Nehéz róla elfogultság nélkül szólnom, s hosszú élete bármelyik fejezetének kiragadása önkényes lenne, mégis vállalom mind a pártosság, mind az önkényesség ódiumát és felidézek két pillanatot e páratlan életútból.

1940. május 9-én Chamberlain elhatározta, hogy lemond a miniszterelnökségről. Nemzeti kormányt akart, amelyben a Munkáspárt is részt vesz. Ő maga inkább Lord Halifaxet tartotta megfelelő utódjának, mint Churchillt; a toryk többsége ugyancsak, VI. György király nemkülönben. Noha született arisztokrata volt, Churchillt sokan egyáltalán nem tartották úriembernek. David Cannadine történész nem éppen hízelgő jellemzése szerint:

„A harmincas évek derekán szinte a paranoiás arisztokrata paródiájává vált: csökönyös, megkeseredett, borúlátó és a »velejéig reakciós«.”

Jobb körökben és a toryk berkeiben is inkább veszélyes kalandornak vélték, mint felelős államférfinak. Lord Halifax – csúfnevén The Holy Fox (a Szent Róka) – viszont habozott. Főrend volt, a Lordok Házának tagja, ami ugyan semmiféle alkotmányos nehézséget nem jelentett, ugyanakkor nem lehetett bizonyos abban, hogy a Munkáspárt elfogadja-e a személyét. Végül úgy ítélte meg, hogy miniszterelnökként képtelen lenne a kabinetjében féken tartani a baloldalt, de leginkább Churchillt, aki a harmincas évek derekára szuverén politikai egyéniséggé nőve ki magát, elsőként és a politikai elszigetelődést is vállalva hívta fel a britek figyelmét a „megbékélési politika” biztos kudarcára és arra a veszélyre, amit Hitler felemelkedése és a Német Birodalom fegyverkezése jelentett Európában.

Az Admiralitás első lordját május 10-én késő délután a Buckingham-palotába hívatták, ahonnan alkonyatkor miniszterelnökként lépett ki. Az új kormányfő az Admiralitás épületében lévő lakásához hajtatott. Mellette ült a kocsi hátsó ülésén testőre, W. H. Thompson detektív-felügyelő. Churchill hosszú percekig hallgatott. Thompson illendőnek érezte, hogy megtörje a csendet és gratulált főnökének:

„Bárcsak jobb időkben kapta volna ezt a tisztséget, mert most óriási feladat hárul önre.”

Churchill szeme könnybe lábadt – soha nem szégyellte kimutatni az érzelmeit –, s így felelt:

„Csak Isten a tudója, mekkora. Remélem, még nem késő. De félek, hogy talán mégis. Akkor is el kell követnünk mindent, ami erőnkből telik.”

Nyolc évvel később, A második világháború első kötetének utolsó bekezdésében már rendíthetetlen önbizalomról tanúbizonyságot téve idézte fel annak az éjszakának a történéseit:

„… mélységes megkönnyebbülést éreztem. Végül olyan megbízást, olyan hatáskört kaptam, amelynek birtokában az egész hadszíntérre érvényes utasításokat adhatok. Úgy éreztem, mintha kéz a kézben haladnék a sorssal, s mintha egész elmúlt életem csak felkészülés lett volna erre az órára, erre a próbatételre.”

A május 10-ét követő két hétben egyik katasztrófa a másikat érte. Az új miniszterelnöknek el kellett nyernie mindkét párt bizalmát. Május 13-án megjelent az Alsóházban és elmondta híres székfoglaló beszédét („… nem ígérhetek mást, mint vért, küszködést, könnyeket és verejtéket…”). Az Alsóházban kedvezően fogadták az új kormányt, a parlament tagjai ellenszavazat nélkül bizalmat szavaztak a háborús kabinetnek. Másnap Dennis Law, az 1930-as és 1940-es évek szellemes, egyébként a középtől politikailag inkább balra álló karikaturistája egy emlékezetes és közvélemény-formáló rajzot tett közzé az Evening Standard-ben. Tőle szokatlan módon semmi gúnyos nem volt benne. Churchillt ábrázolta jellegzetesen elszánt arcvonásaival, felgyűrt ingujjal, amint öles léptekkel masírozik előre. Mögötte Attle, Beaverbrook, Bevin, Chamberlain, Eden, Halifax, valamint a névtelen támogatók tömege, akik hasonló elszántsággal, cselekvésre készen menetelnek a vágyott győzelem felé. „Mindannyian mögötted, Winston” – hangzott a képaláírás.

* * *

„Egyik este a miniszterelnök komoran elmerült gondolataiban. Senki sem szólt semmit. Aztán Churchill hirtelen anyámra szegezte tekintetét, és vadul azt morogta: »Ha megjönnek a hunok, elvárom tőletek, hogy legalább egyet-egyet magatokkal vigyetek a másvilágra!« »De hát, papa«, kiáltotta anyám, »nekem pisztolyom sincs, és ha volna, se tudnám használni.« »Kedvesem«, felelte nagyapám egyre erőteljesebb és fenyegetőbb hangon, magasba emelve az öklét, »majd kimégy a konyhába, és felkapsz egy szeletelőkést!«”

– így emlékszik vissza nagyapjára az unoka. Ez a csakis reá jellemző szívós kitartás mentette meg Nagy-Britanniát. Amikor a szigetkirályság védelmére kelt, valami olyasmit oltalmazott, amely mélyen gyökerezett egész lényében: a keresztény nyugati civilizáció hagyományait és kopottas kényelmét. Amikor 1940. június 18-án, az Alsóházban arról beszélt, hogy

„… ha elbukunk, az egész világ, beleértve az Egyesült Államokat, beleértve mindent, amit ismertünk és szerettünk, egy új középkor örvényébe merül, amit csak még baljósabbá és alkalmasint hosszan tartóbbá tesz az erkölcsileg lezüllött tudomány…”

– nem a középkor visszatérését tartotta fenyegetőnek, hanem egy barbár kor éjsötét szakadékát. Míg a forradalmár Hitler Wagner-operába illő látomása egy új, hősi, germán, pogány és lelketlen technikai világot vetített előre, a reakciós Churchill egy régi, erkölcseiben emelkedettebb kor hagyományos és egyre avíttabb, de még mindig élő és nemes értékrendjét védelmezte. Egy életformát, amelyet joggal nevezhetünk szabadságnak. Ő volt a középkori lovag eszményének utolsó modern megtestesítője. Egyszerre esztétikai és politikai ideál: életvitele és igényessége tekintettel van mások érzékenységére, régimódi tisztesség és becsület jellemezte és irtózott mindenféle közönségességtől. A közönségesség és a barbárság igazi ellenfelei soha nem a légvárakat építő fantaszták voltak. Hitlert nem a „haladás” rikácsoló prófétái, a mindent mindenkinél jobban tudó, gőgös és izgága baloldali entellektüelek; nem a harmincas évek középosztályának sótlan és megalkuvó konzervatív figurái, Baldwin, Chamberlain és Lord Halifax, hanem ez a vén arisztokrata, ez a kérlelhetetlen reakciós állította meg.

Nem ő nyerte meg a második világháborút, ám ő az, aki nem veszítette el, ezért felbecsülhetetlen, mi mindent köszönhetünk neki.

Száznegyvenegy évvel ezelőtt, 1874. november 30-án született Sir Winston Leonard Spencer-Churchill.

(Karikatúra: © Dennis Law, Evening Standard, 1940)