Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

„Mindannyian mögötted, Winston!”

2015. november 28. 15:48 - Finta László

Sir Winston Churchill születésének évfordulójára

Nehéz róla elfogultság nélkül szólnom, s hosszú élete bármelyik fejezetének kiragadása önkényes lenne, mégis vállalom mind a pártosság, mind az önkényesség ódiumát és felidézek két pillanatot e páratlan életútból.

1940. május 9-én Chamberlain elhatározta, hogy lemond a miniszterelnökségről. Nemzeti kormányt akart, amelyben a Munkáspárt is részt vesz. Ő maga inkább Lord Halifaxet tartotta megfelelő utódjának, mint Churchillt; a toryk többsége ugyancsak, VI. György király nemkülönben. Noha született arisztokrata volt, Churchillt sokan egyáltalán nem tartották úriembernek. David Cannadine történész nem éppen hízelgő jellemzése szerint:

„A harmincas évek derekán szinte a paranoiás arisztokrata paródiájává vált: csökönyös, megkeseredett, borúlátó és a »velejéig reakciós«.”

Jobb körökben és a toryk berkeiben is inkább veszélyes kalandornak vélték, mint felelős államférfinak. Lord Halifax – csúfnevén The Holy Fox (a Szent Róka) – viszont habozott. Főrend volt, a Lordok Házának tagja, ami ugyan semmiféle alkotmányos nehézséget nem jelentett, ugyanakkor nem lehetett bizonyos abban, hogy a Munkáspárt elfogadja-e a személyét. Végül úgy ítélte meg, hogy miniszterelnökként képtelen lenne a kabinetjében féken tartani a baloldalt, de leginkább Churchillt, aki a harmincas évek derekára szuverén politikai egyéniséggé nőve ki magát, elsőként és a politikai elszigetelődést is vállalva hívta fel a britek figyelmét a „megbékélési politika” biztos kudarcára és arra a veszélyre, amit Hitler felemelkedése és a Német Birodalom fegyverkezése jelentett Európában.

Az Admiralitás első lordját május 10-én késő délután a Buckingham-palotába hívatták, ahonnan alkonyatkor miniszterelnökként lépett ki. Az új kormányfő az Admiralitás épületében lévő lakásához hajtatott. Mellette ült a kocsi hátsó ülésén testőre, W. H. Thompson detektív-felügyelő. Churchill hosszú percekig hallgatott. Thompson illendőnek érezte, hogy megtörje a csendet és gratulált főnökének:

„Bárcsak jobb időkben kapta volna ezt a tisztséget, mert most óriási feladat hárul önre.”

Churchill szeme könnybe lábadt – soha nem szégyellte kimutatni az érzelmeit –, s így felelt:

„Csak Isten a tudója, mekkora. Remélem, még nem késő. De félek, hogy talán mégis. Akkor is el kell követnünk mindent, ami erőnkből telik.”

Nyolc évvel később, A második világháború első kötetének utolsó bekezdésében már rendíthetetlen önbizalomról tanúbizonyságot téve idézte fel annak az éjszakának a történéseit:

„… mélységes megkönnyebbülést éreztem. Végül olyan megbízást, olyan hatáskört kaptam, amelynek birtokában az egész hadszíntérre érvényes utasításokat adhatok. Úgy éreztem, mintha kéz a kézben haladnék a sorssal, s mintha egész elmúlt életem csak felkészülés lett volna erre az órára, erre a próbatételre.”

A május 10-ét követő két hétben egyik katasztrófa a másikat érte. Az új miniszterelnöknek el kellett nyernie mindkét párt bizalmát. Május 13-án megjelent az Alsóházban és elmondta híres székfoglaló beszédét („… nem ígérhetek mást, mint vért, küszködést, könnyeket és verejtéket…”). Az Alsóházban kedvezően fogadták az új kormányt, a parlament tagjai ellenszavazat nélkül bizalmat szavaztak a háborús kabinetnek. Másnap Dennis Law, az 1930-as és 1940-es évek szellemes, egyébként a középtől politikailag inkább balra álló karikaturistája egy emlékezetes és közvélemény-formáló rajzot tett közzé az Evening Standard-ben. Tőle szokatlan módon semmi gúnyos nem volt benne. Churchillt ábrázolta jellegzetesen elszánt arcvonásaival, felgyűrt ingujjal, amint öles léptekkel masírozik előre. Mögötte Attle, Beaverbrook, Bevin, Chamberlain, Eden, Halifax, valamint a névtelen támogatók tömege, akik hasonló elszántsággal, cselekvésre készen menetelnek a vágyott győzelem felé. „Mindannyian mögötted, Winston” – hangzott a képaláírás.

abyw.jpg

* * *

„Egyik este a miniszterelnök komoran elmerült gondolataiban. Senki sem szólt semmit. Aztán Churchill hirtelen anyámra szegezte tekintetét, és vadul azt morogta: »Ha megjönnek a hunok, elvárom tőletek, hogy legalább egyet-egyet magatokkal vigyetek a másvilágra!« »De hát, papa«, kiáltotta anyám, »nekem pisztolyom sincs, és ha volna, se tudnám használni.« »Kedvesem«, felelte nagyapám egyre erőteljesebb és fenyegetőbb hangon, magasba emelve az öklét, »majd kimégy a konyhába, és felkapsz egy szeletelőkést!«”

– így emlékszik vissza nagyapjára az unoka. Ez a csakis reá jellemző szívós kitartás mentette meg Nagy-Britanniát. Amikor a szigetkirályság védelmére kelt, valami olyasmit oltalmazott, amely mélyen gyökerezett egész lényében: a keresztény nyugati civilizáció hagyományait és kopottas kényelmét. Amikor 1940. június 18-án, az Alsóházban arról beszélt, hogy

„… ha elbukunk, az egész világ, beleértve az Egyesült Államokat, beleértve mindent, amit ismertünk és szerettünk, egy új középkor örvényébe merül, amit csak még baljósabbá és alkalmasint hosszan tartóbbá tesz az erkölcsileg lezüllött tudomány…”

– nem a középkor visszatérését tartotta fenyegetőnek, hanem egy barbár kor éjsötét szakadékát. Míg a forradalmár Hitler Wagner-operába illő látomása egy új, hősi, germán, pogány és lelketlen technikai világot vetített előre, a reakciós Churchill egy régi, erkölcseiben emelkedettebb kor hagyományos és egyre avíttabb, de még mindig élő és nemes értékrendjét védelmezte. Egy életformát, amelyet joggal nevezhetünk szabadságnak. Ő volt a középkori lovag eszményének utolsó modern megtestesítője. Egyszerre esztétikai és politikai ideál: életvitele és igényessége tekintettel van mások érzékenységére, régimódi tisztesség és becsület jellemezte és irtózott mindenféle közönségességtől. A közönségesség és a barbárság igazi ellenfelei soha nem a légvárakat építő fantaszták voltak. Hitlert nem a „haladás” rikácsoló prófétái, a mindent mindenkinél jobban tudó, gőgös és izgága baloldali entellektüelek; nem a harmincas évek középosztályának sótlan és megalkuvó konzervatív figurái, Baldwin, Chamberlain és Lord Halifax, hanem ez a vén arisztokrata, ez a kérlelhetetlen reakciós állította meg.

Nem ő nyerte meg a második világháborút, ám ő az, aki nem veszítette el, ezért felbecsülhetetlen, mi mindent köszönhetünk neki.

Száznegyvenegy évvel ezelőtt, 1874. november 30-án született Sir Winston Leonard Spencer-Churchill.

(Karikatúra: © Dennis Law, Evening Standard, 1940)

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr68116846

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

McZozo 2015.11.30. 14:39:45

Minden elismeresem neki, de azert szerintem egyre arnyaltabb a kep vele kapcsolatban, mert bar szeretik ot ugy beallitani hogy a nagy allamferfi, meg o az aki elkergette Hitlert, de az igazsag az hogy sokszor szerencseje volt, viszontsokszor hozott nagyon rossz donteseket ami tizezrek eletebe kerult, mindezt cask azert hogy bennmaradhasson a nagyfiuk ligajaban. Made vegul annyit sikerult elernie hogy a jo oldalon volt igy a nyertesek gloriajaval vonult be a tortenelembe, mikozbe az csendben a hatterbe maradt hogy ezido alatt sikerult angliat vilagbirodalombol egyszeru europai orszagga silanyitani. Hogy ez jovagy rossz az egy masik kerdes, de teny hogy az angolok szempontjabol ez igen nagy visszalepes.

Thomas Dantes 2015.11.30. 18:44:10

Kalandor államférfi volt...vagy kalandos? Nos, a lényeg, hogy a XX. század nagy alakja, akitől sokat tanulhatnának a mai vezetők. Nem minden döntése volt jó, sőt volt sok rossz döntése, nem volt a lehető legjobb természetű ember.
De olyan vezető volt hibái ellenére, aki példakép lehet.

Érdekes, hogy azért elég nagy Churchill ellenes gondolkodás is van manapság, vagy inkább újfent, van egy-klt történész aki keményen elítéli, és nem kevés embernek lett népszerú az ilyen elméletek.
Bár , nagyrészt ostobaságokon alapulnak ezek a keményen elítélő vélemények

Gonbolkozó 2015.11.30. 21:33:54

Churchillt, pláne II. világháborús szereplését "pártos" szempontból ("reakciós", vs. "haladó") megítélni teljesen nevetséges. Amint a bejegyzés írója is írta, abban a pillanatban ("finest hour") egész Nagy Britannia mögötte állt. Talán érdemes megjegyezni róla, hogy abban a bizonyos "háborús kabinetben" MINDEN párt benne volt, beleértve a Munkáspártot és ősellenségét Chamberlain-t is. Mert Churchill magát ugyan konzervatívnak tartotta, de demokratának is. ("...a demokrácia nagyon rossz rendszer, de nincs nála jobb...")

Churchill színes egyénisége mindenképpen szétfeszíti a sablonokat. Egy ízben pl. szakszervezeti tagnak is belépett és a parlamentben kérdezte a Munkáspártot, hogy nem kellene-e az ő érdekeit is védeniük, mint szakszervezeti tagét...

Összességében pedig a reakcionárius-vs.-forradalmár vitára legjobban Bibó István egyik idézete illik:"...egy plasztikus értelmességű és elfogulatlan bátorságú szellem számára egyaránt lehetséges, hogy egy barbár, koncepció nélküli forradalommal szemben az értékes tradíciók őrzését képviselje, egy megmerevedett, hazugságokba bonyolódott, fejlődésképtelen hatalmi szervezettel szemben viszont a forradalmi felszabadulás erői mellé álljon..."

miketbeszéltek 2015.12.01. 11:03:27

@McZozo: Igen, katonaként Gallipolitól kezdve valóban ezrek-tízezrek haltak meg fölöslegesen a rossz döntései miatt. II.VH: Bár valóban Anglia maradt Európa, így valamilyen szinten egész Európa érdeke is egybeesett Anglia érdekeivel; és egy háborúban nem államférfi, aki nem a saját országa győzelméért, veszteségei mérsékléséért tesz meg mindent, de:1: Drezda és más városok (végül is céltalan) terrorbombázása az ő felelőssége is. 2: Kelet-Európát eladta az oroszoknak, a kiugrásunk sikertelensége az ő felelőssége is. Bár saját döntéseinkért nyilván nekünk kell vállalni a felelősséget, (és nem akarom mentegetni a háború alatti bűneinket) de Anglia is tehet róla, hogy csak rossz lehetőségek között választhattunk, utólag viszont nekünk kellett elvinni a teljes balhét...

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2015.12.07. 00:43:20

@miketbeszéltek: 1. Én annyiban árnyaltabban látom a képet, hogy Gallipoli kifejezetten jó ötlet volt. Működni nem működött, mint jóformán semmi, amit az I.vh-ban bárki kitalált. Nagyon kevesen értették az idők szavát: a németek, amikor feltaláltak a Stosstrupp-taktikot vagy Bruszilov, amikor megértette, hogy hogyan kell viszonylag kis erőkkel nagy offenzívákat indítani vagy Churchill, aki mindig hajlamos volt out of the box gondolkodni. Jellemző, hogy végül nem ezek döntöttek, hanem az anyagi túlerő. 2. Szerintem teljes tévedés bármit is Churchillre fogni abból, ami történt Kelet-Európában. Nem kérte, hogy álljunk a németek oldalára, nem kérte, hogy lépjünk be a világháborúba, nem érte, hogy veszítsünk, hogy a hadvezetésünk tele legyen németpárti hazaárulókkal. Nem is "adta el" a szovjeteknek a régiót, elvették azok maguktól. Amit ő tett, mindössze annyi volt, hogy a rendelkezésére álló szűkös erőforrások mellett próbált manőverezni és politikai mozgásteret teremteni. Gyakorlatilag esélytelenül, mert az USA és a SZU annyival erősebbek voltak mindenkinél.
süti beállítások módosítása