Biszku Béla halálhíre kapcsán olvastam olyan véleményeket, amelyek szerint Kádár János hajdani belügyminisztere haláláig „elvhű” ember maradt, míg a napokban elhunyt Pozsgay Imre jókorát fordított a köpönyegén. Úgy vélem, ez az ítélet igazságtalan. Pozsgay Imre kétségtelenül kanyargós életutat járt be, amíg a „tépett szájú, hasított körmű sok kis senki”-től eljutott a „népfelkelésig”, ám bármit is gondoljunk róla, egy nagyon fontos históriai pillanatban a jó ügy mellé állt és hozzájárult ahhoz, hogy a „békés átmenet” valóban békés legyen, és ne dördüljenek el újabb sortüzek.
Biszku Béláról ez nem mondható el, amiképp az sem, hogy lett volna bármiféle meggyőződése. Halála napján éppen ezért emlékezzünk meg azokról, akik az akasztófa árnyékában sem tagadták meg elveiket és készek voltak értük és hazájukért életüket is feláldozni. Ilyen ember volt sokak mellett Angyal István munkás, akit a Kádár- és Biszku-féle „munkáshatalom” – amelyben, mint tudjuk, „legfontosabb az ember” – küldött bitófára. A sort lehetne folytatni azokkal a nevekkel, amelyeket Nagy Imre temetése napján olvasott fel Mensáros László, Orosz Helga és Rékasi Károly.
Kádár hajdani pribékje megmaradt annak, aki mindig is volt: proli. Prolinak lenni pedig nem annyira származás, mint inkább jellem és egyfajta erkölcsi-esztétikai minőség dolga. Pontosabban, e minőség, a jellem és az erkölcsi tartás, a meggyőződés hiánya és durva stílus teszi prolivá az embert. Biszku és az elvhűség tűz és víz. Biszku megátalkodott ember volt, vagyis makacsul ragaszkodott szégyenteljes tetteihez és szavaihoz. Ez az ember kizárólag a hatalomhoz és az erőhöz volt hű, a „meggyőződése” pedig elfért egy kis arasznyi vörös felületen, amelyet úgy hívtak, párttagkönyv.
(Felső kép: Biszku Béla a proletárdiktatúra védelméről szónokol, 1957; alsó kép: Angyal István az utolsó szó jogán beszél a népbíróság előtt, 1958)