Napvilágot látott egy május elsejei interjú az Új Szó című felvidéki magyar lapban Tamás Gáspár Miklós filozófussal. Álljon itt két tanulságos idézet!

Ezen hangosan felnevettem:

„– De hát a munkásosztály életszínvonalának az emelkedése pozitív dolog, nem?
– Katasztrófa. Történetileg a reformista munkásmozgalom győzelme a veresége.”

Illetve, a legbájosabb, egyúttal a leginkább baljóslatú:

„– Ez a fajta társadalom nem teljes utópia? Ön szerint ez reálisan megvalósítható?
– A kérdés persze nem az, hogy utópia-e, hanem az, hogy helyes-e az eszmény.”

Engem mindig mosolyra fakasztanak a magukat ilyen-olyan előtagokkal (neo-, poszt-) felcicomázó, egymással ádáz intellektuális békaegérharcot vívó marxista értelmiségiek; egyfelől azért, mert érzésem szerint soha életükben nem találkoztak hús-vér munkásemberrel; másfelől pedig azért, mert ezek a légvárakat építő pallérok maguknak vindikálják a történelem kizárólagos ismeretét. Varázsigéjük a „történetfilozófia”. Egyik írásában Harold Laski azt vetette Sir Winston Churchill szemére, hogy „nincs történetfilozófiája”, bezzeg Leo Trockijnak volt! Trockij írásait olvasva az a benyomásom támadt, hogy ez a németes gondolkodású bolsevik skribler legalább olyan ostoba volt a harmincas évek történéseinek megítélésében, mint Laski, aki Adolf Hitlerben csupán a „német kapitalizmus eszközét” látta, persze, „történetfilozófiailag” alátámasztva. Az említett intellektuális lángoszlopokkal ellentétben Churchill – aki, históriai gondolkodású államférfi lévén, soha nem volt értelmiségi, tehát semmi sem homályosította el az elméjét – azonnal megértette, hogy Hitler egy nagyon ősi, mélységesen pogány gonosznak a legmodernebb megtestesülése; olyan sötét erő, amely nem írható le statisztikai mérőszámokkal és materiális kategóriákkal… Hogy miért? Mert Churchill ismerte az emberi természetet és irtózott mindenféle bárgyú utópiáktól.

TGM azt állítja, hogy a jómódú, fiatal, fehér bőrű, diplomás férfiak „áhítoznak a hierarchia visszatérésére” és meggyőződésük, hogy az „egyenlő státusra törekvőket el kell pusztítani”. Valóban így áll a dolog? Aki a legszemernyibb, egyébként jóindulatú kételyeinek hangot ad, mert elborzasztják az emancipáció vadhajtásai és abszurditásai, vajon pusztító szenvedélyeit engedné szabadjára? Bevallom Önöknek, engem mindig zavarba ejtett az egyenlőség eszméje, ugyanis azt tapasztalom, hogy az emberek különbözőek: egyik szép, a másik rút; egyik alacsony, a másik magas; egyik okos, a másik buta; egyik erényes, a másik pedig hitvány, és így tovább… Könnyű kijelenteni, hogy minden ember egyenlőnek születik, ám az egyenlőség szószólói ezt csak azért képzelhetik így, mert az elképzelt természeti állapotban még nincsenek mércék, amelyekkel mérni lehetne az embereket és születésünk pillanatában összehasonlítható képességekkel sem rendelkezünk. A lelkek Isten színe előtti egyenlőségének tiszteletre méltó gondolata ugyancsak olyan elképzelés eredménye, amely ítélőerőnk határain túl van és ott is kell maradnia. A jogegyenlőség tekintetében csakis a törvény előtti egyenlőségre gondolhatunk, amely annyit és csak annyit jelenthet, hogy hogy hasonló helyzetekben mindenkinek ugyanazokra a jogkövetkezményekre kell számítania; ám egy polgári jogvita és a bűnvádi eljárás az emberi döntések mezeje, a bírók és néhol az esküdtek belátásán múlik, ki mennyire egyenlő a törvény előtt.

Az egyenlőség eszméje nem állja ki a valóság tűzpróbáját. Ha például az érdemeket a képességek alapján mérjük és az eredmény távolról sem mutat egyformaságot, vajon méltánytalanság-e levonnunk ennek a tanulságait? És különben is, az interjúban említett hiányos fogazatú cigányasszony a maga közegében vajon nem magasabb rendű-e, nem élvez-e sokkal nagyobb közmegbecsülést, mint Sir Winston Churchill vagy bármelyik fehér bőrű diplomás férfi? Dehogynem, és ez így van rendjén! Vajon „fasisztákká” válunk-e, ha bámiféle tanulságot levonunk, amely ellentétes az egyenlőség eszméjével? Aligha.

Amikor az egyenlőség hívei fennen hirdetik ideájukat, mindig a Prokrusztész-ágyra gondolok. Önmagukon kívül minden embert belefektetnének, s aki hosszabb, abból lenyesnének egy darabot – a legelvetemültebbek a páciens fejét vágnák le –, aki rövidebb, azt megnyújtanák… Bőszen kikérik maguknak a gondolatot, amely szerint az emberi lények értéke mérhető lenne, miközben egész működésüket az emberek önkényes méricskélésének szentelik, s mára eljutottak odáig, hogy akiket Isten fehér bőrű férfinak teremtett, nem is lehetnek értékes tagja a társadalomnak…

Úgy vélem, hogy a méricskélés helyett tanácsosabb a bölcs belátás: az egyenlőség nem lehet sem kvantitatív fogalom, sem mérce, csakis a polgárbéke, az igazságosság és az önbecsülés érdekében megfogalmazott feltételezés, amely segít abban, hogy úrrá lehessünk leghitványabb jellemvonásainkon: legyőzi a szolgalelkűséget, visszafogja a dölyfösséget és talán enyhíti az irigységet is. Ha a családtagok egyforma elbírálásban részesülnek és a vendégeket egyforma szívélyességgel fogadják anélkül, hogy előzőleg bármiféle érdemeket kellene szerezniük – eddig szolgálhat zsinórmértékül az egyenlőség. Aki e határt átlépi, zsarnoki utópiák híve.

Vallom, hogy korunk legveszélyesebb rákfenéje a hamis spiritualizmus és az utópiákba vetett hit. Aki délibábokat kerget, elgondolkodhatna azon, hová vezet mindez… Nyaktilók és bitófák erdejéhez, sortüzekhez és tömegsírokhoz, hullákkal teli meszesgödrökhöz, amelyekben nem csak fehér férfiak hevernek…

(Kép: Robespierre kivégzése után készült szarkasztikus metszet, 1794 – A zsarnok lábbal tiporja az alkotmányt; a piramis alakú krematóriumon az „Itt nyugszik egész Franciaország” felirat olvasható.)