Groteszk gondolat volna, ha mi, kései utódok, 1789 nemzedékét kárhoztatnánk 1793-1794 iszonyatos rémségeiért, ám önáltatás volna nem felismerni, hogy a Bastille bevételétől nyílegyenes út vezetett a forradalmi terrorhoz.
A forradalmárok úgy tekintettek üstökösszerű közéleti pályájukra, mint amelyet részben a hősi múltból, részben az utókor által elvárt megítélésből fakadó szerepmodellek alakítanak. Az antik történetírók műveinek tükrében az Ancien Régime üresnek, korhadtnak és korruptnak tűnt – gondoljunk Sallustius Rómájára, amelyet Iugurtha könnyűszerrel megvásárolt –; a nyomorúságos adózó nép erkölcseit megrontó adószedőkre és a pazarló luxusban élő királyi udvarra; a gyengekezű uralkodónak bélyegzett XVI. Lajos királyra, akiben Tacitus Claudiusára ismertek rá, s Marie-Antoinette királynéra, az „osztrák szajhára”, akit a förtelmes Messalinának láttattak. E romlott világgal áll szemben a forradalmárok görög-római erénykatalógusa: gesztusaikban római hősökre – a zsarnokpárti fiai kivégzését sztoikus önuralommal végig néző L. Iunius Brutus, a karját tűzbe tartó Mucius Scaevola, a Tiberis felett átívelő hidat egymaga védelmező Horatius Cocles, a zsarnok előtt nem hajbókoló, kardjába dőlő Cato minor –, és Jacques-Louis David Horatiusok esküje című festménye főalakjainak hősiességére ismerhetünk rá.
Az „igazságos”, „teremtő erejű” vérontás és a hősi halál morbid kultusza ez. A labdaházi eskü színpadiassága, a szennyes röpiratok gyalázkodása és a párizsi kofák versailles-i menetének vérszomjas ordítozása nem holmi ártatlan móka, üres fenyegetőzés és önfeledt mulatság volt csupán, hanem a gyilkosságok és tömérdek vérontás előjátéka. Talán első ízben fordult el a történelemben, hogy egy egész országot olyanok kormányoztak, akik úgy bántak az egekig magasztalt nemzettel, önnön honfitársaikkal, ahogyan a megszállók bánnak a leigázottakkal.
A francia forradalomban a maga pőre valóságában mutatkozott meg a modernség igazi arca: felmutatta a doktriner politika valamennyi ismertetőjegyét, hogy aztán maga csúfolja meg a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas jelszavát; radikálisan jogkiterjesztő és egalitárius alkotmányt fabrikált, amelyet a terror idejére frigyládában őriztetett, majd a „salus rei publicae suprema lex esto” elvére hivatkozva proskribáltatott és nyakaztatott le mindenkit, akire a „haza ellenségének” bélyegét ütötte; ünnepélyesen kinyilatkoztatta a polgári szabadságjogokat, így a vallásszabadságot is, és hitet tett a tulajdon védelme mellett, hogy végül erőszakkal üldözze a „régi vallást” és konfiskáljon minden egyházi és nemesi vagyont; örök időkre szóló érvényességgel plántálta a fejekbe az egyenlő polgártársak alkotta nemzet modern mítoszát, hogy végül hullarablóként annak torzképét rajzolja le a világtörténelem krónikájának véres lapjaira. A szabadság köztársasági erényének vélte a honpolgárok politikai cselekvését, hogy aztán maga forduljon a szabadság és nyilvánosság terei, a társaságok és a klubok ellen, megtagadva tőlük a közügyekben való részvétel jogát. Egyetemes érvényesség igényével fennen hirdette minden ember egyenlőségét, hogy aztán soha nem látott központosításba fogjon; ostorozta az évszázados monarchia kormányzatát, hogy végül maga teremtse meg a zsarnoki hatalom abszolutizmusát.
A forradalom új kezdetet és evilági megváltást ígért, de csak pusztulást hagyott maga után, és a „hivatásos forradalmár” cinikus-idealista figuráját, aki békeidőkben bohém kávéházi életet él, hogy aztán a szabadosság első fuvallatától megrészegülve feltüzelje az alantas tömeget, felszítsa a haza iránti szeretet ürügyén a saját honfitársai elleni gyűlöletet.
„Mi országunkban – mondotta Robespierre „A politikai erkölcs elveiről” című hírhedt beszédében – az önzést az erkölccsel akarjuk helyettesíteni, a nemesi becsületet a polgári tisztességgel, a szokásokat az elvekkel, az illendőséget a kötelességgel, a divat zsarnokságát az értelem uralmával, a szerencsétlenség megvetését a bűn megvetésével, a pökhendiséget a büszkeséggel, a hiúságot a lelki nagysággal; egyszóval a monarchia összes bűneit és minden nevetséges hibáját a köztársaság összes erényeivel és minden csodájával. Egyszóval az a célunk, hogy teljesítsük a természet parancsát, beteljesítsük az emberiség sorsát, valóra váltsuk a filozófia ígéreteit, s feloldozzuk a gondviselést a bűn meg a zsarnokság hosszú uralmának nyűge alól.”
A forradalom fantasztája szerint a régi rend romlott erkölcsű embereket hagyott a köztársaságra, akik mind a forradalmat, mind a létező köztársaságot eltorzították. Mielőtt a hőn áhított alkotmányos kormányzat hajója elhagyná a csendes öblöt, ahol eddig pihenni kényszerült, a Megvesztegethetetlen absztrakt erkölcsének ítélőszéke, a Forradalmi Törvényszék elé kell idézni minden franciát, sőt minden embert széles e világon! Ez az inkvizíció vált a forradalom értelmévé, és a megállíthatatlan forradalom a hivatásos forradalmár és az erénydiktátor életének értelmévé. Ennek az antropológiai forradalomnak – a kortárs Madame Roland örökbecsű szavaival élve – valóban „csak a vér lehet a cementje”. „Lelkesültségét” csak az intézményesített erőszak, az állami terror tarthatta fenn, s ideig-óráig csakis e terror igazolhatta emberfeletti célját, a francia nép és az egész emberiség erkölcseinek megjavítását.
Mi, kései utódok, ne áltassuk magunkat! A frigyládába zárt alkotmány hajójának tatját a férgek rágják, soha nem futhat ki a nyílt tengerre; a forradalmi kormányzat soha nem térhet vissza az eke szarva mögé, mint egykor Cincinnatus. A robespierre-i erényfanatizmus elvileg megállíthatatlan rémuralmat teremtett. Az új időszámítás nem mutatott az üdvözülés irányába, a Legfőbb Lény nem nyitotta ki a börtönök kapuit, a guillotine sem térhetett nyugovóra, csak a tragikomikus kultusz napján pihent meg, hogy a prairial-i terrortörvény rendelkezéseit érvényre juttatva Messidor havában több áldozatot szedjen, mint korábban.
„Haladjatok a győzelem felé – intette a franciákat Robespierre politico-moralis testamentumában –, de főleg semmisítsétek meg a bűnt! A köztársaság ellenségei mind romlott emberek. Hazafi nem lehet más, mint feddhetetlen erényű és nemes lelkű férfiú, a szó legteljesebb értelmében. Nem elég megsemmisíteni a királyokat, tiszteletet kell ébreszteni minden népben a francia nép jelleme iránt. Hiába vinnénk el a földkerekség határáig fegyvereink erejét, ha a szenvedélyek büntetlenül szaggathatnák a haza kebelét. Óvakodjunk a siker mámorától!”
Hogy meddig kell űzni az osztrákokat a belgiumi síkságon, még a fleurus-i győzelem után is vita tárgya lehetett, de hogy mikorra irtják ki a bűnt a Föld színéről, hogy a Megvesztegethetetlen erénye mikor találja végre-valahára tökéletesnek az emberi természetet, lehetetlen és reménytelen megállapítani.
Ez – az utópiák kísértése, a „megtisztulást” ígérő erőszak kultusza, az emberi természet tagadása – a francia forradalom igazi hagyatéka. Okulnunk kell belőle, és lelkünket fel kell vértezni állhatatos példákkal, hogy ellenállhassunk e kísértéseknek.
Kép: a Bastille bevétele, 1789. július 14.