„Ez arról szól, hogy valaki érti-e a XXI. századot…”

– ha van valami, amit tiszta szívemből utálok a modern kor emberének gondolkodásában, azok a „halad a világ”-típusú blikkfangos „érvek”, mert a legostobább feltételezésen, a szüntelen haladásba vetett bárgyú hiten nyugszanak. Kevesen emlékeznek már a nácikra, holott a harmincas években ők nagyon is modernek, „forradalmian újak” voltak, és a tömegeknek imponált vasalt csizmáik ütemes trappolása, haladásuk Wagner-operákat idéző csatazaja. Kegyetlenül elbántak azokkal, akik ellenük szegültek valamiféle régimódi tisztességet és kételyt képviselve, és gúnyolták mindazokat, akik „nem értik a XX. századot” – az ő századukat. Azt hiszem, nagyon is értem a XXI. századot és aggaszt, amit látok. Elkeserít, amikor nagy reményű ifjak eszelős tekintettel papolnak a toleranciáról.

 ***

„Azért, hogy ráirányítsuk a kormány figyelmét arra, hogy az, amit ők a családról gondolnak, az idejét múlt, múlt századi és kirekesztő” 

– amikor efféle ostobaságokat olvasok-hallok, háborog a lelkem. Hölgyeim és Uraim, ifjú Titánok és Titanillák! A család olyan intézmény, amelyben legmezítelenebb formájában szembesülünk az emberi függéssel és a tekintéllyel – a függés és a tekintély, kedves „haladár” barátaim, az emberi lét elkerülhetetlen velejárója és nélkülözhetetlen igénye –; ebből a függésből származnak a legmagasztosabb kötelességeink és a legnagyobb (a valójában megfizethetetlen) tartozásaink: anyánkkal, apánkkal, nagy- és dédszüleinkkel, testvéreinkkel, de a saját gyermekeinkkel és unokáinkkal szemben is.

Szüleinktől származik a tekintély, amelyet anyai és atyai szerepek, a nőiesség és a férfiasság erényei közvetítenek felénk. A nők erénye a legtiszteletreméltóbb bátorság, amely előtt minden gyarló férfiember köteles fejet hajtani: hogy anyánk, barátnőnk, feleségünk kellően bátor ahhoz, hogy gyengéd és gondoskodó legyen; hogy saját testét és vérét adja a gyermekeknek, akiket csak ők képesek világra hozni; hogy erkölcsi igazodási pontjai legyenek minden otthonnak. Mi, férfiak, gyakran képzeljük magunkat „napkirálynak”, holott nem körülöttünk forog a világ. Minden család naprendszerének középpontja nő: nélkülük az élet jeges pokollá válna.

Egy férfi esszenciális erénye pedig nem más, mint a lovagiasság: bátorság a veszélyben, vitézség a háborúban, megbocsátás és nagylelkűség a legyőzötteknek, előzékenység a nőkkel, kedvesség a gyerekekkel, kegyesség az öregekkel szemben – a lovagiasság erénye az erkölcsi kötelességek szolgálatába állítja a férfi testi erejét és törekvéseit. Én még nem találkoztam olyan nőkkel – kivéve az őrült feministákat –, akik engedelmeskedő puhányokat faragnának a férfiakból. Napjainkban ezernyi igazságtalan vád ér minket, ezek közül a legfájóbb, hogy „elnyomók” vagyunk. Azok a tudós nők, akik tűzzel-vassal irtanák a férfierényt, tűnődjenek el azon, vajon nem a lovagiasság elleni támadásaik a családon belüli erőszak elharapózásának legfőbb okai? 

Summa summarum, nincs fontosabb intézmény a családnál és nem csoda, hogy nincs még egy intézmény – talán a még létező monarchiákat és a római katolikus anyaszentegyházat kivéve –, amely olyan kegyetlen támadásoknak lenne kitéve a destruktív eszméket hirdető tömegmozgalmak és más felelőtlen elemek részéről, mint a família. Számomra a család a teremtés isteni rendjének evilági intézménye: nő és férfi, anya és apa, gyerekek, nagyszülők és dédszülők – rég’ elhunyt felmenőink és még meg nem született utódaink közössége. Szent ügy, amely túlmutat mulandó evilági létünkön. A civilizáció fennmaradásának biztosítéka. Nincs olyan világmegváltó ideológia, sem divatos korszellem, amely ezt a hitemet megingatná. Ezért a meggyőződésemért a máglyahalált is vállalnám, hiszen romlott korunkban ezek eretnek gondolatok. Krisztus keresztjét és a latin familia szót nem vetítik ki pompás színekkel a párizsi Eiffel-toronyra és a manhattani Empire State Buildingre – holott ennyi talán nekünk, a régimódi tisztességhez és a régi erkölcsökhöz ragaszkodó, üldözött kisebbségnek is járna. 

Itt kultúrharc folyik, és nem lehet kétséges, hogy én az „idejét múlt, múlt századi, kirekesztő” oldalon állok.

Jelszavunk pedig nem lehet más, mint e méltóságteljes, szikár, hűvös hangzású szó:

REAKCIÓ!

(Fénykép: atyai nagyapám, Finta József, és dédanyám, Mészöly Terézia 1943-ban. Dédapám hiányzik a képről – ekkor katonai szolgálatát töltötte a keleti fronton. Ők olyan óriások, akiknek a vállain mi, kései utódaik állunk. Remélem, méltók vagyunk arra, hogy a vállaikon állhatunk.)