Nem titkolom, sokáig idegenkedtem Márai Sándor műveitől.

Jól emlékszem, hogy a kétezres évek elején néhány hallgatótársam A gyertyák csonkig égnek új kiadásával lépett be az előadóba. Mielőtt a professzor megérkezett volna, az akademisches Viertel könnyű perceiben áhítattal bújták a kötetet. Feltételeztem, hogy ilyen sok kortárs olvasó nem tévedhet. Magam is elolvastam hát e könyvecskét, s kis túlzással szólva, a falat kapartam tőle kínomban, olyannyira modorosnak és erőltetettnek gondoltam; értetlenkedtem hazai és nemzetközi sikere láttán, és idegenkedésem (kizárólag a fentebb említett mű tekintetében) máig sem változott.

Márai-élményemnek az sem tett jót, hogy általam mélyen megvetett „polgári” és más politikusok is úton-útfélen hivatkoztak rá: Márai életműve – bár korántsem ismertem mélységében, s akkori, megbocsáthatatlanul sommás véleményemet egyedül éretlen ifjúságom menthetné – kimeríthetetlen közhelygyűjteménynek tűnt: „reakciósok” és „progresszívek” ugyanúgy mazsolázhattak belőle, mint antiszemiták és filoszemiták. Krisztinavárosi kőszobornak láttam Márait, félúton a Mikó utca és a Gránit lépcső között: jelesebb napokon megkoszorúzzák, ám a hétköznapokon legfeljebb a galambok tüntetik ki élénk figyelmükkel.

Hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy az én Máraim nem a divatossá vált író. 2016 tavaszán vettem kezembe a kulcsszöveget: a Szindbád hazamegy talán a legszebb Krúdy-regény, amelyet valaha olvastam, s amelyet nem Krúdy Gyula, hanem Márai Sándor írt, hét esztendővel irodalmi példaképe halála után.

Miután egyetlen éjszaka alatt elolvastam, a gőzfürdői felüdülés, a kávéházban megírt vezércikk és a London vendéglőben elköltött tokaszalonna és táfelspicc után nyomban a szívembe zártam Márait. Az eltűnt idő nyomába eredtem ezzel a derék kassai polgárral, és a „térkép mögött élő” régi Magyarország olyan látomását tárta elém, amelynek Alvinczi Eduárdon és Szindbádon kívül talán nem is volt más polgára. A saját Krúdy-regényét író Márai a szó legnemesebb értelmében vett reakciós író: „Hol van a régi ország, Szindbád úr?” – kérdi az „öreg hajóstól” Ede, a főpincér. „A lelkekben” – feleli Márai-Krúdy. Ezt a tán sosem volt teret, az ősatyáink képzelőerejével bebútorozott hazát és civilizációt szólaltatja meg a megszállottak szenvedélyével Márai, aki a sekélyes ál-írók és az elaljasult ál-hírlapírók megváltozott világában az írott-kimondott szó becsületét is őrzi.

Napjainkban talán úgy mondanánk, hogy emlékezteti az írástudókat saját felelősségükre egy olyan korban, amikor újfent el akarják venni azt a „valamit”, amelyet a szellem embere a „lelkében őriz”, s amelyet nem kevesen tálcán kínálnak fel ilyen-olyan rendű és rangú zsarnokoknak.

A „Krúdy-regény” után újraolvastam az Egy polgár vallomásait – immáron a mű helyreállított, teljes szövegét –, s valahol Berlin, Párizs, London és Milánó között rádöbbentem, hogy a dekadencia – különösen a húszas évek mondén hanyatlása, amikor a berlini ifjak kaszáltak a tőzsdén, a párizsi Ritz lobbyjában bármelyik magyar emigráns elcseveghetett a walesi herceggel, Milánóban pedig mindenütt elfogadták a Londonban vagy Frankfurtban kiállított váltókat – akár szép is lehet. (Korunk rút dekadenciájára majd unokáink tekintenek vissza keserédes derűvel és vágyódással.)

A hagyományos erkölcsi rend felbomlásának mérföldköve az 1938. esztendő, az Anschluss napja. S mindent, mit ettől kezdve Márai írt, úgy olvastam, mintha napjainkban vetette volna papírra egy élve boncoló anatómus kegyetlenségével: a Hallgatni akartam és a Föld, föld!… olyan láttató erővel mutatja be az 1938–1948 közötti évtizedet és máig ható következményeit, amelyről egy másik kortárs, a nyolcvanas évek értelmiségi köreiben sztárolt Bibó István – akit egyébként mindig is papírosízű gondolkodónak tartottam, bár erkölcsi helytállása előtt fejet hajtok – nem is álmodhatott volna.

S hogy mi maradt a régi polgári világból? Borúsabb hangulatomban hol ellentmondást nem tűrő eréllyel, hol rezignált legyintéssel azt felelném, semmi. Talán ezért kell újra és újra felütni Márait. Hogy a romok között megkeressük Marcus Aurelius kétnyelvű kiadását, s miután nem találjuk, örüljünk A polgári kutya gondozása című könyv viharvert lapjainak. Dédapáink kacatjait kutatjuk: a könyveken kívül egy-két francia porcelán gyertyatartó és egy cilinder lehet a kézzel fogható nyereségünk az emlékek és a kiérlelt bölcsesség felbecsülhetetlen értékű kincsestára mellett.

(Fénykép: az idős Márai Sándor San Diego-i otthonában, 1982 körül)

Sokakkal ellentétben nem tartom ördögtől valónak, hogy a Miniszterelnökség és hazánk mindenkori kormányfője a budavári karmelita kolostorba költözik. E jelentőségteljes, önmagán messze túlmutató cselekedet révén nemcsak a hatalom forradalmi, jakobinus-bolsevik ihletésű egységének tanával szakít a magyar állam – legalábbis a reprezentatív épületek szimbolikájának szintjén –, amikor a végrehajtó hatalom és feje elhagyja a törvényhozásnak otthont adó pesti Országházat, hanem visszahelyezi históriai jogaiba Buda történelmi várnegyedét is. Ha úgy tetszik, a Duna ékköve, a mi Budapestünk, szeretett székesfővárosunk nemcsak földrajzi, hanem kormányzati értelemben is végre-valahára azzá válik, amely mindig is volt: a szó legnemesebb értelmében felfogott ikervárossá.

Akik a napokon belül megvalósulni látszó kormányzati szándékban a „Horthy-fasizmus restaurációját” vélik fölfedezni, rosszhiszeműen tévednek, ugyanis a példamutatóan felújított-átépített karmelita kolostor sem Horthy Miklós kormányzóságának negyedszázadában, sem a dualizmus idején, sem a korábbi évszázadokban nem adott otthont egyetlen kormányzati intézménynek sem. Akik viszont a budai várnegyedben valamiféle „kulturális városközpontot” kívántak megálmodni, tűnődjenek el azon, tettek-e valaha is valamit e törekvés megvalósításáért?

Úgy vélem, a Budavári Palota környékén „kultúra” címszó alatt az elmúlt évtizedekben – ideértve nemcsak az 1944-1945-ös ostromot, hanem szocializmus évtizedeit és a kilencvenes éveket is – a módszeres rombolás mellett a legcsekélyebb megfontolást is nélkülöző ötletelés szemtanúi lehettünk. Olyan épületeket romboltak le, amelyek állapotuknál fogva fennmaradhattak volna – így például József főherceg palotája, a Főőrség épülete és a Lovarda –, s olyan intézményeket költöztettek a királyi székhelyre, amelyek rendeltetésüknél fogva alkalmatlanok voltak arra, hogy „belakják” a megkopott történelmi falakat: a királyi palota neobarokk épületegyüttese és a foghíjas Dísz tér évtizedeken át várta, hogy élettel teljék meg; hogy annyi évtized után újfent udvarrá, a mindenkori hatalom szimbolikus terévé váljék. (Halkan jegyzem meg, hogy a művészeteket nem száműzik a karmelita kolostorból: az épület egykori kápolnáját időről időre megnyitják a nagyközönség előtt, és a nemes szándék szerint minden évben hangversennyel tisztelegnének Ludwig van Beethoven emléke előtt, aki 1800. május 7-én itt adott kamarahangversenyt.)

Akik a hatalmi gőg megtestesülését vagy egy – a leginkább bizarr vélemények szerint – „új birodalmi kancelláriát” látnak a karmelita kolostorban, minden bizonnyal elfelejtették, hogy már a nyolcvanas években felmerült a hajdani Népköztársaság Elnöki Tanácsa az akkor még sorsára hagyott Sándor-palotába történő átköltöztetésének gondolata; Antall József miniszterelnök ide kívánta visszahelyeztetni a Miniszterelnökséget; s noha az első Orbán-kormány felújíttatta a palotát, hogy a kormányfő elfoglalhassa, a 2002-es választás következményeként – meggyőződésem, hogy az erről szóló döntés során példamutató mértékletességről tanúságot téve – a mindenkori köztársasági elnök költözhetett be Sándor Móric gróf egykori otthonába. Ha az államfőnek és a törvényhozásnak „jár” a közjogi méltóságukhoz méltó épület, akkor ugyanez nem tagadható meg a végrehajtó hatalomtól sem.

Akik sokallják az építkezés és a költözés költségeit, idézzék fel azt a valóban megalomán utópiát, amelyet 2007. augusztus 2-án tártak ország-világ elé a Nyugati pályaudvaron összesereglett kormányzati potentátok Tina Turner You’re simply the best című dalának kíséretében; emlékezzenek ama négyszáz méter hosszú, hetvenöt méter mély és harminc méter magas acél-üvegkolosszusra, amely „kormányzati negyedként” Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kormányzásának önképe kívánt lenni: egy „transzparens” és „modern” – következésképpen üres és semmitmondó, legfeljebb a technokrácia totális zsarnokságának természetéről árulkodó – kormányzati filozófia építészeti megtestesüléseként lépett volna olyan istentelenül absztrakt esztétikai förmedvények sorába, amilyen a párizsi Centre Pompidou. Istennek hála, e száznegyven milliárd forintos összköltséggel számolt tervből egy kapavágás sem valósult meg, ellenben mindenféle „megvalósíthatósági tanulmányokra” akkori árfolyamon eltapsoltak félmilliárd forintot. Talán némi jóindulattal belátható, hogy ehhez képest Orbán Viktor miniszterelnök négymilliárd forintot felemésztő dolgozószobája legalább megvalósult.

A karmelita kolostor nem a kormányzásról vallott modern tévtanok és délibábos ábrándok építészeti megtestesülése; nem a hatalmi pompa hellenisztikus ragyogású palotája. E rendház külső és belső megjelenésében – mert közjogi rendeltetése ellenére voltaképpen megmaradt annak, aminek eleink szánták – a kormányzás egyszemélyi és testületi jellege, eredendő titkossága és bizalmassága ölt testet: aki az épület titkait kutatja, annak az arcanum imperii rejtelmeiben kell elmélyülnie. Hamlet módjára mi is azt mondhatnánk,

„there are more things in Heaven and Earth, then are dream’t of in your Philosophy”

– több van földön és égen, mit bölcselmetek felfogni képes. Ha valóban igaz, hogy 2018 Magyarországában a „királyi udvar a fontos”, akkor e sajátos udvartartás nem is kívánhatott volna vallott önképéhez hívebb székhelyet.

Becsülöm, hogy a rendház könyvtárszobát is kapott a kápolnáról leválasztott egykori szentélyben. Impozáns, mégis emberi léptékű karzatokat látunk, amelyeket a történelmi Magyarország vármegyéinek címerei ékesítenek: itt bármely külhoni méltóság méltóképp fogadható; remélhetőleg, nem azeri, kazah, macedón, türkmén és főképp muszka önkényurak. A polcok egyelőre foghíjasok, ám remélem, hogy a történetírók, a memoárszerzők és a filozófusok, valamint a politikai-közjogi tudorok művein kívül a kultúrharc frontjain szembenálló szépírók könyvei is megférnek egymás mellett, a kanonizált klasszikusokon kívül Gróf Esterházy Péter, Spiró György és Tormay Cécile kötetei. Lelki szemeimmel látom, amint a kormányfő belép a könyvtárba. Csend honol mindenütt, csak egy kis olvasólámpa olajzöld fénye pislákol. Leemeli Plutarkhoszt a polcról, s fellapozza Periklész életrajzát:

„Miként a hajókormányos a tengeri viharban mindent jól elrendez, szorosra vonja a vitorlákat, és hajóstudományában bízik, de nem törődik a tengeribetegségben szenvedő, siránkozó és megrémült utasok rimánkodásával; ment a maga esze után, de nem törődött a nagy hangon panaszkodókkal. Ügyet sem vetett barátaira, akik kéréseikkel ostromolták, sem ellenségeire, akik fenyegették és vádolták, gúnyversekben gyalázták, hadvezetését férfiatlannak nevezték, mert mindent szabad prédára hagy az ellenségnek.”

Szívből remélem, hogy hivatali utódai gyarapítják a könyvtárat, s üres óráikban pallérozzák jellemüket hajdan élt jeles államférfiak cselekedeteinek példáival.

Aki jól ismer és rendszeresen olvassa írásaimat, tudhatja, mit gondolok a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről. Vallom, hogy e rezsim nemcsak politikai és erkölcsi, hanem – az említettektől elválaszthatatlanul – eredendően esztétikai probléma; hogy szertartásosság tekintetében soha nem álltunk túlságosan jól, s hogy honunkban a jó életnek keretet adó formák mindig vészesen közel kerültek a puszta formalitáshoz: önnön ürességükhöz. Ennek belátásához idézzék fel a „királyi család” és a kíséretükhöz tartozók playboy életformáját és mesés meggazdagodását; az olcsó ömlengés és az öncélú ciráda túlcsordulásait; a vérlázítóan giccses vidéki Trianon-emlékműveket; a közöny övezte Szabadság téri „német megszállási emlékmű” magányos Gábriel arkangyalát és sasmadarát, akiket csak a galambok tüntetnek ki figyelmükkel; vagy elegendő felidézni akár azokat a vexillológiai szörnyszülött keresztes lobogókat, amelyeket idén augusztus 20-án tűztek ki az Országházra; és eme sajnálatos példák sorába lép majd az az óbabiloni kőtömb, amely valósággal uralja majd a pesti Vértanúk terét kígyóölő izomkolosszussal és egy durcás tinilány arcvonásait magára öltő Hungária istenasszonnyal, aki úgy viseli fején a magyar Szent Koronát, mint a Forma 1-es futamra készülő autóversenyzők a bukósisakot.

Ugyanakkor azt is mondhatnám, bárcsak minden köztér és középület olyan nagystílű birodalmi elegancia fényében ragyogna, amihez e kormány „hozzányúlt” Budapesten, mint a Kossuth tér és a budavári karmelita kolostor. Igaza van az Urbanista cikkírójának: a történelmi városrész rehabilitációjának

„valami ilyesmi lenne a konzervatív útja, finom kortárs kiegészítésekkel”.

A történelmi kolostor szomszédságában álló, újonnan felhúzott hivatali épület szoborfülkéjében felállított Szent Mihály arkangyal maga a méltóságteljes visszafogottság Zala György ama műveihez képest, amelyek kópiáit – így például Tisza István szobrát – az elmúlt években újfent felállították. Egy szárnyas-pikkelyes-karmos pokolfajzatot látunk, amint fenekedik az arkangyal balján viselt államcímeres pajzsra, miközben Szent Mihály ledöfi a sátánt egy lándzsában végződő kereszttel, bár nemigen látszik sem a lándzsahegy, sem a fenevad megsebzett testrésze, és egyébként is ritkaság, hogy a mennyei seregek vezére nem karddal teríti le a pokolbéli hüllőt. Az értelmezések valóságos gazdagsága tárulhat fel a szemlélő előtt, hiszen Önök a szoborkompozíció láttán felidézhetik a jó és a gonosz örök küzdelmét; a pajzs és a feszület láttán emlékezhetnek arra, hogy hazánk a „keresztény Európa védőbástyája”, de gondolhatnak akár a főmumusnak kikiáltott Soros György bukására és az arkangyal szerepében tetszelgő Orbán Viktor apoteózisára; arra, hogy a „nyílt társadalom” és a hagyományos jó rend küzdelmében kormányunk felfogása szerint csakis az utóbbi diadalmaskodhat. Ha e meglehetősen frivol értelmezésektől eltekintünk, jóhiszeműen akár a szabadság és a zsarnokság, az alkotmányos kormányzat és az önkényuralom örök harcát is „beleláthatjuk” az alkotásba. (Ha én volnék a megrendelő, örömmel venném át a művet, bár szívesebben láttam volna egy közeli posztamensen a Kolozsvári testvérek Sárkányölő Szent György-szobrának másolatát, amely napjainkban a Halászbástya alatt árválkodik, alig észrevehetően.)

Jól tudom, sokan azért gyűlölik ezt az épületet, mert Orbán miniszterelnököt még inkább gyűlölik. Nekik csupán annyit mondanék, bármennyire is nehezített a pálya; bármily’ keserű látni, hogy az alkotmányosság csak holmi díszes bokréta a rezsim kalapján, fel kell nőni a feladathoz, hogy akár az ellenzék bármely jelese – akinek kilétét tán nem is ismerjük még –, akár a kormányzó jobboldalról valamelyik „trónkövetelő” beköltözhessék a rendházba, amely reményeink szerint nem Orbán Viktornak, hanem a mindenkori magyar miniszterelnök hivatalának ad otthont.

Nincs és nem is lehet tökéletes alkotmányosság, sem eszményi demokrácia, hiszen az emberi természet maga is tökéletlen, ekképpen minden emberi alkotás is tökéletlen, esetleges és befejezetlen. A politika mindig és mindenütt gyarló emberek műve – jellemünk pallérozottságán, erényeink példáján, lelkünk nemességén, szellemünk csiszoltságán és szívünk jóságán múlik, miféle modor és szellemiség uralkodik a falak között. A kormányzók és az ellenzék is megfontolhatnák, hogy jaj annak a hatalomnak, amely a törvények romjaira épül, mert a fejedelem kénytelen önkényúrként uralkodni országa fölött, miképp idegen megszállók uralkodnak; ezzel szemben az olyan kormányzás, amely engedékeny az engedékenységet tanúsítókkal, s amely úgy követel szelíden a néptől a köz hasznára, hogy eközben a kedvére is tesz, a szabadság rendjét oltalmazza mindannyiunk javára.

(Fényképek: Miniszterelnöki Sajtóiroda)

Nem árulok el nagy titkot Önöknek, hogy mindig imádtam a történelmet, s hogy örömmel kalózkodom viharos vizeken, szívesen halászom a zavarosban, és valamiféle önsanyargató élvezettel merülök el a káosz mocsarában, a zűrzavaros napok históriájában.

Az „őszirózsás forradalomnak” hívott 1918. októberi felfordulást méltán illethetnénk kétszeresen is a „lázas” jelzővel, hiszen országszerte tombolt az itthon tízezrek életét követelő spanyolnátha, és az izgága elmék forró homlokkal buzgólkodtak egy „új világ” megteremtésén, hiszen a régit engesztelhetetlenül gyűlölték, s miután megtagadták a természetes tekintélyekkel való természetes kapcsolatukat, póttekintélyeket és hamis istenségeket faragtak maguknak: a történelmet olyan evilági, profán üdvtörténetnek látták, látják s láttatják azóta is, amelynek során a szükségszerű, folytonos és feltartóztathatatlan haladás akár erőszak árán is meggyorsítja a progresszív ideák elkerülhetetlennek vélt győzelmét. Meggyőződésük, hogy „szent ügyük” útjában áll az örökletes egyeduralom, az Egyház, valamint a társadalom hagyományos szerkezete – család, tekintély, hierarchia, rend és fegyelem –, mivel ezek lassítják és az időben messzebbre tolják ki a földi paradicsom ígéretének megvalósulását.

Hogy mi valósult meg e szektariánus bálványimádók ígéreteiből? Semmi! A Nagy Háború négyéves vérontása után méltányolható volt a tömegek elemi erejű békevágya, de a kormányprogrammá emelt pacifista bolondéria megbocsáthatatlan: miközben a Katonaszökevény-tanács hangadója, az alkoholista Linder Béla kilencnapos hadügyminisztersége alatt világgá harsogta, hogy

„Soha többé nem akarok több katonát látni!”,

addig a Boldog IV. Károly apostoli királyunknak tett hűségesküje alól novemberben felmentett „forradalmi” kormány – amelynek Károlyi Mihályon kívül egy másik gróf is tagja volt Batthyány Tivadar személyében – kísérletet sem tett a születőfélben lévő jugoszláv és csehszlovák állammal, valamint az Erdéllyel „egyesülni” kész Romániával szembeni fegyveres ellenállás megszervezésére, bár hajlok arra, hogy a véderőképesség nemcsak politikai akaraton és a jutasi őrmesterek szigorán múlik, hanem sokkal inkább a hátország polgárainak erényein: ahol fásultság uralja a lelkeket, felüti fejét a züllöttség. A tisztikar szinte az utolsó pillanatig a teuton téboly lázától égett, a front pedig fellázadt a züllő hátország ellen.

Ott ültek a Nemzeti Tanácsnak hívott, semmiféle felhatalmazással nem rendelkező gyülevész társaság jobb sorsra érdemes önjelölt tagjai az Astoriában, és kávézgattak, vitatkoztak, terveket szőttek, telefonáltak keresztül-kasul… A politikai antitalentum Gróf Károlyi Mihály, aki békeidőben Őfelsége tizenkettő-egytucat típusú miniszterelnökeinek egyikévé válhatott volna, Báró Hatvany Lajos, az elsőrangú irodalmi mecénás, Bédy-Schwimmer Róza, a szubrettből lett amazon lelkű feminista, a novemberben kikiáltott „népköztársaságban” is csalódott Hock János atya, a szociáldemokrata Garami Ernő és Kunfi Zsigmond, a doktriner Jászi Oszkár… (Napjainkban talán a VIII. kerületi Gólyában ülnének össze az elitistának vélt Astoria helyett.)

Ám az ancien régime elitje ugyanilyen szégyenletesen levitézlett, élükön a korpulens férfiemberek üdvözült mosolyával hódító Gróf Hadik Jánossal, október 31-e dezignált és meglehetősen rezignált miniszterelnökével, aki neves őseivel szemben semmit sem hódított meg; József főherceggel, aki megkísérelte a maga javára fordítani a dolgok menetét, majd rohant alcsúti kastélyát érintve Bécsbe; megbukott az úri kaszinók és a családi villásreggelik politikája, megbukott az a kontraszelektált elit, amely egy évvel korábban túlságosan gyáva volt a különbékéhez…

Végtére is, mi volt ’18 októbere? Szalonpolitizálás a süllyedő osztrák-magyar Titanic első osztályának fedélzetén, ahová az urak felkérettek néhány fedélközi szociáldemokrata és radikális hangadót; a Csárdáskirálynő dekadens dallamaira lejtett bizarr haláltánc, alattomos alakoskodások, nevetséges kis rebelliók, negyedóra alatt feloszló népgyűlések története ’18 októbere. Katonaszökevények randalírozása és a tehetősebb gazdák és polgárok javainak elzabrálása.

És a legkártékonyabb kortárs eredetmítoszaink origója: napjainkban, amikor jobbról a „hazaáruló” Károlyit kárhoztatják a XX. század minden nyomorúságáért, s bal felől mindmáig a pokolba kívánják a „reakciós” Gróf Tisza Istvánt, nehéz elképzelni, hogy 1918 októberében és novemberében az „Antant-barát” Károlyi számított veszélyes magyar nacionalistának Londonban, Párizsban és Washingtonban, a Monarchia utódállamainak fővárosairól – ideértve a Victor Adler szociáldemokrata vezért uralta vörös Bécset is – nem is szólva; ma már szinte senki sem tudja, hogy még Jászi Oszkár is a Szent István-i állam területi integritását tekintette az átléphetetlen vörös vonalnak; senkit sem érdekel, hogy Tisza meggyilkolásának pillanatában Károlyi a király képviselője előtt tette le a hivatali esküt; a Tormay Cécile Bujdosó könyvén pallérozott sekélyes elmék pedig minden sarokban „zsidó-szabadkőműves összeesküvést” szimatolnak, holott a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy tagjai Boldog IV. Károlynak ugyanolyan lelkes és hűséges alattvalói voltak, mint I. Ferencz Józsefnek.  

Azt kívánom magunknak, hogy ne essünk a jobb- és a baloldali szekértáborok szellemi restségének bűnébe, és démonizálás helyett lássunk tisztábban: ne azonosuljunk se az országvesztő gyászmagyarokkal, se a botcsinálta vörös gróf és a progresszív értelmiség délibábos képzelgéseivel; ne ünnepeljük a ’18-as felfordulást, de a ’19-es vörös- és fehérterrort sem! Inkább gyászoljuk meg az Osztrák-Magyar Monarchiát, lelkünket pedig készítsük fel a restaurációra.

Legyen október 31-e Gróf Tisza István vértanúságának napja, ám némi derűvel emlékezzünk meg Mehringer Rezsőné Németh Margit telefonos „kisasszonyra” is, aki egyedüliként, mondhatni, egyetlen férfiként maradt ébren a lázas októberi éjjeleken: akkoriban banándugókkal teremtettek kapcsolatot, ma elég lenne egy forradalmi mobilapplikáció, de az utcakőre fröccsenő vér ugyanúgy piroslana.

(Felső kép: budapesti utca 1918 októberében; alsó kép: a Károlyi-kormány)

Groteszk gondolat volna, ha mi, kései utódok, 1789 nemzedékét kárhoztatnánk 1793-1794 iszonyatos rémségeiért, ám önáltatás volna nem felismerni, hogy a Bastille bevételétől nyílegyenes út vezetett a forradalmi terrorhoz.

A forradalmárok úgy tekintettek üstökösszerű közéleti pályájukra, mint amelyet részben a hősi múltból, részben az utókor által elvárt meg­ítélésből fa­kadó szerepmodellek alakítanak. Az antik történetírók műveinek tükrében az Ancien Régime üresnek, kor­hadtnak és korruptnak tűnt – gondoljunk Sallustius Rómájára, amelyet Iugurtha könnyűszerrel megvásárolt –; a nyomorúságos adózó nép erkölcseit megrontó adószedőkre és a pazarló luxusban élő ki­rályi udvarra; a gyengekezű uralkodónak bélyegzett XVI. Lajos királyra, akiben Tacitus Claudiusára ismertek rá, s Marie-Antoinette királynéra, az „osztrák szajhára”, akit a förtelmes Messalinának láttattak. E romlott világgal áll szemben a forradalmárok görög-római erénykatalógusa: gesztusaikban római hősökre – a zsarnok­párti fiai kivégzését sztoikus önuralommal végig néző L. Iunius Brutus, a karját tűzbe tartó Mucius Scaevola, a Tiberis felett átívelő hidat egymaga védelmező Horatius Cocles, a zsarnok előtt nem hajbókoló, kardjába dőlő Cato minor –, és Jacques-Louis David Horatiusok esküje című festménye főalakjai­nak hősiességére ismerhetünk rá.

Az „igazságos”, „teremtő erejű” vérontás és a hősi halál morbid kultusza ez. A labdaházi eskü színpadiassága, a szennyes röpiratok gyalázkodása és a párizsi kofák versailles-i menetének vérszomjas ordítozása nem holmi ártatlan móka, üres fenyegetőzés és önfeledt mulatság volt csupán, hanem a gyilkosságok és tömérdek vérontás előjátéka. Talán első ízben fordult el a történelemben, hogy egy egész országot olyanok kormányoztak, akik úgy bántak az egekig magasztalt nemzettel, önnön honfitársaikkal, ahogyan a megszállók bánnak a leigázottakkal.

A francia forradalomban a maga pőre valóságában mutatkozott meg a modernség igazi arca: felmutatta a doktriner politika valamennyi ismertetőjegyét, hogy aztán maga csúfolja meg a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas jelszavát; radikálisan jogkiterjesztő és egalitárius alkotmányt fabrikált, amelyet a terror idejére frigyládában őriztetett, majd a „salus rei publicae suprema lex esto” elvére hivatkozva proskribáltatott és nyakaztatott le mindenkit, akire a „haza ellenségének” bélyegét ütötte; ünnepélyesen kinyilatkoztatta a polgári szabadságjogokat, így a vallásszabadságot is, és hitet tett a tulajdon védelme mellett, hogy végül erőszakkal üldözze a „régi vallást” és konfiskáljon minden egyházi és nemesi vagyont; örök időkre szóló érvényességgel plántálta a fejekbe az egyenlő polgártársak alkotta nemzet modern mítoszát, hogy végül hullarablóként annak torz­képét rajzolja le a világtörténelem krónikájának véres lapjaira. A szabadság köztársasági erényének vélte a honpolgárok politikai cselekvését, hogy aztán maga forduljon a szabadság és nyilvánosság terei, a társaságok és a klubok ellen, megta­gadva tőlük a közügyekben való részvétel jogát. Egyetemes érvényesség igényével fennen hirdette minden ember egyenlőségét, hogy aztán soha nem látott központosításba fogjon; ostorozta az évszázados monarchia kormányzatát, hogy végül maga teremtse meg a zsarnoki hatalom abszolutizmusát.

A forradalom új kezdetet és evilági megváltást ígért, de csak pusztulást hagyott maga után, és a „hivatásos forradalmár” cinikus-idealista figuráját, aki békeidőkben bohém kávéházi életet él, hogy aztán a szabadosság első fuvallatától megrészegülve feltüzelje az alantas töme­get, felszítsa a haza iránti szeretet ürügyén a saját honfitársai elleni gyűlöletet.

„Mi országunkban – mondotta Robespierre „A politikai erkölcs elveiről” című hírhedt beszédében – az önzést az erkölccsel akarjuk helyettesíteni, a nemesi becsületet a polgári tisztességgel, a szokásokat az elvekkel, az illen­dőséget a kötelességgel, a divat zsarnokságát az értelem uralmával, a szerencsétlenség megvetését a bűn megvetésével, a pökhendiséget a büszkeséggel, a hiúságot a lelki nagysággal; egyszóval a monarchia összes bűneit és minden ­nevetséges hibáját a köztársaság összes erényeivel és minden csodájával. Egyszóval az a célunk, hogy teljesítsük a természet parancsát, beteljesítsük az emberiség sorsát, valóra váltsuk a filozófia ígéreteit, s feloldozzuk a gondvise­lést a bűn meg a zsarnokság hosszú uralmának nyűge alól.” 

A forradalom fantasztája szerint a régi rend romlott erkölcsű embereket hagyott a köztársaságra, akik mind a forradalmat, mind a létező köztársaságot eltorzítot­ták. Mielőtt a hőn áhított alkotmányos kormányzat hajója elhagyná a csendes öblöt, ahol eddig pi­henni kényszerült, a Megvesztegethe­tetlen absztrakt erkölcsének ítélőszéke, a Forradalmi Törvényszék elé kell idézni minden franciát, sőt minden embert széles e világon! Ez az inkvizíció vált a forradalom értelmévé, és a megállíthatat­lan forradalom a hivatásos forradalmár és az erénydiktátor életének értelmévé. Ennek az antropoló­giai forradalomnak – a kortárs Madame Roland örökbecsű szavaival élve – valóban „csak a vér lehet a cementje”. „Lelkesültségét” csak az intézményesített erő­szak, az állami terror tarthatta fenn, s ideig-óráig csakis e terror igazolhatta emberfeletti célját, a francia nép és az egész emberiség erkölcseinek megjavítását.

Mi, kései utódok, ne áltassuk magunkat! A frigyládába zárt alkotmány hajójának tatját a férgek rágják, soha nem futhat ki a nyílt tengerre; a forradalmi kormányzat soha nem térhet vissza az eke szarva mögé, mint egykor Cincinnatus. A robespierre-i erényfanatizmus elvileg megállíthatatlan rémuralmat teremtett. Az új időszámítás nem mutatott az üdvözülés irányába, a Legfőbb Lény nem nyi­totta ki a börtö­nök kapuit, a guillotine sem térhetett nyugovóra, csak a tragikomikus kultusz napján pihent meg, hogy a prairial-i terrortörvény rendelkezéseit érvényre juttatva Messidor havában több áldozatot szedjen, mint korábban.

„Haladjatok a győzelem felé – intette a franciákat Robespierre politico-moralis testamentumában –, de főleg semmisítsétek meg a bűnt! A köztársaság ellenségei mind romlott emberek. Hazafi nem lehet más, mint feddhetetlen erényű és nemes lelkű férfiú, a szó legteljesebb értelmében. Nem elég megsemmisíteni a királyokat, tiszteletet kell ébreszteni minden népben a francia nép jelleme iránt. Hiába vinnénk el a földkerekség határáig fegyvereink erejét, ha a szenvedélyek büntetlenül szaggathatnák a haza kebelét. Óvakodjunk a siker mámorá­tól!”

Hogy meddig kell űzni az osztrákokat a belgiumi síkságon, még a fleurus-i győzelem után is vita tárgya lehetett, de hogy mikorra irtják ki a bűnt a Föld színéről, hogy a Megvesztegethetetlen eré­nye mikor találja végre-valahára tökéletesnek az emberi természetet, lehetetlen és reménytelen megállapítani.

Ez – az utópiák kísértése, a „megtisztulást” ígérő erőszak kultusza, az emberi természet tagadása – a francia forradalom igazi hagyatéka. Okulnunk kell belőle, és lelkünket fel kell vértezni állhatatos példákkal, hogy ellenállhassunk e kísértéseknek.

Kép: a Bastille bevétele, 1789. július 14.

Pethő Sándor hírlapíró síremlékén olvasható e falirat:

„Küzdött azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon.”

Ama vészterhes időkben – kezdem azt hinni, hogy mi, magyarok, kizárólag vészterhes időkben élünk –, 1938-ban e jelszó egészen mást jelentett, mint napjainkban, amikor közönséges és olcsó propaganda-handabandává silányították.

Kevesen tudják, hogy e jelszót A tardi helyzet szerzője, Szabó Zoltán találta ki, és az alakuló Magyar Nemzet tűzte zászlajára 1938 augusztusában. A lap kezdetektől a nemzeti liberális, keresztény-konzervatív, középosztálybeli olvasókat kívánta megszólítani. Az alapító, Pethő Sándor szeme előtt a nyugati világlapok példája lebegett: a londoni The Times, a párizsi Le Temps vagy a Neue Zürcher Zeitung, szerkesztési elvei mintaként hatottak a hazánk parlagibb viszonyai között is.

Szerkesztői olyan, sajátos históriai hagyományain és alkotmányos fundamentumán álló Magyarországért küzdöttek, amely sikerrel állhat ellen a nemzetiszocialista és a bolsevik totális zsarnokságnak. Nem rajtuk múlott, hogy ez nem sikerült. A magyar alkotmányosságot és a nemzeti függetlenséget a „két pogány közt” is védelmező napilap hamar népszerű lett, a háború idején folyamatosan emelkedett a példányszáma.

A német megszállás után betiltották, majd a szovjet megszállást követően újra élesztették. A Magyar Nemzet volt a bokréta a hazai kommunista sajtópolitika és torz nyilvánosság kalapján. A felmenőim ezt a lapot járatták, amely legalább olyan erős politikai állásfoglalást jelentett Rákosi Mátyás és Kádár János Magyarországán, mint a Szovjetunió című képeslapra való előfizetés. Egy-egy vezércikke országos eseménynek számított és hónapokig vitatták; külpolitikai rovata üdítő hang volt a sivár egyszólamúságban, konzervatív tipográfiája pedig boldogabb időket idézett.

Magam is rendszeresen vásároltam a kétezres években a Népszabadság mellett, hogy szert tegyek a sorok közötti olvasás képességére, amely napjainkban, a barbár hangvételű publicisztikák, az álhírek, a tömegméreteket öltő butítás és a lélekromboló cinizmus korszakában felbecsülhetetlen értékű tudás. Ennek a lapnak minden korszakában voltak kiválóságai, olyan publicisták, akik a szavak kellő erkölcsi és eszétikai választásának felelősségével vetettek papírra tiszta és igaz gondolatokat; bár olyan szerzők is írtak a Magyar Nemzetbe – tapintatból nem említek neveket –, akiket átlapoztam, mert soraikból ordított jellemük konvertita ügybuzgósága, a közönségesség és a sekélyesség, mi több, a becstelenség és az aljasság is.

Akik most örvendeznek, visszafoghatnák magukat. A hírlapíró is gyarló ember, a világnézeti elkötelezettség nem bűn, és amíg tisztességgel végzi a dolgát, tartozzék bármely politikai szekértáborhoz is, érdemes olvasni. Remélem, valamilyen formában feltámad a Magyar Nemzet, és méltó marad Pethő Sándor szellemiségéhez.

(Kép: a Magyar Nemzet 1939. május 31-i lapszámának címoldala)

Február 26-a estéje felért egy időutazással. Márki-Zay Péter győzelme engem 1985 júniusába repített vissza. Ekkor választották az „utolsó rendi országgyűlés” képviselőit, persze, ekkor még nagyon kevesen sejthették, hogy öt esztendő múlva gyökeresen megváltozott feltételek mellett járulhatnak a szavazóurnákhoz a magyar választópolgárok. Azon a fásult júniusi napon egy viszonylag ismeretlen és megnyerő szegedi MSZMP-s fiatalember, Király Zoltán – mindenki hatalmas meglepetésére – „alternatív” jelöltként, pártállami feltételek mellett is legyőzte Komócsin Mihály elvtársat, Csongrád megye mindenható kommunista párttitkárát, aki az azt megelőző csaknem három évtizedben valóságos kiskirályként uralta a megyét.

Jól tudom, hogy minden történelmi analógia szükségképpen sántít és félrevezető következtetések levonására csábít, de megkockáztatom: Márki-Zay Péter vasárnap történelmet írt. Az egyesült ellenzék által támogatott fiatalember a Nemzeti Együttműködés Rendszere egyik legnagyobb hatalmú urának, Lázár Jánosnak a „városában” győzte le a kormánypárt kiszemelt emberét a polgármester-választáson. Az idézőjel azért indokolt, mert Hódmezővásárhely tanulságainak egyike, hogy a miniszteriális férfiak, legyenek bármilyen erősek helyben, nem tekinthetik örökös hitbizományuknak szülővárosaikat, csakis a helyi polgárok.

A másik tanulság nem kevésbé megszívlelendő. A kormánypárti jelölt mindent bevetett: elvitatta politikai ellenfele emberi méltóságát és tisztességét, épelméjűségét és katolikus hitét; a választás tétjét pedig a sztratoszféráig srófolta: ha veszít, jön Soros György, körömreszelővel átvágja a kerítést és a hóna alatt hoz egy szekérderéknyi migránst; ha veszít, megnézhetik magukat a vásárhelyiek! És ott állt mögötte a kormánypárt létező összes erőforrása! Elképzelhetetlen, milyen roppant erő ellenében szorították ökölbe kezüket a vásárhelyi polgárok, és nyújtották ki öklük középső ujját.

Hogy miből nem kértek a vásárhelyi polgárok, azt a politikai meggyőződésből fakadó narratívák majd alaposan megmagyarázzák. Vannak olyanok, akik az országos hatalmú erős ember helyi székállóit és utódkijelölési előjogát elégelték meg; mások az óvodai homokozókban folyó viták intellektuális színvonalát is alulmúló Soros-kampány ellenében mutatták fel középső ujjukat; nem kevesen a korrupciót és országos ügyeket emlegetnek a vereség okaként, és biztosan lesznek olyanok is, akik brüsszeli ármányt sejtenek a történtek mögött. E sorok írója úgy véli, a kormánypártot nem a fogatlan oroszlánként politizáló, brezsnyevi vitalitású baloldali ellenzék gyűrte le. A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség önmagát győzte le Hódmezővásárhelyen: az eszközök kiválasztásában legkevésbé sem kényes politikájuk többé-kevésbé egyben tartja hiszterizált párthíveik népes táborát, ám olyan erős indulatokat kavar fel mindenki másban, amely az ellenzék egyetlen esélye a kormánypárt legyőzésére.

Nem tragédia ez a vereség: egy hétgyermekes, katolikus családapa győzött, aki családja múltja és presztízse révén ezer szállal kötődik a városhoz, és talán azt is bebizonyíthatja, lehet másféle jobboldaliság is azon kívül, amit a NER vagy a Vona-párt kínál. Márki-Zay Péter személyében feltűnhet ennek a jobboldaliságnak ma még távoli ígérete. Hogy e jobboldaliságot hívhatjuk-e régi-szép jelzővel „polgári” vagy „konzervatív” politikának, ma még távolról sem tudható, ám ha a dolgok hosszú távon így alakulnak; ha más helyi erős emberek elkezdenek tűnődni politikai túlélésük esélyein – erre április 8-a másnapja kínálhat alkalmat –, könnyen lehet, hogy más „fellegvárak” is úgy esnek el, hogy voltaképpen megmaradnak, csak a várurak jobboldaliságának minősége válik mások számára is elfogadhatóbbá.  

Egy biztos: Márki-Zay Péter most bizonyíthatja városvezetői rátermettségét. Ám ugyanígy bizonyíthatnak a kormánypárt helyi potentátjai is: mennyire tisztelik a tisztelet kultúráját, a szeretet és az összefogás erejét, valamint a „az emberektől” származó demokratikus felhatalmazást abban az esetben is, ha az Isten adta szuverén nép éppenséggel másvalakit tüntet ki bizalmával. Egy politikai rendszer legitimitásának és működőképességének legékesebb bizonyítéka, hogyan reagál arra az esetre, amikor az ellenzék – akár jobboldali, akár baloldali – hatalmi pozícióba jut. A Nemzeti Együttműködés Rendszere most vizsgázik. Ráfér a megmérettetés. Ha vezetői a könnyebbik utat választják és „megsértődnek” a választókra, nagy árat fizethetnek, hiszen nem törvényszerű, hogy Márki-Zay Péterből Tétényi Évát faragjanak.

Izgalmas idők elé nézünk: egy-egy „véletlen” sokak meglepetésére felülírja az „elve elrendeltet”, de mi ez, ha nem maga a pluralizmus?

(Fénykép: Fortepan – hódmezővásárhelyi polgárok várják a Szent Jobbot szállító vonat érkezését 1938. június 27-én.  

Harminc évvel ezelőtt, 1987. november 7-én vittem véghez életem legelső ellenforradalmi-reakciós tettét. Vétettem az otthoni kettős nevelés kötelmei ellen, és az óvodai N[agy]O[któberi]SZ[ocialista]F[orradalom]-ünnepségen – Esterházy Péter örökbecsű szavaival:

„a pornográfia, a gyermekmegrontás, illetőleg az öncélú baromság minden föltételét nagyvonalúan kielégítő izén”

– villogtam apámtól származó tájékozottságommal: kétségbe vontam a bolsevik legendáriumot, mondván, „az nem is úgy volt.” Megvádoltak, hogy „csúnyán viselkedtem”, és feltették a kérdések kérdését:

„Mit szólnának a szüleid, ha ezt látnák?”  

Mire én a kisgyermekek megfellebbezhetetlen igazságérzetével így feleltem:

„Büszkék lennének rám!”

Anyámtól kaptam hideget-meleget, miközben apám nevetett a bajusza alatt. Mindez, persze a peresztrojka és glásznoszty éveiben történt, amikor a szlávosan lányos Gorbacsov a legvonalasabb elvtársakat is áramvonalasabbá puhította, s már nem kellett attól tartanunk, hogy az éj leple alatt csengetnek a szigorú tekintetű bőrkabátok és elvisz minket a nagy fekete autó.

Akkoriban nekünk még azt mesélték „Lenin bácsiról” – hiszen így hívták őt az óvodában –, hogy nagyon szerette a gyerekeket és a gyerekek is rajongtak érte; hogy mindig megpaskolta a kisiskolások fejét a Moszkvai Vörös téren (holott akár közéjük is lövethetett volna); hogy a kommunista szombatokon ő maga is beállt dolgozni a petrográdi proletárok közé; hogy imádták életében és mélységesen tisztelik halálában is. Akkoriban még nem tudhattam, hogy „nagy október” napjaiban ez az alak női ruhát viselve várakozott a Szmolnijban, mert attól tartott, elbukik a „forradalom”; az Auróra cirkáló matrózai nem sütötték el a hajó ágyúit; a Téli Palotát pedig nem rohamozták meg a petrográdi szovjet munkás- és katonahősei, illetve, megrohamozták, de inkább a pincét, ahol jókora mennyiségű Hennessy konyakot és Dom Pérignon pezsgőt találtak, Trockij zabráló terroristái pedig telefonközpontokon és a fegyverraktárokon kívül a bankok készpénz- és nemesfém-állományára tették rá elsőként a kezüket; akkoriban még nem is sejtettem, hogy a „proletariátus nagy vezére”, „aki feláldozta hős életét”, a kilencszázas évek hajnalán Svájc kényelmét élvezte és egy hotel recepcióján ezt írta névjegyére:

„M[onsieur] Vladimir Oulianoff, gentilhomme russe”

– vagyis Vlagyimir Uljanov úr, orosz nemesember. Egy hajdani nemesember, aki soha nem gazdálkodott a birtokán; aki jogvégzett létére gyűlölte az ügyvédi praxist; a humanista, aki általában szerette „az egész emberiséget”, miközben gyűlölte az embereket, akiket rendre aszerint ítélt meg, mennyire fogadják el az ő kizárólagos nézőpontját a szocializmusról; az értelmiségi, aki úgy emelte piedesztálra a képzeletbeli proletariátust, hogy soha életében egyetlen gyárba sem tette be a lábát; a dandys pofaszakállú-tatárképű „lánglelkű forradalmár”, aki a párttársaihoz, a szemüveges-szakállas bolsevik entellektüel-nyárspolgárokhoz irgalmatlan, mefisztói gúnnyal szólt a kávéházi viták során; az ateista, aki a vallásnál is jobban gyűlölte azokat a szentéletű pravoszláv papokat, akik valóban felebarátaikként szerették a szükséget szenvedőket; az önhitt marxista ideológus, aki felismerni vélte a „történelmi haladás törvényeit”, miközben nála jobban senkit sem lepett meg az események tényleges menete: megdöbbent az 1905-ös forradalom kitörése láttán, a Nagy Háború híre pedig úgy érte, mint derült égből a villámcsapás; a proletárdiktatúra könyörtelen vezére, aki Robespierre ihletettségével és Marat vérszomjával „az erény kisugárzásának” nevezte a terrort, miközben ájtatosan hirdette, hogy a szovjethatalomnak „nincs szüksége” gyilkosságokra – ez volt hát az igazi Lenin, nem a joviális nagybácsi a távoli Moszkvából; és ez volt a szocialista forradalom lényege: tengernyi vér, százmilliók szenvedése és egy hajdanvolt civilizáció pusztulása. Az 1917-es bolsevik puccs megteremtette a valódi egyenlőséget: a despota uralmát nyögve mindenkit proletarizált és erkölcsileg elaljasított.

Ha volt is valaha Leninnek lelkiismerete, a forradalom és a hatalom erőszakos megtartása végzetesen megrontotta őt és ifjúkori idealizmusát is lerombolta. E napon érdemes fellapozni a bölcs és szomorú idős lengyel regényíró, Joseph Conrad Nyugati szemmel című, a forradalmakról szóló 1911-ben írt könyvét és emlékezetünkbe vésni e gondolatokat:

„Igazi forradalomban nem a legjobb jellemek kerülnek a felszínre. Az erőszakos forradalmat először szűklátókörű fanatikusok és zsarnoki képmutatók vezetik. Ezután jön el az ideje a kor összes nagyratörő szellemi kudarclovagjának. Ilyenek a főnökök és a vezérek. Észreveheti, hogy az egyszerű gazemberekről nem is tettem említést. Az aggályosak és az igazságosak, a nemeslelkű, emberséges és odaadó természetek, az önzetlenek és értelmesek elindíthatnak egy mozgalmat, de az kicsúszik a kezükből. Nem ők a forradalom vezérei. Ők áldozatok: az undor, a kiábrándulás – gyakran a bűnbánat áldozatai. Groteszk módon megcsalt remények, megcsúfolt eszmények – ezek határozzák meg a forradalom sikerét.”

Gyakran hallom azt az érvet, hogy „az elmélet helyes volt, csak a gyakorlat volt embertelen” – ez alapvető tévedés. A szocializmus az emberi természet radikális tagadása és szöges ellentétben áll a hús-vér emberek életének realitásaival, erényeikkel-bűneikkel, vágyaikkal. Aligha hinném, hogy a „paradicsomi egyenlőség” különbözne a „létező szocializmus” megismert valóságától. Ezen a napon az utópia és az evilági üdvtörténetek apostolainak áldozataira kell emlékeznünk, akik elhitték és elszenvedték „a népet nagykorúsító” filozófusok „gyönyörű igazságait”, és nem szabad elfelednünk, hogy a „vallásalapító” Marx tanai ma is nagy népszerűségnek örvendenek a nyugati egyetemeken – jellemzően ott, ahová az oroszok soha be nem tették a lábukat, és ezek az Istentől elrugaszkodott szellemi bürokraták fel sem fogják, mitől mentette meg őket a Gondviselés –; nem szabad elfelednünk, hogy a „politikailag korrekt” liberális egyetemi entellektüelek a „safe space”-ek akváriumi biztonságában napjainkban is „felszabadításról” álmodnak és boszorkányüldöző indulataik Lenin „prófétát” idézik: minden sarkon és egyetemi tanszéken áll egy szellemi csekista, hogy lecsapjon mindazokra, akik kétségbe vonják a progresszió dogmáit.

E napon, november 7-én emlékeznünk kell arra démoni abszurditásra is, amelyt csak mi, kelet-európaiak érthetünk igazán a magunk keserédes humorával. 1950-ben Prónay báróné – született Kohner Lujza Auguszta baroness – némi szarkazmussal megkérdezi az államvédelmi rendőrt a kitelepítés óráiban, amikor mindenki halálra váltan nyomorog a szekéren, bútorai között:

„Nem tudom, milyen réven vagyok most itt? Mint zsidó vagy mint arisztokrata?”

Kép: Lenin és a gyermekek – Vlagyimir Guszev festménye, 1957

„Évekkel ezelőtt azt mondta nekem egy intelligens román: – Ki tudja? A németekből megint nagyhatalom lehet”

– idézi fel egyik utazásán folytatott beszélgetésének emlékét John Lukacs A legsötétebb Transsylvaniában című 1982-ben megjelent útleírásában. Talán említenem sem kellene, hogy imádom Lukacs professzor munkáit: a legmélyebb történelmi tudás Krúdy Gyulát idéző szépprózában nyilatkozik meg és a szerző nem rejti véka alá sem világnézete sarokpontjait, sem karcos humorát. „Intelligens román” – olvasom este a fürdőkádban és majd’ megszakadok a nevetéstől. Sokunk számára az „intelligens román” olyan, mint az „édes mostoha”. Én még abban nőttem fel, hogy románnak lenni nem is annyira nemzetiség, hanem inkább foglalkozás. Ha a legcsekélyebb mértékben is hinnék a mélylélektanban, azt mondanám, hogy amikor a történelmi sérelmeinket felemlegetve, holmi vélt (bár Erdély magyar- és románlakta vidékeinek eltérő higiéniai viszonyait tekintve nagyon is valós) „kultúrfölény” birtokában megvetően nyilatkozunk keleti szomszédainkról, akkor a lelkünk legmélyén szunnyadó románt gyűlöljük és féljük egyszerre, bár őszintén szólva, ebben nemigen hiszek. Én ugyanis nem gyűlölöm a románokat, sőt, a magam módján tisztelem őket. Valamiféle szent borzadállyal becsülöm politikai éleslátásukat és legendás alkalmazkodóképességüket. A szövetségesi hűséget és a tisztességet a románok hírből sem ismerik; mindenkit azonnal elárulnak, ha érdekük úgy kívánja. A Lukacs professzorral beszélgető román ember valóban intelligens lehetett, hiszen Németország újra nagyhatalommá vált. Elveszített két világháborút, de megnyerte a békét. Lett helye a Nap alatt – még ha nincs is a mindenek fölött.

Klaus Johannis elnök intelligens román. Megveti a magyarokat, épp úgy, mint szász ősei, és neofita románhoz méltó módon kormányozza bizantikus országát. Aki kíváncsi arra, milyen mozgások várhatók Európában, vigyázó szemeit Bukarestre vesse! Emmanuel Macron francia államfő Bukarestbe látogatott és leválasztotta Magyarországról a visegrádi csoport szláv államait. Létrejött az austerlitzi háromszög. Hívhatjuk akár új kisantantnak is. A budapesti kormány helyében erőteljesebben számolnék a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország utódállamai kormányainak irántunk érzett megvetésével és gyanújával. És számolnék azzal is, hogy „a lázadás évében” Európában hamarosan új szelek fújnak.

Hazánkban „külpolitika” címén legkésőbb 2012 óta elvtelen kufárkodás folyik posztszovjet zsarnokocskákkal. „Országom becsületét egy kaukázusi baltás gyilkosért!” – ez lehetne a külgazdasági és külügyminiszter címerének mottója, ha nemesember lenne, és a zöld mezejű címerpajzson a felkelő nap és a félhold mellett helyet kaphatna a balta is. A magyar kormány láthatóan nem érti, hogy a külpolitika rendeltetése nem más, mint szövetségesek keresése és meglévő szövetségek fenntartása a szuverén nemzetállamok világában. (Már-már hallom föderalista és „euro-utópista” barátaim felszisszenését: „Szuverén nemzetállamok, ezer ördög és pokol!” – holott érdemesebb lenne elfogadni őket történelmi adottságként és erőt meríteni erényeikből; de ez más lapra tartozik.) Úgy vélem, a „moralista” és a „realista” külpolitikai iskola is egyetért abban, hogy a politikai cselekvések bonyolult világában csak akkor lehetséges a túlélés, ha vannak barátaink is, nem csak ellenségeink. Egyedül nem megy. A magyar szuverenitás védelmezése („Állítsuk meg Brüsszelt!) lehet érték is és érdek is, ha tisztességesen és bölcsen védelmezzük, de a magyar kormány erre láthatóan képtelen. Mintha nem látnák, vagy nem akarnák belátni, hogy nem csak a szuverén nemzetállamok között, hanem az esendő emberek magánéletében is a baráti viszony ezernyi apró-cseprő, jelentéktelennek tűnő, vagy éppen az események sodrásában váratlanul jelentőssé váló eseményből, gesztusból áll össze. Mintha nem mérnék fel, milyen hatással lehet hazánk megítélésére és érdekeire operettország hadüzenettel felérő gesztusa, amellyel nagy dérrel-dúrral megszakította a nagyköveti szintű diplomáciai kapcsolatokat a Holland Királysággal. Mintha nem akarnák belátni, hogy egy szövetségi rendszerben a szorosabb barátságok megkötésének is a kölcsönös bizalom az alapja. Ám egy barátságot igen könnyű tönkre tenni. Egy felelőtlenül megválasztott vagy meggondolatlanul kimondott szó, egy hányaveti, nyegle, kekeckedő gesztus is képes rá. Elég, ha a miniszterelnök és a kormánypárt főemberei arról szónokolnak, hogy szövetségeseink erkölcsi válságban vannak, és ezért nem tudunk, nem akarhatunk velük közösséget vállalni, de azért nyújtjuk a markunkat azokért az anyagi forrásokért, amelyeket hanyatló gazdagabb barátaink adófizetői teremtenek elő, mondván, nekünk az „jár”. Ezek után vajon melyik fél érezheti magát igazán erkölcsi válságban?

A magyar külpolitika – szemben a cinikusan megidézett románnal – évszázados kudarcok szüntelen sora. Megdöbbentő ügyetlenség és – minő fájdalom kimondani! – becstelenség a szövetségesi politikában; áthidalhatatlan szakadék tátong a gondolataink és a szavaink, a vágyak és a reális lehetőségek megfontolása, a nagy szólamok és az aprócska tettek, a cirkalmasan hömpölygő szóáradat és a lanyha cselekvés között. A mi országunk az önmaguk tengelye körül forgó, szüntelenül harsogó törpe Herkulesek hazája. A következmény: oktalan derűlátás, túláradó nemzeti önbizalom, a „kultúrfölény” önsorsrontó önhittsége – a kellő önismeret teljes hiánya. A nyilvánvaló vereség utáni acsargó sértettség újfent eluralja a magyar lelket és az „egyedül vagyunk az ostromlott erődben” felelősségét ismét a „Nyugatra” toljuk, eközben árulókat és ellenségeket keresünk minden sötét sarokban, amely után mindig valamiféle kozmikus magányosság érzete és a felénk soha semmilyen jóindulatot nem mutató keleti behemótnak való törleszkedés és kiszolgáltatottság következik.

Megalakult az új kisantant és augusztus 28-án ismét Budapestre látogat Vlagyimir Putyin. Talán nem csattan el a szlávosan lágy elvtársi csók, de a fentiek fényében gondolkodjanak el ezen az augusztuson. A Molotov-Ribbentrop paktum megkötése óta minden nyárutó baljóslatú.

A forró ősz után hosszú, fagyos tél következik.

(Fénykép: Aleksandar Cincar-Marković jugoszláv és Bárdossy László m. kir. külügyminiszter kicserélik a jugoszláv-magyar örök barátsági szerződés okmányait; 1941. február 27. Az asztal mellett, balról, Gróf Teleki Pál m. kir. miniszterelnök áll.)

I

Soha nem tekintettem úgy a hazámra, mint egy közönséges autóra, amelyet be kell indítani. Feltételezem, hogy az újkeletű „autószerelők” maguk sem Csonka János antik postaautójára vagy egy kivénhedt Wartburgra gondolnak; s aligha kapnak a kurblivas után, hiszen ők feltehetően gombnyomásra induló Teslákról álmodnak. Fröccsöntött gondolatok és plasztiklovagok korában élünk.

Szent István királyunk vértezetet viselt. Az ő ünnepnapján minden műanyag gondolat, hashtag és bizarr szókép istenkáromlás. Ugyanolyan blaszfémia, mint az István, a király című „rockopera”, ez a kádárista politikai tézisdráma, amely 1983-as ősbemutatója óta legalább két nemzedék történelemszemléletét rontotta meg a pogányság apoteózisával, és népszerűsége sajnos máig töretlen. Bárki „újra értelmezheti” az államalapítást, csak éppen nem érdemes; és aki e napot „rendhagyó módon ünnepli”, forradalmár, márpedig Szent István király ünnepének semmi köze semmiféle forradalomhoz: ez egy reakciós-monarchista-katolikus ünnep. Ateista, nihilista és köztársaság-párti kritikusai szerint túlságosan „neobarokk” és „klerikális”, holott éppen ez adja meghittségét: az államalapító és templomépítő szent király tekintélye, a templomok falai között rekedt csend, az orgonaszó, a kenyérszentelés és a Szent Jobb-körmenet. Augusztus 20-án nem vesztes forradalmainkra, elvesztett illúzióinkra és nemzeti tragédiáinkra emlékezünk, hanem az örökségünkre.

II

„Örökségünkre”, írom, s véletlenül sem gondolok a modern államra. Ha napjainkban megkérdeznék „az embereket”, mit gondolnak az államról, morognának és méltatlankodnának; egyesek az erejét kárhoztatnák, mások az erélytelenségét és gyengeségeit panaszolnák föl; megint mások a költségvetés egyensúlya miatt aggódnának, vagy a közigazgatás bürokratikus szertelenségei és a közszolgáltatások elégtelen színvonala miatt legyintenének rezignált cinizmussal. Úgy vélem, ezeknek a jelenségeknek a felemlegetése – bár mindennapi életünkben hallatlan fontosságúnak tűnnek – Szent István király napján szentségtöréssel ér fel.

A szent király ünnepén tanácsosabb lenne eltűnődni az evilági kormányzat létezésének okain. Az evilági kormányzat az emberek eredendően bűnös, tökéletlen állapotából fakadó szükségszerűség. Kötöttségeinek és törvényeinek elfogadása az az ár, amelyet meg kell fizetnünk a húsnak, a vérnek és az állatias ösztöneinknek való kiszolgáltatottságunkért. Senkit sem szabad megróni azért, mert részt vesz, vagy kellő rátermettséget érezve, részt kíván venni az evilági kormányzatban; ám aki köztisztséget vállal, annak vállalnia kell a politikai felelősségen kívül az erkölcsi felelősséget is, és gyakorolnia kell az alázat erényét. Ha úgy tetszik, törékenysége és esendősége tudatában, megbocsátást kérő imával az ajkán vállalnia kell az elszámoltatást az igazságtalanságokért, a kegyetlenségekért, jó szándéka hiábavalóságáért, és az önszeretet csalóka sugallataiért, amelyeknek igen ritkán tud ellenállni az esendő ember, ha akárcsak a legcsekélyebb hatalmat gyakorolja más emberek fölött. Az evilági kormányzatban való részvétel akkor engedhető meg, ha az alázat erénye és a felelősségnek ez az érzése jelen van. Ez sajnálatosan igen ritka, de az erényes uralkodók, szent királyaink és államférfiaink tudatában voltak felelősségüknek és méltósággal viselték a korona vagy hivataluk súlyát.

III

Vallási ünnep lévén, e napon nem csak a kormányzók, hanem a kormányzottak is hajlamosak szédelegni a nagy szavak körútján; bűnös kísértést éreznek, hogy összekapcsolják a hatalom törekvéseit és cselekedeteit az isteni célok előmozdításával, nem ritkán utóbbiakban fedezvén fel az előbbieket. Ez nem csak az evilági kormányzás rendeltetésének végzetes félreértése, hanem istenkáromlás is. A hazánk iránt érzett igaz szeretet régimódi érzeményének – egy falu, város, régió, ország hagyományai, szokásai és szentjei tiszteletének – mindig magában kell foglalnia a nemzet tragikus sorsának átérzését éppúgy, mint az erényei és erőfeszítései fölött érzett büszkeséget; de soha nem helyettesíthet semmiféle vallásos hitet és soha nem ringathatja a nemzetet a felsőbbrendűség illúziójában.

IV

„Egy nemzet nem lehet irgalom – azaz szeretet – tárgya. De lehet egy ország, amely örökségek őrzője”

– írja Simone Weil. Egész életemben élt bennem egy kép Magyarországról, amely nem csak szokásaiban, törvényeiben és intézményeiben vagy politikai határai között él, hanem történelmében, civilizációjában, vallásában és nyelvében is; szellemi zűrzavar és erkölcsi romlás idején, felfordulás és hódítás esetén pedig ezeket a szellemi javakat, ezt a hagyatékot kell oltalmazni, megőrizni és mindenkor gyarapítani. Korunkban, amikor a nemes érzések lassan kivesznek a világból; amikor civilizációnkat megtámadta egy különös penész: az unalom; amikor az emberek gondolkodását hagymázas utópiák uralják; amikor az anyagi javak hajszolása eltéríti a lelkeket az élet igazi értelmétől; amikor a vallásos érzés holmi sekélyes spiritualizmus divatját követi; amikor a nemzeti érzésben burjánzik a giccs és tombolnak a tömeg alantas indulatai; amikor az arctalan világgazdaság megrontja törvényeinket és összekuszálja helyi érdekeinket; és amikor bölcs uralkodók és államférfiak helyett elvtelen és jellemtelen politikai törpék kormányoznak, különösen nehéz kötelesség ez. De mégis él bennem valamiféle csalóka remény, mert a férfiak és nők csak ideig-óráig futhatnak kötelezettségeik és az igazság elől.

A szülőfalum temploma előtti kis téren 1994. augusztus 20-a óta minden ünnepnapon felvonják a magyar lobogót. Vannak, akiket túláradó lelkesedéssel és nemzeti büszkeséggel tölt el ennek a szerény, magányos zászlónak a látványa. Engem sokkal mélyebb érzés kerít hatalmába: boldog vagyok, hogy fennmaradt valami, ami emberi gyarlóságainktól és bűneinktől függetlenül becsületes, mértéktartó, igaz és jó: a haza.

(Fénykép: A Szent Jobb-körmenet elhalad az Úri utcában; Buda, 1949. augusztus 20. © Fortepan)

Bevallom Önöknek, talán elvetettem a sulykot azzal – hívhatjuk ezt hübrisznek is (Isten színe előtt kell majd számot adnom bűneimről) –, hogy kiálltam Robert Edward Lee tábornok lovasszobrának fennmaradása mellett; ám úgy érzem, nem tehettem mást, mert amit képviselek, s amiben hiszek, szűnni nem akaró támadás alatt áll. Én mindig arra törekedtem, hogy egy olyan esztétikai és erkölcsi ideált megtestesítő férfiemberré váljak, aki a veszélyben bátor, az ellenfeleivel szemben megbocsátó, a nőkkel szemben előzékeny; akinek nagylelkűségére a szükséget szenvedők számíthatnak, és aki minden helyzetben bölcs és előrelátó gondnoka a reá bízott civilizáció örökségének. Lehetséges, sőt bizonyos, hogy előfordult és a jövőben is előfordul olyan helyzet, hogy könnyűnek találtatom. Ez az erkölcsi és esztétikai ideál napjainkban felettébb anakronisztikus, mert a tömegek igénye jóval nagyobb annál, amit ezzel az attitűddel és eszménnyel nyújtani tudok. Korunkban sokan az evilági üdvözülést várják a politikától: a vég nélküli és szüntelen jogkiterjesztést és a törvény előtti egyenlőségen túl az absztrakt egyenlőségek diadalát is. Mindazokat – így engem is –, akik a szabadság őszinte híveiként a leghalványabb, mégoly jóindulatú kételyeiknek vagy esetenként erkölcsi felindulásuknak adnak hangot az emancipáció megvalósítását kísérő abszurditások vagy a feminizmus legszélsőségesebb képviselőinek férfigyűlölete láttán, üldözendő ördögöknek, „fasisztáknak” festenek le, akiknek a progresszió Purgatóriumában meg kellene tisztulniuk erényeiktől, bűneiktől, előítéleteiktől és más emberi gyarlóságaiktól, hogy utána végre-valahára „sokszínűvé”, „nyitottá” és „autonóm egyénekké” váljanak. Lehet, hogy a maradiság, lehet, hogy holmi helytelenül felfogott „előkelőség” szól belőlem, amikor olyan vesztes ügyek mellé állok, mint a férfiak és nők számára fenntartott házasság intézménye, a „hagyományos család”, az arisztokrácia és a monarchia, a zsinat előtti római katolikus anyaszentegyház, vagy olyan érdekes és erényes történelmi figurák mellé, mint Lee tábornok.

E gyengeség már gyermekkoromban is megmutatkozott, amikor a francia forradalom történetét olvasva, mondhatni ösztönösen Vendée királypárti parasztjainak győzelmét és a királygyilkos jakobinus terroristák vereségét kívántam, holott ismertem a történet szomorú és máig ható végkifejletét. Most is hasonló érzések lettek úrrá rajtam, mert a progresszió mindenütt győzelemre áll. A konzervatívok kapitulálnak, hogy megőrizzenek valamicskét a népszerűségükből, s ennek érdekében attól sem riadnak vissza, hogy modern húrokat pengessenek és népszerű, divatos jelszavakat harsogjanak: támogatják a saját nemükhöz vonzódó embertársaink házasságát és a „korszerű családmodelleket”; az is lehetséges, hogy II. Erzsébet királynő halálával eltűnik az utolsó nagy monarchia és ezt zokszó nélkül szemlélnék (a Munkáspárt lesben áll és Jeremy Corbyn már dörzsöli a tenyerét); az egyház élén pedig egy forradalmár pápa áll, aki szívesen dobálózik emberi jogi szólamokkal, miközben az egyház alapvető tanításait vonja kétségbe; végül biztosan létrejön majd (ha ugyan létre nem jött már) a teremtés tagadásaként valamiféle „új ember” és az egyformára szabott gondolkodású egyénekből álló mechanikus társadalom is – de mi marad nekem, az örök méltatlankodó reakciósnak? Én csak egy lovasszobrot szeretnék megőrizni, hogy valami emlékeztessen a régi Délre és e vidék történelmére. Emlékeztessen régimódi erényeire – de a gyarlóságaira és tagadhatatlan bűneire is.

Nem mintha nem méltányolnám, vagy ne érezném át mindazok érzékenységét, akik Lee tábornok szobrában évszázados elnyomatásuk szimbólumát látják, de tőlük és a szobordöntő fehér fiataloktól (akiknek indulataiban Mao Ce-tung „kulturális forradalmárainak” megátalkodottságát látom) nem várható el némi önmérséklet, a „Párizs megér egy misét” bölcsessége? Engem elborzaszt a szobordöntés, és ugyanígy felháborítana, ha a „fehér felsőbbrendűséget” hirdető, és a gyilkosságtól sem visszariadó elmebetegek dorongokkal esnének neki Martin Luther King, Jr. szobrainak.

Ez a konföderációs katona ugyanúgy része az amerikai történelemnek, mint az Unióért harcoló katona. Ez a katona lehetne William Martin Buchanan, a legnagyobb élő amerikai, Pat Buchanan ükapja is. Az amerikai konzervatívok nagy öregje így írt felmenőjéről:

„A modern idők normái szerint ükapám, aki az ellen harcolt, hogy lángba borítsák Georgia állam fővárosát, bűncselekményt követett el. És Billy Sherman »bácsikánk« felszabadító volt.”

Még az is lehet, hogy egyik rokonáról formázták északi ellenfele szobrát, és azzal büntette őket a sors, hogy ellentétes oldalon kellett harcolniuk a testvérháborúban. Lehet, hogy ők könnyebben szót értettek volna egymással. Manapság mintha két Amerika létezne kibékíthetetlen ellentétekkel. Nézem a tömeget, látom az öltözetüket, hallom a jelszavaikat, elborzasztanak az indulataik, és mindezek láttán a hatvanas évek legrútabb esztendeje, 1968 jut eszembe. Felmerül bennük egyáltalán, hogy az ő ükapjuk is harcolhatott a Konföderáció hadseregében? Civilizált ember ilyet nem tesz. Ne legyen igazam, de ez a cselekedet hadüzenet.

Remélem, az amerikai történelem rabszolgatartó elnökeinek köztéri emlékművei – így például George Washington és Thomas Jefferson szobrai – megmenekülnek a pusztítástól.

(Fénykép: Robert Edward Lee tábornok lovasszobra a virginiai Charlottesville városában)

Régóta tervezem, hogy papírra vetek néhány keresetlen gondolatot – vagy ha úgy tetszik, tizenkilencedik-századiasan szólva, „a köz megértő, szíves figyelmébe ajánlom igénytelen nézeteimet” – a képzelőerőről, ám mindezidáig cserben hagyott a tollam. Tulajdonképpen most sem jutott eszembe semmi említésre méltó, ám minap újra felütöttem Stendhal De l’Amour-ját, és olvasás közben azon tűnődtem, hogy ment-é elébb a világ a „szexuális forradalom” által? Arra jutottam, hogy nem ment elébb; legfeljebb annyi történt a nyugati civilizációban, hogy az egyetemi-tudományos világ hatalmi pozícióit elfoglaló progresszív értelmiségi „elit” – tudják, azok szellemi bűnözők, akik hódolnak minden előtt, ami istentelen, zabolátlan, „más” és „forradalmian új”, miközben hideglelést kapnak a tekintély és a hagyomány szó hallatán – emancipálták a pornográfiát, amelyet előállítói ma már a szólásszabadság védpajzsának oltalma alatt „közérdekű” szellemi jószágként bocsátanak áruba. Ez oda vezetett, hogy már-már mérhetetlenül alacsonyra apadt az európai (észak-amerikai, fehér, angolszász) férfiak potenciája. A vágyak és az anyagi igények kielégítésének, teljesülésének számtalan akadályát sikerült elhárítani és lerombolni – a törvény és a hagyományok szabta korlátokat az engedékenységgel, a természetes korlátokat pedig az erkölcsileg lezüllött tudomány és technika segítségével –, s ma már minden elérhető akár egyetlen gombnyomással, így a prostituáltak katalógusa is – a „vendég” úgy választ, mintha étlapot tennének elé –, Japánban pedig a férfiak egy része felfújható szexbabákkal él „családi életet.” E kontextusban nyer értelmet egy közelmúltbeli hír, amely szerint a nyugati férfiak egészséges és nemzőképes spermiumainak száma vészjóslóan csökken. (E hír pedig igazolja John Lukacs életművének egyik központi gondolatát: hanyatló korunkban a szellem behatol az anyagba.)

A „szexuális forradalom” megölte a képzelőerőt – hovatovább mindenféle forradalom legelső dolga, hogy kiirtsa ezt az egyébként is csak a szellem emberében lakozó képességet – és holmi locsogó felszabadítás-diskurzus keretében elfojtotta a libidót, holott a vágy csak korlátok között képes feléledni: azok a férfiak és nők, akik ragaszkodnak a „nyárspolgári képmutatáshoz” és az „álszent konvenciókhoz”, de egészséges határok között lázadni is készek ellenük, nem küzdenek „szexuális problémákkal.” A szexualitás oly’ szoros rokonságban áll a politikával, hogy minden forradalom és utópia első intézkedései között találjuk a „szabad szerelem” meghirdetését – gondoljunk a Marie-Antoinette-et gyalázó pornográf röpiratokra és egyes bolsevik forradalmárnők féktelen nemi étvágyára –, ám ugyanilyen törvényszerű, hogy a hivatásos forradalmárok megbuktatása utáni új vezetők a „puritán erkölcsök” szószólóivá válnak, mert felismerik, hogy a szabadosság aláaknázza az ő hatalmuk tekintélyét is. Akik „az ember felszabadításáért” harcolnak – napjainkban jellemzően klimatizát egyetemi konferenciatermekben és feminista „workshopok” keretében zajlik e „harc” – nem veszik észre (mert nem akarják észre venni), hogy a szerelem olyan csoda, amelynek ítélőerőnk határain túl kell maradnia; szavakkal leírhatatlan misztérium, amely iránt a méltatlanul kárhoztatott és létében letagadott emberi természet tartja fenn az érdeklődést. Kissé sekélyesen fogalmazva, a szerelem olyan, akár a vallás: ha nem lenne, ki kéne találni. Ehhez viszont képzelőerő szükségeltetik.

Korunk szellemi bürokratái a szerelmet és a testiséget egyfelől „természettudományos” okokkal magyarázzák – csak nehogy bárkinek eszébe jussanak nemesebb érzemények! – és az azonnali kielégítésre váró testi szükségletek – evés, ivás, vizelet- és székletürítés – szintjére aljasítják. Ebben a közegben a progresszív Alfred Charles Kinsey könyveit forgatják; a reakciósan maradi (a saját korában persze hallatlanul modern) Stendhal műveit legszívesebben indexre tennék. Nincs szükség klasszikus irodalomra, festészetre, zenére, hiszen ezek úgyis csak „kulturális sztereotípiákká redukálják” a nőket, hiszen fehér férfiak írták, festették komponálták a szerelmet dicsérő műveket.

Ha elfogadjuk azt a közkeletű vélekedést, hogy a művészet mindig is egy civilizáció vágyai, illúziói, dédelgetett ábrándjai és eszményei leképzésének terepe, akkor a mi korunk reménytelenül sivár.

(The New Fashioned Phaeton - Sic Itur ad Astra; metszet 1776-ból)

I

„Nyerj két repülőjegyet és utazz pároddal a Maldív-szigetekre”

– olvasható egy hirdetésben. Időnként úgy érzem, egy reakciós életének keresztje az örök méltatlankodás, hiszen úton útfélen kénytelen elszenvedni a modern, „haladó” világ valamennyi abszurditását. Az igazat megvallva, tele van a szivarzsebem azzal, hogy mindenki mindenkit mindenhol letegez – különösen nyáron. Időnként eltűnődöm, vajon mi az oka e „lazaságnak”? Ha az ember legalább az anyanyelvét anyanyelvi szinten beszéli, akkor nem okozhat gondot a magázódás, tehát a grammatikai nehézségeket kizárom a lehetséges okok közül. Úgy vélem, az ok a jellem gyengeségeiben keresendő: sokan önmagukat nem érzik méltónak e tiszteletteljes megszólításhoz. Talán modorosságnak tartják, afféle erőltetett udvariaskodásnak egy olyan „nyitott” és „sokszínű” világban, ahol nincs helye sem a „feudalizmus” nyelvi maradványának, sem a távolságtartásnak. Nos, ha engem szólít meg az addig a pillanatig jobbára ismeretlen illető vagy hirdető, erőltesse meg magát! Az én fülemnek ugyanis ez is természetes és engem nem kell felszólítani arra, hogy ezt viszonozzam. Sznob lennék, mert ismeretleneket nem úgy szólítok meg, hogy „Szia!”? Ha a másokkal szemben a megszólításokban és általában a nyelvhasználatban is megnyilvánuló igényesség, és egyfajta fegyelmezett, felnőtt attitűd sznobizmus, akkor boldogan vállalom.

II

Nem utazunk a Maldív-szigetekre. Olyan helyek és korok vonzanak bennünket, amelyekről már tudunk valamit. Nem tartozunk ama nyaralók táborába, akik vagyonokat áldoznak arra, hogy – holmi „divatnak” engedelmeskedve és a „trendeket” követve (és hiúságuknak is hódolva, ez utóbbi talán szerencsésebb eset) – olyan távoli helyekre utazhassanak, amelyek „egzotikuma” és a modern európai ember számára „forradalmian új” mivolta személyes ismereteik határain túlian valószerűtlenek. Caesar és Szent István király, a Szent Márton-hegy és a Balaton-felvidék számunkra sokkal érdekesebbek, sokkal erőteljesebben hatnak a képzeletünkre, mint Timur Lenk vagy az ősi Timbuktu. A mi utazásunk tökéletesen illik az európai polgári civilizáció karakterébe: történelmi utazás, amely révén gazdagodik az önismeretünk és – talán megbocsátható e fennköltség – az emlékezés diadalt ül a romlás szelleme fölött.

Amikor utazunk, nem a kényelemnek azért a fajtájáért kelünk útra, amelyet a modern emberek tömegei igényelnek, hiszen az élet „kalandparkok” nélkül is eléggé kalandos – ha ugyan veszi valaki a fáradságot, hogy hús-vér ember módjára élje az életét –, és a Balaton-parton műanyag „aquaparkokra” sincs szükség, hiszen szemünk előtt a „magyar tenger”; mi a szellemünk komoly érzelmek hűvösével kellemetes felüdülését épp úgy óhajtjuk, mint megfáradt testünk pihenését. Stendhallal szólva: „Occupé du moral, la description de physique m’ennuie” – az erkölcs foglalkoztat, az anyagi világ leírása untat. Nem éppen szerencsés tulajdonság egy olyan korban, amikor a szelfibotját meglódító turistanő a tihanyi levendulamező kellős közepén csábos mosolyt ölt magára a pillanat uralása és a közösségi oldalak hashtagekbe zárt, filterekkel kedélyesre polírozott pszeudo-valósága kedvéért.

E szégyellnivalóan közhelyes gesztusokat szemlélve óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: az ilyen emberek képesek akár egy röpke pillanatra is elszakadni önmaguktól? Ha másnap megkérdezném őket, hol jártak és mit láttak, bamba tekintettel így felelnének: „Tök király volt!” De miről is mesélhetnének egymásnak nyári estéken? A társalgás szellemi szabadságot, szuverén egyéniséget és valódi emberi kapcsolatokat feltételez; mélyen megélt tapasztalatokat, gondolatokat, látványt, hangokat, ízeket és illatokat és – hadd ne kelljen említenem, ezerszer mondtam már – mindenek előtt képzelőerőt követel az emberektől; valódi élményeket, amelyeket érdemes elmesélni… Korunk embere gondosan megtervezi a nyaralását és mindent elkövet, hogy megelőzze „a Gondviselés szójátékait,” a véletleneket – csak ne történjen semmi, csak nehogy megzavarja valami kóros önszeretetük álomvilágát!

III

Idén is bővelkedtünk történelmi utazásokban. Sorsszerű, hogy éppen július 8-án zarándokoltunk el Pannonhalmára; azon a napon, amikor Budapest szivárványszínű rongyokat öltött magára és a progresszió bajnokai ütemesen masíroztak a „haladás” nagydobjának lármás ütemére, élteve a „szerelem egyenlőségét”, a szentségétől megfosztott, kilúgozott, színtelen-szagtalan érzelmet – e nap délelőttjén, miközben felmásztunk Szent Márton hegyére, óhatatlanul eszembe jutott, mint mondott Charles Péguy 1911-ben:

„A huszadik században a keresztény családapák lesznek az igazi forradalmárok.”

Mélyen átéreztem e szentencia igazságát. A hagyományok és a régimódi erkölcsök melletti kiállás különleges bátorságot követel, erélyes szembeszállást szinte mindennel, amit a modern világ képvisel és értéknek láttat. Pannonhalma olyan hely, ahol az ember egy csapásra elfelejtheti a hétköznapok kliséit, az önmagát lealacsonyító tevékenységeit, az anyagi boldogulás és a szexuális szabadosság kergetését, s rátalálhat valamire, ami örök és igaz – mint amikor téli estéken régi dolgokról olvasunk-társalgunk egy pohár bor mellett. Ha férfi és nő a főapátság bazilikájában kötnek házasságot, rádöbbenhetnek, hogy a szerelem arisztokratikus érzemény és semmi köze ahhoz a demokráciához és egyenlőséghez, amelyet a „büszkeségmenet” résztvevői követelnek, de ahhoz a sekélyességhez sem, amelyről a női magazinok szerzői és a „párkapcsolati tanácsadók” papolnak. (Gyanítom, hogy Stendhal osztozna e felismerésben.)

A főapátság könyvtárában ezer év európai műveltségét halmozták fel, a bazilika ódon kövei csendes méltósággal őrzik Ottó trónörökös, magyar királyi herceg szívurnáját és a helyet, ahol huszonegy évvel ezelőtt Szent II. János Pál pápa imádkozott Magyarországért. Az altemplom mértani közepén szerény márványtábla hirdeti latin nyelven, hogy itt nyugszik Ottó szíve. Egy Habsburg főherceg, aki magyarabb volt valamennyi harsány magyarkodónál; akit ifjúkorában bencés szerzetesek neveltek és tanítottak magyarul, a magyar hazára hagyta szívét. E végakarat mindennél ékesebb bizonyítéka az igaz hazaszeretetnek, és meggyőző cáfolata a „királyok léhaságáról” szóló előítéleteknek, valamint a kuruc és a marxista történetírás ostoba közhelyeinek.   

Ezekben a napokban „levendulaünnepet” ültek Szent Márton hegyén. „Levendulaünnep” – ízlelgetem ezt a szót. Láttató erejű és bájos, van becsülete és tartása. Milyen igaz, hogy szavaink választása nem csak stilisztikai, hanem erkölcsi döntés! Pannonhalmán ugyanis nem „levendulafesztivált” rendezett a főapátság. Az egy héten át tartó ünnepnek semmi köze a magyarországi fesztiválok „kézműves” silányságához, zsibvásári hangulatához és lealacsonyító anyagiasságához. Itt is kérnek belépőjegyet, ám a látogató kap valamit a bencések lelkiségéből és hagyományaiból. Az arborétum feletti égbolt madárdaltól hangos, nem hangfalakból bömbölő elektronikus zajtól. Itt nem harsan fel a „Kéccázé’ a sűtt perec!” kofalármája, hiszen a főapátság éttermének kioszkjában a legfinomabb rusztikus étkeket kínálják. (Maga az étterem leginkább egy partra vetett tengeralattjáróra vagy egy amerikai szövetségi hivatal épületére emlékeztet – sajnos a legkevésbé sem illik a környezetébe. Ez az egyetlen zavaró tényező Szent Márton hegyén.) A kulináris élményt a vendég a bencések borával koronázhatja meg. A Heminát és a Tricollist talpas üvegpohárba mérik, amelyet jelképes letéti díj ellenében kap a látogató. Miután elkortyolja a bort, visszaviszi a poharat és visszakapja a pénzt. Itt nem terem műanyaghulladék, mint másutt. És a levendulamező valóban mező; messziről érezni az angol és a provence-i levendula illatát, a táj pedig valóban olyan, mintha Provence levendulamezőin sétálnánk, mégis magyar, mégis jellegzetesen pannon – olyan, amilyennek az ide érkező első bencések láthatták az Úr 996. esztendejében. Pannonhalma mindent túlélt az elmúlt évezredben, tatárt, törököt és szovjetet. Korántsem vagyok biztos abban, túléli-e a modern időket, ám amíg élünk, visszatérünk ide.

Történelmi utazásunk második állomása Székesfehérvár volt. Július 14-én látogattunk el az egykori királyi székvárosba. Mondhatnám, hogy a véletlen alakította így, de van abban valami sorsszerű, hogy egy istentelen forradalom napján érkeztünk a hajdani koronázóvárosba, uralkodóink temetkezőhelyére. Minden évben visszatérünk; idén tavasszal is megfordultunk Fehérvárott. Nem csak történelmi, hanem szerelmi város. Az utcakövek a mi lépteinket visszhangozzák; a múló idő nyomait viselő barokk templomok között rekedt csend és tömjénillat maga az állandóság. A Bory-várnál megindítóbb szerelmi emlékművet egyetlen asszony sem kapott férjétől. (Első látogatásunk óta munkál bennem a törekvés, hogy várat építsek.) Alba Regia – Királyi Fehér: mennyire illik e dallamos latin név a történelmi óvároshoz! Aki Fehérvárra látogat, önismerettel gazdagodik. Ezt az élményt Huizingánál ihletettebb szavakkal senki sem képes leírni:

„Amikor a történelmet érzékeljük, akkor nem azt érzékeljük, hogy újraéljük a múltat, hanem megértjük a világot, talán úgy, mint amikor zenét hallgatunk.”

IV

„Order picking is done on the way”

– hirdette a felirat egy cseszneki vendéglátóipari egységben, nem messze az Esterházyk ősi várától. Nem hittünk a szemünknek. Pillanatokkal később döbbentünk rá – olimposzi nevetés közepette –, hogy új angol (vagy inkább „Hunglish”) idióma született a festői Bakony mélyén. Limonádét rendeltünk. A pincérnő – jobb híján nevezzük így –, miután emlékeztettük, hogy szénsavmentes hűsítőt kértünk, „Bassza meg!” felkiáltás kíséretében fonnyadt gyümölcsdarabokkal teli löttyöt tett az asztalra. Azzal mentegetőzött, hogy „már pakolunk.” Hát, ha ők pakolnak, akkor miért fizessünk? A fordítóprogramok mosolyfakasztó angolsága és a modortalanság sajnos hűen hirdetik A Balaton-közeli vendéglátás és velünk élő nyolcvanas évek valóságát.

Egy csopaki csárdában félórás várakozás után íztelen ételt kínáltak, a pincér pedig újabb fél óra elteltével sem hozta ki az „elfelejtett” evőeszközöket. A csárda szomszédságában kis farm. Elbeszélgettünk a széles kedélyű gazdával, aki a lelkünkre kötötte, hogy oda többé ne menjünk, mert „a konyhán hajléktalanok főznek.” Megbeszéltük, hogy jövő nyáron birkapörkölttel vár minket. Ígéretét azzal pecsételte meg, hogy telefonszámot cseréltünk. Jövőre bejelentkezünk. Egy másik csárdában ennél is elevenebben él a nyolcvanas évek színvonala. Káposztasalátát kérünk. „Jól van, hozom” – szól a rövid ujjú inget viselő pocakos pincér, majd bő húsz perc után végre megérkezik a rendeléssel. Kár ezért a helyért, tavalyról szép emlékeket őrzünk róla.

Ám léteznek olyan helyek is, ahol nem engednek a nívóból. Ilyen az alsóörsi strand lángossütője és nyári törzshelyünk, a Móló Café. Rendszerint itt időzünk délutánonként és esténként. Az ízletes kávé mellé levendulás kekszet kínálnak. Azzal ütjük el az időt, hogy beszélgetünk a vendégekről. Felettébb érdekes alaposan szemügyre venni egy-egy arcot és megfejteni, milyen jellemet takarhat. A játék varázsa abban rejlik, hogy soha nem ismerjük meg a valóságot. Egyik este láttunk egy decens nőt, aki kitartóan várt valakire. „A szerelmére – gondoltuk –, aki soha nem érkezik meg. Úgy várja a férfit – hívjuk Piernek –, mintha az alkonyi Firenzében várná őt a Ponte Vecchionál és a lenyugvó nap utolsó sugarai glóriát festenek az arca köré.” A Móló Caféban esténként Alsóörs Frank Sinatrája énekel. Saját magát kíséri szintetizátoron. Megnyerő, sármos fiatalember emlékezetes énekhanggal, akihez tökéletesen illenek a hatvanas évek slágerei. A „Dimmi quando… Quando… Quando…” akár a hely himnusza is lehetne. Ez az énekes bármelyik tehetségkutató műsorban megállná a helyét, bár kétlem, hogy továbbjutna, hiszen túlságosan tehetséges és nem rejti véka alá az egyéniségét. Nem fér bele a trendi sablonokba. Elképzeltük, hogy egy Audrey Hepburn-szépségű nő minden este felölti a kis feketéjét és leül az egyik bárszékre, hogy egész este őt hallgathassa. A valóság időnként megdöbbentően különös dolgokra képes. A Móló Café főpincérének munkabírása bámulatra méltó. Nyitástól zárásig dolgozik, ő a vendéglátás királya. Sokáig azt hittük, soha nem alszik. El is neveztük Soha-nem-alvó Pincérnek, kifogyhatatlan életerőt feltételezve róla. Az első „csapás” akkor ért minket, amikor kiderült, hogy mégis alszik; a második pedig akkor, amikor megtudtuk a nevét. Tiszteletteljesen bemutatkozott nekünk, mi viszonoztuk, és kiderült, teljesen hétköznapi magyar nevet visel. A varázs és a misztikum csorbult – mi legalább valami „Festetics Taszilóra” számítottunk –, de a tisztelet megmaradt.

Két Balaton-parti hétvége között Budán és Tatán is elidőztünk. Budán még léteznek olyan zöldvendéglők, amelyeket – Márai Sándorral szólva – „nem bontott meg a kor csákánya.” Ilyen kis sziget a farkasréti Jardinette. Mielőtt valaki azt hinné, hogy ez egy francia étterem, el kell oszlatnom a tévedését: a kedvesen csengő név a meghitt kertecskére utal, amely az étterem fő vendégtere; lelke, ha szabad így mondanom. Egy hét alatt háromszor is vendégeskedtünk ebben az édenkertben. Második látogatásunkkor elkértem a vendégkönyvet – az üzletvezető megszeppent az anakronisztikus gesztus láttán és furcsán méregetett, vajon miért akar ez a vendég kézírással bíbelődni egy olyan korban, amikor a fogyasztó egyetlen mozdulattal előveszi okostelefonját és bármilyen okosságot írhat a Tripadvisor fórumára? Mi viszont nem elégedtünk meg ennyivel. Azt írtam, hogy a Jardinette olyan hely, ahol Krúdy Gyula is szívesen vendégeskedne. Ha „Budán lakni világnézet”, akkor Budán étkezni szerelmi vallomás és ékes tanúságtétel a polgári civilizáció erényei és értékei mellett. Ugyanez az elégedettség kerít minket hatalmába Tatán, amikor a tóparti Platán Restaurant & Café vendégei lehetünk. „A vizek városában” – ahogy országszerte ismerik ezt a kis barokk ékszerdobozt – a nyári délutánok olyanok, mintha egy diszkrét svájci üdülőhelyen időzne az ember. Az Öreg-tó víztükre csillámlik, a vértesszőlősi és baji lankákon zöldellik az erdő és pompáznak a távoli szőlőskertek. Az étterem névadója, a három évszázados platánfa egy bölcs uralkodó tekintélyével magasodik a tóparton.

Érdekes megfigyelni, mekkora a kontraszt a régi vágású éttermek és vendéglők világa, valamint az utcai étkezés között. Higgyék el, nem vagyok a „street food” kérlelhetetlen ellensége és azt is tudom, hogy a mai munkahelyek – bár egy részük biztosít ebédidőt az alkalmazottaknak – nem tűrik a komótos étkezést. Egyfelől tehát, a gyorsétkezés kényszer és – elnevezéséhez hűen – az éhség gyors csillapításának módja. Napjainkban viszont tömegek számára vált életformává a gyorsétkezés. Az állandó – értelmetlen, megmagyarázhatatlan és kényszeres – sietség következménye ez az életforma. Ha körülnéznek egy nagyváros utcáin, tíz emberből öt eszik. Rohan és tömi magát. Zabál. Az üzletek, a közhivatalok, a könyvtárak és a múzeumok ma már kénytelenek az étel- és italfogyasztást tiltó táblákat kihelyezni, hogy az esetleges balesetek és a hulladék felhalmozódása ellen védekezzenek. 

A fogyasztói társadalom fogyaszt, a tömegtársadalomban pedig tömeges méreteket ölt a fogyasztás. Talán nem is lenne ezzel akkora baj, ha a mai fékevesztett, neveletlen és fejetlen világban nem akarna csaknem mindenki csaknem minden szükségletet azonnal és hiánytalanul kielégíteni. Úgy vélem, a barbár századokban élők lehettek tanúi ennek a kétségbeesett mohóságnak. A vágyak és az anyagi igények kielégítésének, teljesülésének számtalan akadályát sikerült elhárítani és lerombolni – a törvény és a hagyományok szabta korlátokat az engedékenységgel, a természetes korlátokat pedig az erkölcsileg lezüllött tudomány és technika segítségével –, s ma már minden elérhető, akár egyetlen gombnyomással. A Jardinette-ben és a Platánban nyoma sincs e kényszerességnek és zabolátlanságnak – a komótosságnak és a polgári civilizáció kopottas kényelmének annál inkább.

V

„Partjai mindenütt termékenyek, főképpen igen jó borral díszeskednek”

– így jellemzi a Balatont az első magyar lexikon, az 1831-ben megjelent Közhasznú Esméretek Tára. Ma sincs másképp, de az az ezeréves hagyaték, amely a XIX. század első harmadában még karaktert adott a vidéknek, mára csaknem végveszélybe került. Az 1880-as években a filoxéra, a XX. század második felében a proletárdiktatúra pusztította e tájat, napjainkban pedig azok a keselyűk, akiket eufemisztikusan „ingatlanfejlesztőknek” hívunk, holott semmit sem „fejlesztenek”, de a legkisebb szőlőskertet is ész nélkül betonszarkofágba zárnák, mindezt valamiféle hamisan értelmezett „jóléti civilizáció” és az újkeletű ingatlantulajdonosok kényelme kedvéért, akik többnyire nem is itt születtek. Ám az öreg szőlőtőkék virulni akarnak és e borvidéken élnek még olyan borosgazdák, akik bölcs gondnokai a tájnak: megőrzik és tovább adják fiaiknak a római szőlősgazdák és az Árpád-házi uralkodók király vincelléreinek hagyatékát. Máskülönben valósággá válna Jékely Zoltán 1971-ben írt epigrammája:

„Így ért véget e múlt-századi pannon idill, lám!

Mindent elboritott a tüske, a lonc meg a bodza.

Emberkéz műve ez, tettese, jaj, nem a villám,

packázó hivatal huncutsága okozta.

…S míg a bagoly rugdal a szépmivü cserfagerendán,

pesti italboltban kuksol az egykori gazda.”

Idén tavasszal új törzshelyre tettünk szert; türelmetlenül vártuk, hogy visszatérhessünk: a csopaki Jásdi Borterasz valósággal beleolvad a domboldalba; észrevétlenségével fogott meg minket. Alsóörs felől tartottunk Füred felé, szemünk előtt feltárult a kanyargós út: jobbra, a hegy irányában a Lőczedomb, balra, a tó felől a Siralomvágó, szemben pedig a csopaki református templom tornya – alatta lankás domb, rozsdavörös földön zöldellő szőlőtőkék. A kanyarban vörös és drapp kövekből épített kőfal támasztja a domboldalt, a kis dombon réges-régi kőkereszt. Balaton, bor, hit – itt még a legmegátalkodottabb istentagadók is hívő emberré válnak. Ez az ország legszebb szőlőhegye, a balatoni táj esszenciája. Végső érv amellett, miért jó a szellemnek és a testnek az északi parti üdülés.

Nem vagyok borszakértő, legfeljebb olyan műkedvelő borivó, aki az elmúlt két-három évben tett némi erőfeszítést annak érdekében, hogy képessé váljék különbséget tenni a szürkebarát, a hárslevelű és az olaszrizling között. Nyáron kedvelem a fröccsöt, de megvetem a rozéfröccs „divatját”; vallom, hogy a bornak ugyanolyan formanyelve van, mint a civilizációknak, a gondolkodásnak, az öltözködésnek vagy a szerelemnek. Nem tisztelem azokat az embereket, akik a legcsekélyebb tiszteletet sem tanúsítják e formanyelv iránt, s nyakló nélkül vedelnek mindenféle lőrét, a vörösbort pedig felöntik kólával; megvetem azokat a sznobokat, a szellem bürokratáit, a minden-lében-kanál, fontoskodó, kotnyeleskedő „szakértőket”, akik először a borospalack címkéjét kóstolják, majd fancsali képpel lenyelelik a nedűt, végül felkiáltanak: „Brávó!”

Jásdi István borosgazda – önmagát hívja így, méltán! – Csopaki Olaszrizlingjét kortyolgatva tartózkodni kell a jelzőzuhatagoktól, mert a bor önmagáért beszél – mi pedig a visszafogott társalgás közben átszellemülten, megfontoltan hallgatunk, hiszen különleges bort iszunk. Érzékeink találkoznak az egyéniség varázsával.

VI

A reformkori úrhölgyek és urak üdültek – szellemük és testük felüdült, újjászülettek. Korunk modern embere nyaral – nyári napjaiban legfeljebb a hőség „történik”, bár az időjárás történetisége tekintetében vannak kételyeim. Könyékig érő csipkekesztyűket már csak az Anna-bálokon látni, a hajdani szőlőhegyekre otromba szállodákat húztak fel a korszellem nagyobb dicsőségére. A parti korzó: műmárvány-flaszter. A közönség: széles kedélyű trendlovagok és hölgyeik; a kikötőben több a szelfibot, mint a vitorlásokon az árboc. Hosszú nadrágot és bőrcipőt viselő férfit nem látni, amiképp nőiességüket méltósággal viselő nőket sem; a rövidnadrágos-strandpapucsos srácoké a világ. Ilyen a nyári Balatonfüred. Idén még rosszabb a helyzet, mert a vizes világbajnokság miatt a Tagore sétány korábbi nyugalma teljesen felbolydult: ember ember hátán, csupa fém-műanyag kulisszák – erős és büszke európai ország kétes minőségű kivitelben. Vallom, hogy Füred tavasszal és ősszel a legszebb. Nincsenek turisták, alig néhány lézengő szerelmespár; madárdal és a kacsák hápogása hallatszik: nyoma sincs a nyári hőségnek, a fullasztó párának és a nyomasztó tömeg emberszagának. Minden méltóságteljesen kimért: mintha a reformkori fürdővárosban sétálnánk, s várnánk, hogy valamelyik fogadóból kilépjen Vörösmarty Mihály.

VII

Július 8-a, késő este. A Balaton déli partján korunk újpogány hősei, ifjú barbárok hódolnak „Sound-istenségnek”; az elektronikus hangorkán hozzánk is elér, úgy halljuk, mintha a szomszédból szólna. Érthetetlen, hogy sokan fizetnek ezért a „zenéért”, és felfoghatatlan, hogy nem válnak tőle lelki nyomorékokká.

Mi az északi parton gyönyörködünk a távoli fényekben és a teliholdban. Isten aranyhidat vert a tó két partja közé. Szívünk szerint átsétálnánk rajta. Üldögélünk egy palack bor mellett, beszélgetünk és szerelmesen hallgatunk. Egy-két pohár, és szárnyal a szellem, feléled a vágy. Ez a szerelem és a bor ésszel felérhetetlen csodája, ez osztályrészünk. A költővel kérdem:

„Kegyes istenimtől

            Kérjek-e többet?

(Felső kép: Pannonhalma 1948-ban; alsó kép: a csopaki Csonkatorony 1918-ban;  © Fortepan)