a „politikai korrektség” szánalmas apostolai? Meddig tekintenek minket csekély értelemmel bíró gyermeteg lelkeknek, akiket óvni kell holmi tévé-náciktól? Meddig tűrjük el, hogy mások „érzékenységére” hivatkozva korlátozzák mindenki szólásszabadságát? Vajon él-e széles e világban olyan épeszű ember, akiben bármiféle rémületet kelt e sorozat Erich von Klinkerhoffen tábornoka vagy Herr Otto Flick Gestapo-tisztje? Akik úgy vélik, hogy ezek a nevetséges alakok bárkiben rémületet keltenek, adjanak hálát Istennek, hogy soha életükben nem kerültek tőről metszett, igazi nácik szeme elé! Lassan olyan kórházzá válik a világunk, amelyről Goethe írt egy 1786-ben kelt levelében, Frau von Steinnek: mindenki pátyolgat minden érzékenységtől szenvedőt, ám sehol egy igazi beteg. A politikai korrektség a nyugati ember intellektuális elhülyülésének tanújele. Apostolai a nekik nem tetsző vagy számukra kedvezőtlen véleményeket úgy akarják elhallgattatni, hogy „sértőnek”, „megengedhetetlennek” és a „mindennapi közbeszéden kívül állónak” bélyegzik őket. Ők azok, akik üdvözült mosollyal papolnak „emberi jogokról” és „toleranciáról”, miközben ők maguk a legkegyetlenebb kirekesztők.    

Kíváncsi vagyok, vajon a Csengetett, Mylord? című sorozatot mikor tiltják be arra hivatkozva, hogy a brit arisztokrácia életmódjának mégoly szarkasztikus ábrázolása „sérti” a munkásosztály érzékenységét? (Tekintsünk el most attól, hogy a baloldal szótárából kikopott a munkásosztály szó…) Ha Önök valaha váltottak néhány szót munkásokkal, rájöhettek arra, hogy ezek a derék emberek ugyanarra vágynak, mint mindenki más: társadalmi felemelkedésre, megbecsülésre, elismertségre és vagyonra, valamint nőkre. (Munkásokkal lehet igazán ízesen beszélgetni a női test összes létező örömszerző képességéről.) Úgy szeretnének élni, mint az arisztokraták. A fedélközből fel akarnak jutni az első osztályú fedélzetre. Nem „forradalmi öntudatra” vágynak, amelyet a bolsevikok akartak beléjük plántálni, nem „emberi jogokra” és „emancipációra”, amelyet a liberálisok akarnak átnyújtani nekik – egy épeszű ember beéri ősi és elvitathatatlan szabadságjogaival is, amelyeket független bíróságok előtt kényszeríthet ki; megelégszik emberi mivoltának elvitathatatlanságával!

De tovább megyek: az „érzékenykedők” Hollywoodot is meg kívánják reformálni. Felmerült, hogy a hagyományos amerikai szuperhősök valamelyikéről „derüljön ki”, hogy „mássággal él”. Ez azt jelenti majd, hogy egy forgatókönyvíró lázálmaiban a Denevérember felfedezi, hogy a férfiakhoz vonzódik és az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának igencsak vitatható ítéletére hivatkozva „házasságot köt” a Pókemberrel? Ne értsenek félre, nem akarok senkit megsérteni! (És itt a sértésnek nincs semmiféle szarkasztikus éle.) Miért kell népszerű filmes karaktereket kiforgatni, elorozni legjellemzőbb vonásaikat? Komolyan kérdem: ezek az elmék, ezek a légvár-építők láttak már hús-vér embereket? Ezek az ember-mérnökök a tanszéki dolgozószobák magányában komolyan azt hiszik, hogy így toleránsabbakká válnak az emberek? Tisztában vannak egyáltalán a tolerancia szó jelentésével? Meg kellene fontolniuk: e szó és az elvárt magatartás nem jelentheti azt, hogy valaminek az imádatát kötelezően előírhatják! Nem jelenthet „elfogadást” és „befogadást”, csakis türelmet és békés tartózkodást olyan nézetekkel, meggyőződésekkel és életformákkal szemben, amelyeket esetleg a türelmet gyakorló erkölcsi rosszallása kísér. Csakis így őrizhető meg a vallásbéke és a különféle életmódok közötti békesség. A hamis értelemben felfogott „tolerancia” prófétái gondolkodjanak el azon, hogy mindannyian egyazon Istentől származó emberi méltósággal éljük életünket, és ne ítéljék meg, ki cipel nehezebb keresztet egész élete során: mindenkié nehéz; azé is, aki mássága felvállalásával, testi-szellemi fogyatkozásával, vallásának gyakorlásával vagy a többségétől eltérő nézetei kinyilvánításával akar emberhez méltó életet élni. Tolerancia-apostolok, kényeskedő hamispróféták, fontolják meg: az embereknek nem az Önök dogmáira, absztrakt és vérgőzős értelmiségi álmaikra, hanem irgalomra és felebaráti szeretetre van szükségük!

Meggyőződésem, hogy ez az emberi és erkölcsi minimum.

(Kép: Halló, halló!)

Egyik régi barátom mondta nekem néhány órával ezelőtt, hogy Szilágyi Áron címvédő olimpiai bajnokunk karakteréhez tökéletesen illik a kardvívás. Mintha egy modern Baradlay Richardot láttunk volna a páston küzdeni. Valóban. Egy megnyerő fiatalember nemes arcvonásokkal; arisztokratikus sportot művel, amely régi magyar hagyományokkal bír: virtus és művészet elegye.

Ennek fényében elgondolkodtató, hogy korunk politikusai már nem vívnak (igaz, többségük nem is lenne párbajképes) és szemlátomást rút külleműek: Orbán, a megereszkedett, köpcös Döbrögi uraság zilált arcvonásokkal; a hüllőtekintetű Rogán; a hórihorgas, tagjait fegyelmezni képtelen Gyurcsány; a páviánarcú Mesterházy; a dögkeselyűt idéző Vona – sakáltermészetű gyászmagyarok mind. Mintha a demokrácia nem csak a jellembeli és a szellemi középszerűséggel járna együtt, hanem a csúfsággal is. Egykoron Andrássy Gyula gróf, m. kir. miniszterelnök és közös külügyminiszter volt a legszebb férfiú Európa udvaraiban és diplomáciai szalonjaiban. Valaha az Esterházyk és a Zichyk kormányoztak – ma a szarháziak meg a stricik.

Sic transit gloria mundi.

„Te finnugor vagy?” – kérdezte egyik kedves ismerősöm, miután értetlenségemnek adtam hangot egy első pillantásra nyelvészeti kérdésnek tűnő probléma boncolgatásakor. Bevallom Önöknek, e zavarba ejtő kérdés kifogott rajtam. Ugyanis sok mindent nem értek a magyar jobboldali démonológiából. Ilyen érthetetlen jelenség a „finnugor elmélettel” szembeni zsigeri gyűlölet. Az „elmélet” kritikusai szerint e „tudományos tévtan” hirdetői „elhazudták” történelmünket. Anélkül, hogy tüzetesen utánajártam volna, kik és mikor „hazudták el”, borítékolom a választ. Feltételezem, Önök is tudják, kik: a „gonosz” Habsburgok, kacagányt öltő németek, magyar nevet felvett „tudjuk-kik” – Soros György vezérlete alatt.

A szkeptikusok azzal érvelnek, hogy a magyarok és a finnek között alig mutatható ki örökléstani azonosság, és különben is, ők nem büszkék erre a „halszagú” rokonságra. Ez az érv azért nem helytálló, mert rosszhiszeműen és következetesen összemossa a nyelvrokonságot a genetikai rokonsággal. Nemrégiben napvilágra került egy térkép, amely ún. haplocsoportok alapján szemléletesen mutatja be Európa országainak genetikai összetételét. A haplocsoport olyan emberek csoportját jelenti, akik ugyanolyan DNS-markerrel rendelkeznek, tehát egy közös őstől származnak. E haplocsoportok földrajzi eloszlását és az országok hivatalos nyelveit vetették össze a kutatók. Ennek fényében a térképen jól látszik, hogy Magyarország meglehetősen vegyes összetételű; sőt, a magyar genetikai állomány sokkal nagyobb egyezést mutat az osztrákok genetikai állományával, mint a finnekével. Ausztria génállománya ellenben – kapaszkodjanak meg! – igen eltérőnek tűnik a németországitól, hiába beszélnek azonos nyelvet. Ugyanígy nagyon hasonló az angol és a francia genetikai állomány, a franciák és az angolok mégsem beszélnek ugyanazon a nyelven. Érdekelne, vajon mivel magyarázzák e „genetikusok” az Amerikában beszélt angol nyelvben elharapózott germanizmusokat?  

Namármost, az én ereimben a magyar mellett nem kevés német (szász) vér folyik. (Annyira szeretném, ha csak egyetlen csepp zsidó vérem volna, hiszen akkor égetné a talpamat a New York–Tel-Aviv-tengely!) Következésképpen, én germán lennék? Ha valóban germán vagyok, miért magyar az anyanyelvem és miért nem beszélek németül, sőt, miért irtózom a németes gondolkodásmódtól? Ha a felmenőim egy része valaha németül beszélt, hogyan és miért váltak mégis magyarrá? E kérdésekre nem kínál érvényes választ sem az örökléstan, sem a nyelvészet.

Másutt kell keresnünk a magyarázatot. Talán azért váltak magyarrá, mert megigézte őket ez az ország, egyesültek többi honpolgárával szokásaiban, tisztelték szentjeit. „Sorsközösséget vállaltak a hazával” – mondhatnám fennkölten. Szó sincs genetikáról. De nyelvről sem. A magyar nyelv elsajátítása nem ok, hanem következmény, e sorsközösség következménye, egyszersmind kiteljesedése. Amikor szóvá tettem, hogy ezt a nacionalisták nem értik, kedves ismerősöm arra intett, hogy a nacionalizmus „jó dolog”, de inkább „hívjuk hazaszeretetnek”. Nem nevezhetjük, mert e kettő nem ugyanaz, sőt, szinte kizárják egymást.

Elégtétellel töltene el, ha néhányan megfontolnák, miért nem azonos a hazaszeretet (és a nemzeti hűség!) a nacionalizmussal. A hazafiság régimódi érzemény: egy falu, város, régió, ország hagyományainak, szokásainak és szentjeinek tisztelete; soha nem választható el a föld rögvalóságától, amelyhez a felmenők, a jelen élők és a kései utódok egyaránt kötődnek; nem mindig és nem mindenütt, de jellemzően arisztokratikus és reakciós attitűd; természete szerint inkább védekező és oltalmazó; soha nem helyettesíthet semmiféle vallásos hitet. Ezzel szemben a nacionalizmus inkább egy elképzelt, semmint valóságosan létező közösség szerfeletti imádata: ez a nemzet (és időnként, nem mindenütt a nép, lásd: „népi-nemzeti”), amelyet a nacionalista – mikor hogy kívánja érdeke – hol vérségi-törzsi, hol nyelvi közösségnek láttat. Jellemzően a modern tömegember attitűdje, mindig támadó és gyakran kielégíti a gyökértelen tömeg szellemi, érzelmi és vallásos szükségleteit: háborús ideológia, amely nemzeti szimbólumokkal kufárkodik, és tömegeket toboroz, hogy háborúba vezényelje őket. Ez az érzés gyakran a gyűlölet következménye. A nacionalista betegesen retteg a tőle eltérő szokásokat követő, más nyelven beszélő, más vallású emberektől, de legjellemzőbb vonása talán az – és ez súlyos politikai következményekkel bír –, hogy a nacionalista mindig elsőként üti az áruló bélyegét honfitársai homlokára: célja „megtisztítani” a közös hazát azoktól, akikről úgy gondolja, hogy „bemocskolják”. Mindent felszámol, ami ennek útjában áll, szétveri a törvény uralmát, eltörli a szabadságjogokat. Nem véletlenül és holmi okoskodó hóborttól vezérelve időzöm annyit a nacionalizmus és a hazafiság, az igazi nemzeti hűség közötti éles határvonal meghúzásával: a hazafiság (és nem a nacionalizmus, és végképp nem az internacionalizmus) magyarázza azt a megszokott és szerfelett unalmas, „hétköznapi” dolgot, amelyet európai békének nevezünk.

Végül, három megjegyzés e gondolatmenet végére. Először is, kedves ismerősöm a „finnugor elmélet” kritikáját a Szabadon Ébredők című blogból idézte. Az ehhez hasonló oldalak olyanok, mint a hírhedt Zika-vírus, csak nem gyerekeket veszélyeztetnek, hanem a cikkeiket olvasó felnőtteknél okoznak kisfejűséget. Persze, mindenkinek jogában áll nemzeti sérelmekben ringatnia magát és rögeszmésen vallania égbekiáltó ostobaságokat. Mégis, van abban valami egészen bizarr, már-már perverz báj, amikor magyar jobboldaliak az orosz titkosszolgálatok által írt és finanszírozott blogokból tájékozódnak. Ehhez is joguk van, ám ha kitartanak putyinista vonzalmaik mellett, arra kérem őket, tartózkodjanak attól, hogy szájukra vegyék ezt az évszámot: 1956. Másodszor, kedves ismerősöm kifejtette, hogy az ő életében központi jelentőségű, hogy végre bebizonyosodjék a „finnugor elmélet” hamissága. Bevallom, ezen harsányan nevettem. Ha mégis bebizonyosodik, akkor mi történik? Varázsütésre megváltozik a magyar nyelv eredendően daktilikus hanglejtése és anapesztikussá válik, mint a német és az angol? Esetleg másképp pendülnek lélek húrjai a Himnusz hallatán? Mindennapi életemben a „finnugor elmélet” igazsága vagy hamissága annyi jelentőséggel bír, mint a húrelmélet igazsága vagy téves mivolta, valamint a világegyetem tágulása: semmivel. Végül, akik mindenáron „genetikájában”, „boldog tenyészetében” és nem a civilizációjában-nyelvében élő nemzetet keresik-kutatják, gondolkodjanak el Daniel Defoe 1701-ben írt, The True-Born Englishman (A tősgyökeres angol) című versén:

„That het’rogeneous thing, an Englishman:
In eager rapes, and furious lust begot
Betwixt a painted Britain and a Scot.
Whose gend’ring off-spring quickly learn’d to bow,
And yoke their heifers to the Roman plough:
From whence a mongrel half-bred race there came,
With neither name, nor nation, speech nor fame.
In whose hot veins new mixtures quickly ran,
Infus’d betwixt a Saxon and a Dane
While their rank daughters, to their parents just,
Receiv’d all nations with promiscuous lust.
This nauseous brood directly did contain
The well-extracted blood of Englishmen...”

Kedves Olvasóink!

Egy esztendővel ezelőtt indítottuk útjára a Reakciós Reflexiók blogot. Tudatában voltunk annak, hogy vállalkozásunk sikere kétséges, ám úgy véljük, ha akár egyetlen olvasó is megfontolja az érveinket és elgondolkodik a felvetett jelenségeken, már megérte a fáradozásunk.

Július utolsó két hetét a Balaton-felvidéken töltöttem. E „Magyar Provence” festői lankái között kalandozva hódoltam a szerelemnek és a bornak. (E kettő elválaszthatatlan, de róluk más alkalommal írnék.) A török zsarnok elleni puccskísérletről nem is hallottunk, a magyar miniszterelnök nevét legalább egy hétig nem vettük a szájunkra, és Esterházy Péter halálhíre sem jutott el hozzánk. (Minden jóakaratú olvasómat megkövetem, hogy az írót hétpróbás gazemberekkel említem egy lapon, de nem ő tehet arról, hogy éppen akkor távozott, amikor Konstantinápolyban vérszagra gyűlt az alacsonyhomlokúak tömege, és Tusnádfürdőn megszólalt a Történelem Urának önjelölt orákuluma.)

E napokban emelték pajzsukra a republikánus párt országos konvencióján összegyűlt küldöttek Donald Trump ingatlanmogult. Mindaz, ami Amerikában gyermeteg, közönséges, műveletlen és cinikusan alantas, e rőthajú paprikajancsiban ölt testet. Valaha éltek amerikai úriemberek, akik jó eséllyel elnökké válhattak; valaha olyan polgárok választottak, akik adtak a stílusra – mert tudták, hogy a megjelenés, a kimondott és leírt szó nem csak esztétikai, hanem erkölcsi választás következménye. A „demokrácia” napjainkban választási cirkusszá fajult. Korunkban már az erények színlelésére sem adnak, csak a vásári komédia látványára: így lép elő a Jelölt a lidércfényből révült hívei színe elé, hogy ócska handabandázással mérgezze a lelküket és szellemüket. (A demokrata jelölt sem különb a Deákné vásznánál: tőről metszett kormányzati bennfentes, akit a liberálisok imádnak, mert nő, de nem látják émelyítő romlottságát.)

Donald Trump korunk elkanászosodásának tünete. Kényszerképzeteket szülő idegláz, vérbaj, amelyre gyógyírt kell találni, mielőtt megjelennek a testen a gennyes, bűzlő fekélyek. (És gondosan távol kell tartani a betegtől azokat a sarlatánokat, akik a fej lemetszésével látnának hozzá a kezeléshez.)  

A magyar miniszterelnök – ez az úrhatnám jellemű hájas Döbrögi uraság – Trump mellett tört lándzsát. Similis simili gaudet. Sajnos biztos vagyok abban, hogy Trump diadalt arat novemberben, és eggyel több sehonnai, bitang ember kerül magas polcra – „hála” a választópolgároknak és mindazoknak, akik ezt a „kínálatot” feltálalták.

Hölgyeim és Uraim! Hódoljanak a szerelemnek és a bornak, mert cudar idők jönnek! És olvassanak Esterházyt. 

Minap egy kedves barátom előállt egy kérdéssel: „És mi lesz, ha a britek kilépnek az Európai Unióból?” „Mi lenne?” – feleltem. „Huszonnegyedikén ugyanúgy felkel a Nap, mint huszonharmadikán.” Felkelt. Itthon, Magyarországon verőfényes napsütésre ébredtünk. Nem tudom, Londonban milyen az idő. Olvasom a reggeli cikkeket: „harmincegy éves mélyponton a font árfolyama” – ugyan kit érdekel? Ezek csak számok. Hosszú távon semmi jelentőségük, amiképp annak sincs, hogy mit mondanak a „mértékadó londoni elemzők”, és a GDP sem több üres absztrakciónál. Azok a maradás-pártiak, akik a közvélemény-kutatások „eredményeivel” nyugtatták magukat, nem számoltak a néphangulat erejével. E kettő nem ugyanaz. Csak az számít, mit gondolnak az emberek, és hogyan gondolják.

Tegnap a britek úgy gondolták, hogy az Egyesült Királyságnak távoznia kell az Európai Unióból. Bár pontosan nem ismerem az indokaikat, és nem kívánom a hazai szuverenitás-diskurzus lózungjait pufogtatni, gyanítom, hogy azokban a brit alattvalókban, akik a kilépés mellett döntöttek, felülkerekedett valami józan kételkedés a körzővel-vonalzóval tervezett Európai Unióval, a megtestesült bürokratikus szertelenséggel szemben. Westminster közelebb van, mint Brüsszel; a Parlament két házának tagjai jobban értik a britek gondjait, mint azok, akik a távoli Brüsszelben kívánnak határozni a sorsukat érintő kérdésekben. Ezért az Európai Unióért nem hullatok egyetlen könnycseppet sem. Tökéletesen megértem azokat, akik nem kívánnak másodosztályú vigécek – olyanok, mint Jean-Claude Juncker – és harmadosztályú senkiháziak – e körben Martin Schultz és Deutsch Tamás neve érdemel említést – „alattvalóivá” válni; no, nem mintha David Cameron különb volna az említett uraknál, vagy akár Boris Johnson, a kilépés-párti toryk fő hangadója. A történtek fényében egyébként érdemes elolvasni London egykori főpolgármesterének A Churchill-tényező című kötetét, amely persze sokkal inkább a „Boris-tényezőről” szól. A tory fenegyerek persze nem Churchill, hanem sokkal inkább a sótlan, képzeletszegény Neville Chamberlain, de szemmel kell tartani e figyelemre méltó férfiú politikai tojástáncát.

A „tőzsde reakciója” helyett engem inkább a politikai következmények foglalkoztatnak. Ami az Egyesült Királyságot illeti, Európa e hajdan dicső monarchiája szétesik. A Korona észak-írországi híveinek helyzete megrendül, a skót nacionalisták pedig vérszemet kapnak és újabb függetlenségi népszavazást kezdeményeznek. Voltaképpen nem bánnám, ha az Alsóház skót tagjai és a skót főrendek távoznának a Westminsterből. Ötödik hadoszlopuk, a Munkáspárt, ez a vörös paprikajancsikból álló gyülekezet mindig is Anglia ősellensége volt. A munkáspárti miniszterelnökök az elmúlt húsz évben csak romboltak: a Lordok Háza „reformjai” az ősi, arisztokratikus testület felhígulását eredményezték; minden eszközzel aláásták a monarchia tekintélyét és még a rókavadászatot is betiltották. A Skót Királyság függetlenné válásával egy 1707-ben kezdődött történet ér véget. Az angolok kitűzhetik lobogójukat és újfent büszkén kiálthatják a régi jelszót: „Szent Györggyel a jó öreg Angliáért!” (Baszkföld, Katalónia, Flandria és Vallónia – érdemes megjegyezni ezeknek az új országoknak a neveit is!)

Britanniának kívül tágasabb. A szigetkirályság – hátában a Brit Nemzetközösséggel és az Amerikai Egyesült Államokkal – soha nem vált igazán az Európai Unió tagállamává. Engem a tegnapi referendum az 1945. évi általános választás eredményére emlékeztet. Közkeletű tévedés, hogy azon a nyáron a britek Churchill iránti hálátlanságukról tettek tanúbizonyságot. Az a választás a világbirodalomról való lemondásról szólt; betetőzése annak a történetnek, amely a Maine csatahajó felrobbantásával kezdődött 1898-ban. Britannia ekkor az Amerikai Egyesült Államok oldalára állt Spanyolországgal szemben, az akkor még uralkodó (és finom angolsággal beszélő) amerikai angolszász elit felfedezte angol és skót gyökereit, a brit világuralom pedig szépen-lassan átcsúszott az amerikaiak kezébe. Britannia külhatalomként 1945-ben még Európa élére állhatott volna – erről szólt Churchill Európa-terve –, de a britek ebből nem kértek, tegnap pedig ismét hátat fordítottak Európának, utat nyitva ezzel a Nyugaton a német hegemónia, Keleten pedig az orosz hódító törekvések előtt.

Az európai napilapok karikaturistái hegyezhetik ceruzáikat és megrajzolhatják Merkel kancellárt – vagy bármelyik utódát – Bismarck-bajusszal vagy a fején egy jókora porosz csúcsos sisakkal. E tény engem mélységes aggodalommal tölt el, két okból is. Egyfelől azért, mert reánk, kelet-közép-európaiakra sivár jövő vár. A Lengyelországot kormányzó nacionalisták rettegnek a németektől, Magyarországon pedig muszkabérenc nacionalisták kormányoznak, akik hatalmuk és az ország erőforrásai feletti rendelkezés megtartásáért (ezt hívják ők „szuverenitásnak” és „szabadságharcnak”) Putyinnal cimborálnak. Másfelől pedig azért, mert a germán öntudat nagyon veszélyes, hiszen csak egy hajszál választja el a faji gőgtől: minden német politikus lelke legmélyén egy II. Vilmos császár szunnyad (szándékosan kerülöm a Hitlerre célzó utalásokat) és ez a szellem most feléled. Az 1950 utáni francia-német „barátság” csak Nyugat-Németországnak szólt. A franciákat 1989-1990-ben aggodalommal töltötte el Németország újraegyesülése. Nem csodálkoznék, ha Franciaországban ismét feléledne a germán hegemóniával szembeni gyanú. Remélem, hogy a Nagy Háború és a II. világháború hősi halottjai nem hiába áldozták életüket Európáért.

Hölgyeim és Uraim! Számoljanak le az illúzióikkal! Az Európai Unió nem az „örök béke” záloga. A jó öreg nemzetállam – amelyet a történelem formált vérrel és vassal, nem pedig magasan trónoló filozófusok badarságai – visszatért. El sem tűnt. És ez a dolgok természetes rendje. A politikát nem lehet „megszüntetni”. Nem is szabad!

Gyarapítsák erkölcsi és szellemi tőkéjüket, halmozzanak fel mozdítható és átmenthető anyagi javakat, mert most, a verduni vérszivattyú és a Somme-folyó menti mészárlás századik évfordulóján nem az a kérdés, vívnak-e újabb háborút Európa vezető nemzetei Elzász-Lotaringiáért, hanem az, hogy mikor.

Élvezzék még egy kicsit a csalóka napsütést, mielőtt beborul az ég!  

Szülőfalum választott vezetői elhatározták, hogy felmérik, szükséges-e, hogy a képviselő-testület csendrendeletet alkosson? A községi önkormányzat tájékoztató kiadványában közzé tétetett egy „szavazólap”, amelyen a beküldő „tisztelt lakosság” két lehetőség közül választhat: egyfelől, egyetérthet a csendrendelet megalkotásával és a zajjal járó tevékenységek időbeli korlátozásának négy lehetősége közül választhat, valamint közölheti észrevételeit; másfelől, úgy is dönthet, hogy nem ért egyet a javaslattal és szükségtelennek tartja a csendrendeletet. A javasolt csendrendelet mindössze a hétvége egy részén (a legkevésbé szigorú opció szerint kizárólag vasárnap) és munkaszüneti napokon kívánja korlátozni egyes, zajjal járó tevékenységek – különösen fűkasza, fűnyíró, fűrészgép és rönkhasító működtetését, valamint építkezési munkák – űzését.

Az igazat megvallva, nem tartom ördögtől valónak a javaslatot. Szép emlékű gyermekkorom jelentős részét ugyanis erős zajártalomban töltöttem. A szomszédunkban fémmegmunkáló üzem működött. A nyolcvanas években ezek a „géemkások” készítették tanácsi megbízásra a községi szeméttároló konténereket, majd a vezetékes földgáz bevezetésekor – már a kilencvenes évek elején járunk – ugyancsak jelentős önkormányzati megrendeléseket kaptak. Reggeltől estig mázsás pörölycsapások fültanúja voltam, köszörűk és csiszoló gépek „muzsikája” szólt még a vasárnapi ebéd elköltése idején is, hétköznap pedig a hegesztők lidércfényes villanásai ébresztettek a vekker és napfelkelte helyett. Ilyen tevékenységek napjainkban már csak ipari parkokban űzhetők és ezért nem lehetek eléggé hálás a jogalkotóknak.

Úgy vélem, ez az ügy szolgál néhány tanulsággal, amelyekről érdemes szólni.

Az első tanulság az, hogy a közösségi médiában gyilkos indulatokat váltott ki a javaslat. Néhány polgártársam megnyilvánulásait olvasva az a benyomásom támadt, hogy egy viszonylag egyszerű szöveg megértése is leküzdhetetlen nehézséggel jár. A hangadók leginkább azok ellen keltek ki, akik jószándékkal moderálni kívánták a „vitát”, holott ők csak illő szerénységgel, halkan felhívták a figyelmet a „szavazólap” második opciójára. Bár az önkormányzat nem írt ki helyi népszavazást az ügyben, a történet szép példája lehetne a „helyi demokrácia” gyakorlatának. Néhányan arra panaszkodtak, hogy az önkormányzat a „fejük fölött” határoz egy ilyen nagy horderejű kérdésben, holott a közzé tett „szavazólap” éppen a vélemény-nyilvánítást könnyítené. Csak élni kell a lehetőséggel. Sokan kész tényként fogadták a csendrendeletet, holott a javaslat ellen is fel lehet lépni.

A második tanulság az érvek hiánya. A tájékoztató kiadványban olvasható közleményben a polgármester meg sem kísérelte, hogy érveljen a javaslat mellett, csupán tényként közölte, hogy „az ilyen típusú rendeletek célja a zajjal járó tevékenységek szabályozása.” Holott lehetne érvelni amellett, hogy szükséges a korlátozás. Ezeket az érveket bátran hívhatnánk konzervatív érveknek. A javaslattevő érvelhetne amellett, hogy a csend közérdek; hogy legalább vasárnap kerüljék a közösség tagjai a zajjal járó tevékenységeket, hogy az ilyen tevékenységet űzők legyenek tekintettel azokra, akik nyugalmat akarnak. Érvelhetett volna amellett is, hogy kirívó esetekben egyesek mások bosszantásának szándékával űztek ilyen tevékenységet és a joggal való visszaélés orvoslása nem vezetett eredményre, ezért szükséges – mintegy ultima ratio gyanánt –, hogy a helyi jogalkotó szabályozza a kérdést. Az ellenzők ugyancsak helytálló érveket hozhattak volna fel a javaslat ellen. Ezeket az ellenérveket méltán hívhatnánk liberális érveknek, középpontjukban azzal az óhajjal, hogy a helyi önkormányzat ne szóljon bele abba, hogy a közösség tagjai mit és mikor tesznek (vagy mitől és mikor tartózkodnak) saját tulajdonukon; ne szabályozza azt sem, ki hogyan gazdálkodjék csekély szabadidejével, hiszen sokaknak csak hétvégén nyílik lehetőségük többek között fűnyírásra. A demokrata érv a mi történetünkben nem helytálló, hiszen az önkormányzat nem a többség ellenében akarja boldogítani a közösséget: a „szavazólap” kitöltésével bárki kifejezheti a javaslat elutasítását. Érvek és építő vita helyett méltatlan hőbörgésnek voltam tanúja. Ezen az ügyön túlmutató jelentőséggel bírhat egy – számomra – fontos felismerés: aki az országos politika hangnemét, az érvek és a vita hiányát kárhoztatja, merüljön alá a helyi politikában és azonnal rájön, hogy egyik polgártársunk sem különb Szijjártó Péternél.

A harmadik tanulság az, hogy a vitában egyáltalán nem jelent meg a közérdek, az önkorlátozás és a méltányosság gondolata. A közérdek mellett nem érvelt senki – ahogy említettem, a polgármester sem –; az ellenzők táborában fel sem merült, hogy a szabadidő csekély mértékű átszervezésével tekintettel lehetnének mások igényeire. Ellenkezőleg: szinte mindenkiben feltámadt a lelke legmélyén szunnyadó ezermester, aki mostantól „csakazértis” éjjel-nappal működteti a barkácsoló gépet és csak vasárnap délután hajlandó füvet nyírni, mert „ezeknek” – értsd: a helyi autoritásnak – „nem tesz szívességet”.  

Úgy vélem, elérkeztünk a magyar társadalmat mételyező, sokszor és méltán kárhoztatott morális válság forrásához. Magyarországon szinte minden döntést – legyen az akár egy társasház alapító okirata vagy szervezeti-működési szabályzata, akár egy önkormányzati rendelet – részérdekek és részrehajlások torzítanak, amelyek egyszerre eredményezik a szabályrendszerek kiszámíthatatlanságát és az intézmények lezüllését, végső soron pedig az összeomlásukat: a jogszerűség helyett a működési zavarok és a gátlástalan önérdek-érvényesítés válnak természetessé, hogy végül a magyar ember rezignáltan legyintsen: „Ez a rohadt világ már csak ilyen. Nincs mit tenni. A mi életünkben úgysem változik semmi. Ez van, ezt kell szeretni.” Ez a gyermeteg beletörődés a helyzethez alkalmazkodó cinikus viselkedéssel párosul: a jogkövető magatartás olyan körülmények között, amikor senki nem követi a szabályokat, nem lehet kifizetődő. Szinte a vérünkbe ivódott, hogy a problémák megoldásakor – a mi esetünkben a jószomszédi, csendes együttélés szabályozása – a szabályok felrúgása a jogkövető magatartással egyenértékű, sőt, kifizetődőbb. Hiányoznak a közös értékek, legfőképp a jogkövető magatartás értéke. Az emberek a lehető legkényelmesebb eljárást választják: ha mindenki úgy észleli a világot, ahogy éppen pillanatnyi, rövidlátó önérdeke kívánja, mondván, „nekem mindent szabad, magasról teszek másokra”, akkor lehetetlen közös értékekről és közérdekről beszélni. Ha ez igaz, akkor a társadalom képtelen megszervezni önmagát, megfogalmazni közös érdekeit, végső soron a közös cselekvésre sem lesz képes. A magyarok gyakran panaszkodnak „a hivatal packázásaira”, minduntalan felemlegetik, hogy velük szemben senki sem jár el méltányosan. Keserű igazság rejlik ezekben a panaszokban, mégis tegyünk fel magunknak egy egyszerű kérdést: vajon embertársaikhoz fűződő viszonyainkban mindig a méltányosság követelménye szerint járunk el? Ha mindenkinek joga van méltányos eljárásra, akkor mindenkinek kötelessége, hogy másokhoz fűződő viszonyában a fair play szabályai szerint járjon el.

Végül egy olyan jelenségre hívnám fel a figyelmet, amely sokak számára talán stilisztikai okoskodásnak tűnik, holott nem az. Nem tudom, elgondolkodtak-e már azon, mennyire üres és megalázó, amikor a hivatalosságok és a politikusok – kiváltképp a helyi politika potentátjai – „lakosságnak” és „lakóknak” hívják Önöket, mintha csupán egy társasház-közösséghez tartoznának vagy egy statisztikai halmaz véletlenszerűen kiválasztott elemei lennének. Én nem tartom szégyenbélyegnek a „polgár” önmeghatározást és többször felvetettem, hogy a közösség tagjainak megszólításakor száműzzék a szocializmusban meghonosodott, semmitmondó „lakosság” szót. Aki ezer szállal kötődik a közösségéhez és hallatja a hangját a közügyekben, jóval több holmi „lakónál”. Edmund Burke örökbecsű szavait idézve:

„Valamilyen alosztályhoz kötődni, s szeretni a társadalomnak azt a parányi szegletét, melyhez tartozunk, ez a közösségi érzület legalapvetőbb elve (mintegy csírája). Első szeme annak a láncnak, amelyen keresztül eljutunk hazánk, s az emberiség szeretetéig.”

(Kép: amerikai kisvárosi idill az ötvenes években.) 

Tegnap késő délután ellátogattam egy vidéki fesztiválra. A helyszín nem érdekes, mert a jelenség, amelyről szólni kívánok, széles e hazában mindenütt megfigyelhető.

A fesztivált valósággal ellepték a „népművészek” és a „kézművesek” sátrai. Napjaink Magyarországában szinte minden eladható a „kézműves” jelzővel, legyen az bőrkabát, vadászkés, karkötő, pálinka vagy sör. Szóval, igen viszketeg és – számomra, legalábbis – kétes értékű ez az elkoptatott jelző, mert nem mindig a valódi minőség védjegye. Szó sincs arról, hogy minden „kézműves” silány ajándékokat árulna; sőt, irigylem Isten adta tehetségüket: kiváló szűcsmesterek, vargák, késesek, fafaragók, fegyverművesek, játékkészítők és tájképfestők kínálták tetszetős portékáikat. Mit nem adtam volna gyermekkoromban olyan fakardért és pajzsért, amilyeneket tegnap láttam… (Az én nemzedékemnek a búcsúi vásárokban legfeljebb műanyag Kalasnyikov és vörös izzóval villogó pléhrakéta jutott.)

Az értéket viszont sok esetben lerontja a szánalmas giccs. A különféle portékák „népfrontos” egysége láttán eszembe jutott egy nagyszerű film zsánerképe: András Ferenc 1977-ben bemutatott, Veri az ördög a feleségét című játékfilmje egy augusztus 20-i búcsú vásári kavalkádjának vágóképeivel nyit, és a kegyszereket kínáló árus asztalán az aranykeretes Jézus Krisztus-portrék mellett ugyanolyan keretekben feltűnnek Korda György és Koós János „szentképei”… Napjainkban ilyen alkalmakkor mindig előbújnak Trianon kufárai. Felettébb népszerűek a faragott, angyalos királyi címerek olyan köriratokkal – például „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” – amelyek soha nem öveztek egyetlen címert sem. (Az abszurditást illusztrálandó, képzeljük el az Angliában és Walesben használatos királyi címert, de nem a Térdszalagrend „Honi soit qui mal y pense” jelmondatával, hanem valamelyik futballklub rigmusával. Valóságos felségsértés.) Már csak a heraldika néhány alapszabályát kellene ismerniük – mind a készítőnek, mind a vásárlónak –, hogy valamit is érjenek ezek a darabok, hiszen egy általános iskolás gyereknek is illő tudnia, mi a hegyes talpú, hasított magyar címerpajzs.

Számomra felfoghatatlan, hogy egy mester miért készít Nagy-Magyarország alakú fatányért négy mélyedéssel, s vajon mi visz rá embereket arra, hogy ilyen alkalmatosságokból étkezzenek? Talán amikor az „erdélyi” fogáshoz ér a derék étkező, böffentés után rázendít, hogy „Kolozsvár is újra magyar város lesz!”? Biztosan akadnak Önök között olyanok, akik félreértik az iróniát, de én csak így tudom feldolgozni ezt döbbenetet. Egy nemzeti tragédia ugyanis nem „kézműves” és „népművészeti” kufárkodás tárgya, hanem okulni kell belőle és illő tisztelettel kell őrizni az emlékét, az okulásra és a tiszteletre meggyőződésem szerint alkalmatlanok a címertani szempontból silány címerek és a Nagy-Magyarország alakú fatányérok.

Az igazi hazafisághoz az efféle giccses „relikviáknak” semmi közük, az ócska nacionalizmushoz viszont annál több. Gyökértelen emberek vallási kegyszerei ezek, s mindazokról, akik ebben az össztársadalmi őrületben nem kívánnak részt venni – így rám is –, könnyen ráütik a „nemzetáruló” bélyegét. Önök közül talán kevesen tulajdonítanak jelentőséget a stílusnak, a stílus azonban többrétű dolog, és nem csupán esztétikai, hanem erkölcsi tényezőktől is függ. A stílus alapvető tényező abban, hogy másokban milyen benyomást keltünk, és a benyomások – tetszik, nem tetszik – mélyebbről magyaráznak meg emberi reakciókat és cselekedeteket, mint az észérvek. Talán most már értik, miért fordul fel a gyomrom a zabolátlan ömlengés, az öncélú ciráda, a cigányzenés, hamis pátosz és a vulgarizmus émelyítő megnyilvánulásai láttán.

Egész életemben hittem Istenben, de nem félelemből, hanem azért, mert hinni akartam, hogy létezik túlvilág, ahonnan az igazság és a végtelen jóság sejtelmei érkeznek hozzánk, amelyeket kivételes pillanatokban foghatunk fel – ha egyáltalán felfoghatók. Hinni akartam, hogy a túlvilág isteni rendjéhez hozzátartozik a mi tökéletlen emberi világunk is. Istenhitem másik forrása az esztétikai érzékenység és a vallásos művészet iránti fogékonyság, amely már gyermekkoromban megmutatkozott. Engem igen korán lenyűgözött a templomépítészet – különösen a gótika, a barokk és a neogótika –, és az idő nyomát viselő falak között rekedt csendet legalább olyan méltóságteljesnek találtam, mint a felcsendülő orgonamuzsikát és az árnyas templomkertek meghittségét. Talán megütközéssel olvassák, de vállalom: a hit dolgaiban – és a legfontosabb dolgokban – sokkal inkább a stílus és a formák tisztelete számít, nem a komolykodás. A vallás iránti tiszteletem tehát – helyénvalóbb lenne inkább távolságtartó-kételkedő csodálatnak nevezni – nem holmi „spirituális szomj” vagy hirtelen megvilágosodás következménye, hanem egyfajta művészi és intellektuális kíváncsiságra adott válasz. Olvasásból fakadt és nem prédikációból; szépirodalomból és nem a teológia dogmatikájából; a világról szerzett (korlátozott érvényű) tapasztalataimból és nem a mennyországról vagy a pokolról szóló elképzelésekből származik. A római katolicizmus nem csak esztétikai fenségességével hatott rám, hanem időtlen latin nyelvével, az egyház jogrendjével, nemzetek felettiségével és Jézus Krisztus történetiségével – mindazzal, ami a protestantizmusban egészen más, a keleti vallásokban pedig egyáltalán nincs. A tridenti mise latin nyelve magasztos gondolatok magasztos kifejezése: olyan Istent állít a hívek elé, aki méltósággal bír és közel áll hozzájuk, mégis titokzatos és távoli. Számomra az „ószövetségi” egyszerűségű protestantizmus túlságosan nacionalista, sőt provinciális és híján van ama világi tekintélynek, amellyel a pápa rendelkezik; a keleti vallásalapítókat pedig sokkal inkább övezi mágia és mitológia, mint történetiség. Láthatják, hogy „hitem” – ha egyáltalán birtokában vagyok valamiféle vallásos hitnek – igencsak világias és nem követi az egyház tételes tanításait: a karácsony kedvesebb számomra, mint a húsvét és bevallom, időnként megengedek magamnak egy-egy ízetlen tréfát a papok rovására, de soha nem tudnék tréfálkozni egy mélyen vallásos ember hitének megnyilvánulása láttán. Mindaz, amit az alábbiakban olvashatnak, az eddigi írásoknál is korlátozottabb érvényű, hiszen a vallási kérdésekben szinte teljesen járatlan vagyok, ám az egyház léte és világi rendeltetése szívügyem, Európa és a Nyugat jövője pedig a szenvedélyem – mindegyikről van néhány gondolatom, amelyek egyeseket felháborítanak, másokban talán inkább megértésre találnak.

Régóta tudom, hogy a modern világ romlása az egyházat is elérte. Ha az egyházat elkerülte volna e válság és hanyatlás, ez vagy azt jelentette volna, hogy a válság nem is olyan mély, vagy pedig azt, hogy az egyház merevvé és érzéketlenné vált, és csak látszatra erős, akár a bukásuk előtt álló, dölyfössé vált ősi monarchiák 1789 és 1917 előtt. E válság tünetei már a második vatikáni zsinat idején megmutatkoztak, amikor a római katolikus anyaszentegyház kapitulált a modernista tévtanok előtt, napjainkban pedig egy forradalmár pápa áll az egyház élén, aki szinte minden megnyilatkozásával az egyházszakadást kockáztatja, mert igen sok hívő nem osztja a lelkesedését és a nézeteit. Így történt május 6-án is, amikor Ferenc pápa beszédet mondott abból az alkalomból, hogy neki ítélték a Nemzetközi Károly-díjat. Dicséretes, hogy a pápa jó keresztényként minden ember felebarátja, de neki nem a „modern Európa alapítóinak álmát” kellene féltenie, hanem a díj névadója, Nagy Károly császár Európáját és Jézus Krisztus egyházát. Nem véletlen, hogy a liberálisok, a szocialisták és a „haladó gondolkodású erők”, akik mindig kárhoztatják a „feudális” egyházat és a „hatalmaskodó” pápákat, milyen túláradó lelkesedéssel imádják Ferencet – és mennyire gyűlölték a „tekintélyelvű”, konzervatív XVI. Benedeket, aki lehet, hogy emberként nem volt szerethető, de legalább ellenállt a tekintélyt és minden értéket nivelláló modern szeszélyeknek és intellektuális kordivatoknak!

A legnagyobb kísértés az illúziók kergetése, amely szörnyen veszedelmes csapda, mert legfőbb jellemzője a bálványozás: a teljesség hamis érzését kínálja, miközben restségbe taszítja a gondolkodást. A második vatikáni zsinat utáni egyház olcsó szlogenek mögé menekült. Azzal, hogy a liberalizmus modern dogmáinak megfelelően elvágta kötelékeit a „feudális” világi hatalmasságoktól, reményei szerint „újjáteremtette” a hitet és a szeretetet, közelebb került az „egyszerű emberekhez” – nemzeti nyelv és közvetlen részvétel a liturgiában –, „érzékenyebbé vált” a „mindennapok problémái” iránt; ám a zsinat után seregnyi hívő hagyta el az egyházat, s akik maradnak, azt látják, hogy az egyház laikus ideológusok és kisstílű politikusok szómágiáit visszhangozza: „emberi jogok”, „demokrácia” és „új humanizmus” – a pápa pedig rója a repülőtereket és a konferenciatermeket, üzenete minden egyes fellépésével és Twitter-üzenetével elveszít abból a szentségből, amelyet igéjével táplálnia kellene. Ma már ott tartunk, hogy az egyházfő egy új utópiáról „álmodik”. Egy árva szó sem hangzik el a szabad akaratról és az eredendő bűnről szóló tanításról! Holott nem ártana mindenkiben tudatosítani, hogy az emberek felelősek a tetteikért és a gondolataikért is, és bűnre való hajlam velünk születik. Nincs olyan bűn, amely egyedül a test bűne volna. A szellemi bűnök, ha eluralkodnak, sokkal ártalmasabbak a testieknél. Korunk gondolkodása nem kínálja menedékként sem a keresztség malasztját, sem a Megváltó eljövetelét. A „megváltást” a mai, „tudományos” világban csak a politikai forradalom kínálja, ami után végre-valahára megáll a történelem kereke, és az emberiség megismeri a törvények nélküli, teljes boldogságot: szégyen, hogy maga a pápa kufárkodik ilyen semmitmondó világi gondolatokkal!

Mindig tudtam, hogy a romlott és csúf 1960-as évek valamennyi hamisprófétáját – sátánisták, kevélykedő ateisták, páváskodó hippik és feministák, a Kennedy-fivérek, Castro, Che Guevara, a „Manson család” és más „forradalmárok” –, bármennyi kárt okoztak is, egyiküket sem kell túlságosan komolyan venni, ellenben a parttalan és sekélyes világnézeti hiszékenységgel, a gonosz és álságos spiritualizmus hirdetőivel, az utópistákkal. Az utópiák mindig a könnyebb út ígéretével hódítanak. Már csak idő kérdése, hogy az egyház elismerje minden vallás egyenlőségét, és akkor végleg elvész a hit lényege, hogy csak a keresztség által lehet üdvözülni. Napjainkra a szentáldozás is elveszítette jelentőségét. Bár soha nem gyakoroltam, a szentáldozásról úgy tudom, hogy nagyon komoly és felelősségteljes dolgot tesz a hívő ember, amikor Krisztus testét magához veszi; hogy erre csak kegyelmi állapotban, vagyis gyónás és feloldozás után kerülhet sor, miután az ember szelleme és teste megszabadult a gonosztól és a kísértéstől. Ma tömegek áldoznak. Bár nem kívánom megítélni mások lelkének kegyelmi állapotát, furcsa és zavarba ejtő jelenség ez. Istenről beszélni jóval könnyebb, min Istenhez szólni. Az imádsághoz figyelem, fegyelem és alázat szükségeltetik, és napjainkban a figyelem gyengesége, a fegyelem és az alázat hiánya talán az akarat gyengeségénél is több gondot okoz. Hanyatló korunk olyan pápákért kiált, akik nem „álmodnak” új utópiákról, akik védelmezik az egyházat és az ősi hittételeket; de egy új Martell Károlyért is, aki 732-ben Poitiers mezején megállította a terjeszkedő félholdat.

(Kép: Ferenc pápa áldást oszt)

Schmitt Pál, a hajdani Magyar Köztársaság utolsó elnöke öt esztendővel ezelőtt írta alá egykori respublikánk halálos ítéletét, a „Magyarország Alaptörvénye” címet viselő – megalkotóinak szándéka szerint „gránitszilárdságú” – jogforrást. A kormánypárt az Országház felsőházi üléstermében fényes külsőségek között ünnepelte a bukott „álamfő” (© Schmitt Pál, 2010) közjogi aktusát. Szóra sem érdemes az ünneplők úrhatnám önhittsége – Schmitt szerint „az Alaptörvény egyfajta erénytükör” –, amiképp Orbán Viktor miniszterelnök idegengyűlölete és a Schmitt Pálnak megbocsátani képtelen „idegen erőket” vizionáló rögeszméje sem.

E szégyennapon talán csak annyit érdemes illő szerénységgel megjegyezni, hogy a mérsékelt kormányzat, az alkotmányos (liberális, avagy képviseleti) demokrácia helyett valami olyasmi alakult ki, amelyet a miniszterelnök szívesen aposztrofál „plebejus demokráciaként”, de amelyet Németh László után akár „parasztdemokráciának” is nevezhetnénk. Vagyis egy olyan kormányzás, amely a „materiális igazságosságot” és az „igazságtételt” mindenek elé és fölé helyezi; amely az ősi római jogi regulára (privilegia ne irroganto) tekintet nélkül, személyekre szabva alkotja a büntető és kegyosztó intézkedésekre emlékeztető, kirovó-elosztó „törvényeit”; és végül, amely alig fordít gondot az eljárásokra, mert holmi időrabló „pepecselést” lát bennük. Az Orbán-rezsim egyetlen lehetőséget csak egyetlen lehetőséget kínál azok számára, akik „Magyarország Alaptörvénye” megalkotásában nem kívántak részt venni, és sikerében sem érdekeltek: e rezsim forradalmi úton történő eltörlését. Borzasztó és lelki alkatommal teljességgel összeegyeztethetetlen ez a lehetőség, ám számolni kell vele.

A miniszterelnök szinte minden gesztusával kimutatja, milyen kevésre becsüli hazánk alkotmányosságát, amely nem az ő „Alaptörvényében” ölt testet, hiszen ez a jogforrás legfeljebb egy rossz vicc „rangjára” tarthat igényt. Orbán eszközként használja a jogot. Sarkalatos törvényeivel évtizedekre meg akarja kötni utódai kezét. Számára az alkotmány nem a főhatalom korlátozásának eszköze, hanem inkább a szimbolikus „nemzetpolitizálás” kelléke, amelynek a preambulumát, a „Nemzeti Hitvallást” kiakaszthatják a középületek falaira és tanítják az elemi és a középiskolákban, így biztosíthatva, hogy a rezsim történelemképe az ország minden polgárához eljusson.

Ékesen felcicomázott „konstitúció” készült, amelyről egy megvilágító erejű történet jut eszembe. Amikor 1830 júliusában a forradalom ismét felkereste Párizs városát, az összegyűlt polgárok előtt az aggastyán La Fayette üdvözölte a hajdani királygyilkos, „Égalité” Philippe herceg fiát, a megszeppent Lajos Fülöpöt. (Nincs is nevetségesebb egy öreg forradalmárnál és egy forradalmárként lefejezett királyi herceg trónra lépő fiánál.) Az ifjú uralkodó vállaira ifjonti hévvel terítette rá a nemzeti trikolórt, mintha az lenne az alkotmányosság tógája, és így kiáltott:

„Íme, a legjobb köztársaság!”

Tizennyolc évvel később a párizsiak másképp ítéltek ebben a kérdésben.

Orbán előszeretettel hivatkozik a „Történelem Urára”. Kétlem, hogy a rezsim „alaptörvénye” lenne a történelem utolsó szava. Az ezer éves magyar állam ősi alkotmányosságából és polgárai szabadságából annyi marad meg, amennyiért a nemzet kész megküzdeni.

(Kép: La Fayette és Lajos Fülöp 1830. július 31-én.)

Egész életemben anglomán voltam. Gyerekkorom óta lenyűgöz az angolok józan gyakorlatiassága, szkepticizmusa, valamint lojalitásra, törvénytiszteletre, méltányosságra irányuló hajlamuk, sőt, úriemberi „sznobizmusuk” is elvarázsolt. Ősi intézményeik titkait – legyen az a parlament két háza, maga a monarchia vagy az angol egyház – mindig áhítattal fürkésztem. A háborús filmekben a brit tisztek még a legmegátalkodottabb és legkegyetlenebb ellenséggel szemben is sportszerűek maradtak. Afrika vad népei nyílvesszők tízezreit is kilőhették őfelsége katonáira, a vörös kabátosok mégis a rezzenéstelen arccal mondtak tósztot Viktória királynő egészségére.

A mai napon a kilencven éves II. Erzsébet királynő egészségére ürítjük poharainkat. Számomra ő „a királynő” – és akkor is az marad, amikor már utódai foglalnak helyet a koronázáson Szent Edward karosszékében. Van abban valami sorsszerű, hogy három nagyszerű asszony – I. Erzsébet, Viktória és II. Erzsébet – egy-egy korszak névadójává vált. Az angolok I. Erzsébet alatt alapozták meg világbirodalmukat, amely Viktória uralkodása alatt élte virágkorát. II. Erzsébet uralkodása idején ez a világbirodalom széthullott. Erről nem ő tehet, hanem azok az egyébként meglepően képzeletszegény brit férfiak, akik mintha elveszítették volna önbizalmukat és kivételességükbe vetett hitüket. A birodalom utolsó nagy pillanata Sir Winston Churchill temetése volt. Ő nem csak megőrizte a keresztény nyugati civilizációt és a brit birodalmat – utóbbit munkáspárti és (minő fájdalom!) konzervatív utódai veszni hagytak –, hanem azt is tudta, hogy a „haladó erők” ünnepelt Gandhija nem szabadsághős, hanem egy hanyatló világ válságtünete.  

II. Erzsébet becsülettel végig szolgálta e válságos évtizedeket. Kötelességtudata példaértékű, amiképp az a méltóság is, amellyel a koronát viseli. (A közemberek – számomra érthetetlen okból – mégis a walesi herceg elhunyt feleségét istenítik, holott Diana hercegnő megtestesült tagadása volt mindannak, amit a királynő számára érték és oltalmazandó örökség.) Önök, kedves Olvasók, egy demokratikus kor szülöttei, akiket az egyenlőség szenvedélye fűt és gyanakvással tekintenek bármiféle tekintélyre és arisztokráciára. Mégis arra kérem Önöket, kívánjanak jó egészséget ennek a derék asszonynak, tiszteljék őt és utódait. Önök még részesülnek abban a csodában, amikor a királynő és Fülöp herceg teljes uralkodói díszben bevonulnak a Lordok Házába. Maholnap talán Lordok Háza sem lesz már és az „uralkodó” úgy mondja majd el „trónbeszédét”, mintha egy részvénytársaság részvényeseinek közgyűlésén beszélne, minden dísz és históriai pompa nélkül.

Élvezzék a naplemente aranyló égboltjának fenséges látványát, mielőtt beköszönt a barbár sötétség kora. Isten óvja a királynőt!

(Kép: II. Erzsébet koronázása)