Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

La Gloire et la Grandeur

2015. november 24. 00:07 - Finta László

Charles de Gaulle születésének évfordulójára

Párizs, 1968. Zavaros fejű és rendezetlen küllemű diákok lázadnak a kötelmekkel teli élet ellen; gyermeteg indulataikat a nyílt utcán élik ki, hiszen, hol hatalom van, ott elnyomás van, s ahol elnyomás van, ott jogos a pusztítás. Ők mindenütt elnyomást láttak és csak pusztítottak  de nem teremtettek semmit. Sebesült rendőrök, lángoló autók és összezúzott kirakatok maradtak e csürhe tombolása után. A burzsoáziát a „vén fasiszta” egész rendszerével a pokolra kívánták.

De ki is volt ez a „vén fasiszta”?

Mindenek előtt, ő volt Franciaország atyja és becsületének megmentője, aki a III. Köztársaság szégyenteljes összeomlása után, 1940. június 18-án nemzeti ellenállást hirdetett, hadsereget szervezett, győzelmeket aratott és 1945-ben visszahelyezte hazáját a világtérképre, majd 1958-ban ismét reá várt a feladat, hogy „vállalja a sorsát” és restaurálja az államot.

A Tábornok már 1946-ban látta a IV. Köztársaság elkerülhetetlen bukását. Így búcsúzott kormánya tagjaitól:

„Visszatért a pártok kizárólagos uralma. Én ezt helytelenítem. Megakadályozni viszont nem tudom, hacsak erőszakhoz folyamodva nem létesítenék diktatúrát, amiből nem kérek, s ami kétségkívül rosszul végződnék. Tehát vissza kell vonulnom.”

Az algériai háború adta meg a kegyelemdöfést a parlamenti anarchiának. A világháború és az indokínai gyarmati konfliktus terheitől éppen csak megszabadult Franciaország a rebellis tengeren túli megyével nem tudott mit kezdeni. A szélsőjobboldali gyarmati katonatisztek nyíltan szembefordultak a központi hatalommal, a társadalom „csendes többsége” viszont szabadságot, rendet és gyarapodást kívánt. A politikai káosz fenyegető árnyékában a Nemzetgyűlés 1958. június 1-jén A Tábornokot választotta kormányfővé, aki már június 3-án elfogadtatta azt a törvényt, amely felhatalmazta a kormányt egy új alkotmány kidolgozására. Kis túlzással szólva, talán ez volt az első vértelen „brumaire tizennyolcadika” Franciaország történetében. Az új alkotmányt az 1958. szeptember 28-án megtartott népszavazáson hagyták jóvá a polgárok, 1958. október 4-én pedig kihirdették; ezzel létrejött az V. Köztársaság. A haza atyját 1958. december 2-án választották köztársasági elnökké az erre hivatott elektori testület tagjai. Micsoda sorsszerű nap! Austerlitz, koronázás, Louis Bonaparte államcsínye, végül egy cselekvőképes és demokratikus köztársasági kormányzat megteremtésének napja.

E köztársasági kormányzat alapelveit már 1946-ban megfogalmazta:

„Az államnak feje legyen, vagyis olyan vezetője, akiben a nemzet az ingadozások fölött álló, a lényeggel megbízott és az ország sorsáért felelősséget vállaló személyiséget láthatja. Az is szükséges, hogy a végrehajtó hatalomnak, amely egyedül csak a közösséget van hivatva szolgálni, ne a parlament legyen a forrása, hiszen ez a megosztott érdekek képviselője. E feltételekből következik, hogy az államfő nem lehet egyetlen párt megbízottja sem, hanem az egész nép választottja, ő nevezze ki a minisztereket, joga legyen kikérni az ország véleményét akár népszavazással, akár parlamenti választások kiírása révén, s végül veszély esetén megbízatást kapjon Franciaország sértetlenségének és függetlenségének biztosítására. Ama körülményeken kívül, amelyek fennforgása esetén az elnököt illeti a nyilvános beavatkozás joga, a kormánynak és a parlamentnek együtt kellene működnie, az utóbbi ellenőrzi és meg is döntheti az előbbit, de a nemzet legfőbb elöljárója élhet döntőbírói jogaival, és a nép legfőbb ítéletéhez is folyamodhat.”

A Tábornok többször is folyamodott a nép ítéletéhez, politikai sorsát mindig a kormányzottak döntéséhez kötötte. Amikor 1969. április 27-én a polgárok elutasították a Szenátus és a régiók reformjára irányuló javaslatát, önként lemondott a hatalomról, amiképp azt előzetesen megígérte. Vajon így távozik egy „diktátor”? Hatalma leginkább egy választott királyéra emlékeztetett. Ahogy valaha a frankok királyait is hadvezérként emelték pajzsra alattvalói, őt is a nép választotta a köztársaság elnökévé. Vitathatatlan személyes tekintélye, hétéves megbízatása és az elnöki jogkör állandóságot jelentett a folyton változó többségű, és a válságos helyzetekben olykor a demagógia ösvényére tévedő demokráciában. Tudta, hogy az embereket kormányozni kell, máskülönben nem hajlandók semmilyen erőfeszítésre és nem akarnak semmit, csak szórakozni, lustálkodni, múló kordivatoknak és intellektuális szeszélyeknek élni, valamint az emberi jogokról hadoválni. Távozásakor – amelyet nem lehet bukásnak tekinteni, hiszen nem volt híján e pillanat a nagyságnak – olyannak tűnt, mint aki egy végeérhetetlen hajóút után biztonságos kikötőbe ér és boldog, hogy szárazföldre léphet; de nem hallgatta el keserű csalódottságát sem:

„Tiszta sor, kitették a szűrömet. Ugyanezt tették Churchill-lel is. És ha Roosevelt nem hal meg hirtelen, mielőtt a mandátuma lejárt volna, ő is így jár. Hálátlanok a népek.”

Ő volt az utolsó európai államférfi. Szívesen nézegetem azokat a fényképeket, amelyek diadalmenettel felérő párizsi bevonulásakor, 1944. augusztus 25-én készültek. A fővárosban még ott tanyázott a német hadsereg, a Bois de Boulogne-ban még egy egész ezred állomásozott és a Diadalív környékének háztetőin hemzsegtek az orvlövészek. Alakja kiemelkedik az őt önzetlenül ünneplő tömegből és ez nem csupán termetének sajátossága. E daliás férfiú arcáról és tartásáról valósággal sugárzott a régimódi tisztesség és a szilárd jellem. Politikai ellenfelei – mind jobbról, mind balról – természetellenesen elaggott, hozzá képest csúnya embereknek tűntek: Pétain marsall, akinek vénsége hazája pusztulásával vált azonossá; vagy az izgága, vicsorító kommunisták és a petyhüdt testű, fáradt, kávéházi hanghordozással beszélő baloldali entellektüelek – utóbbiak olyanok, mint a marxista filozófia, ez a tizenkilencedik századi gondolatok ócskavas-telepén heverő rozsdás tömb. És mind közül a legvisszataszítóbb, a kócos, rőt hajú Daniel Cohn-Bendit. A ’68-as hajcihő e dicstelen hangadójának a neve idővel a feledés mocsarába süllyed, de a Tábornokéra még kétszáz év múlva is emlékezni fognak az emberek.

Saját kezével vetette papírra e sorokat Londonban azokra a franciákra gondolva, akik nap mint nap estek el a hazáért:

„»Adj mindenkinek, Uram, oly halált, mit sajátjaként érlelt élete...« – írja a költő A szegénység és a halál könyvében. Azoknak, akik Franciaország ügyéért haltak, bár erre semmilyen emberi törvény nem kötelezte őket, Isten megadta a »sajátjukként érlelt« halált, a mártírok halálát.”

Isten e halált nem tagadta meg a Tábornoktól sem, aki egész életét Franciaországnak szentelte.

Százhuszonöt évvel ezelőtt, 1890. november 22-én született Charles de Gaulle.

(Fénykép: Charles de Gaulle tábornok bevonul Párizsba, 1944. augusztus 25.)

29 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr138103926

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

_Neville 2015.11.25. 00:38:23

A 68-asok azóta is hasonló lelkesedéssel pusztítanak, csak már egész Európában.

hollario 2015.11.25. 01:46:04

Kedves Lord Meldrum, ekkora üresfejű, felfuvalkodott hólyagot, mint te, ritkán látni.
Be kellene érni Lady Agatha hajszolásával...

maxval bircaman BircaHang Média · http://bircahang.org 2015.11.25. 05:54:05

@_Neville:

Ma már ők vannak hatalmon nyugaton, ballibáknak hívják őket, pl. Mertkell kancellár.

2015.11.25. 06:14:52

A 68-asok ballib velemenyterrorja uralkodik ma. De azert de Gaulle-t, mint aki "nemzeti ellenállást hirdetett, hadsereget szervezett, győzelmeket aratott és 1945-ben visszahelyezte hazáját a világtérképre" az eros.
A kollaboracio az picit jellemzobb volt a franciakra, szepen egyutteltek a nemet megszallokkal. Aztan a szovetsegesek eloretortek, akkor hirtelen mindenki nagy ellenallo lett. Utolag. Parizsba a szovetsegesek engedtek bevonulni de Gaulle-t. Ez egy gesztus volt, de nem o szabaditotta fel az orszagot. Haboru utan voltak brutalis verengzesek es kudarcok, amikben a franciak elegge csunyan viselkedtek, Indokina, Algeria. A gyarmatbirodalom maradekai is elvesztek, jott a sok feketelabu Algeriabol, lett belso konfliktus. Nyugaton ezek a balos, komcsi eszmek nepszeruek voltak, mert naluk sose volt bolsevizmus, a kommunizmus megmaradt a fiatalok hobortjanak, csak enervalt, homokos parizsi ertelmisegiek osztottak rola az eszt nikotintol sarga kezukben kavescseszet tartva. A francia rivieran konnyu kommunistasat jatszani. Es ezek a nyugati 68-asok nem ertik ma, hogy Kelet-Europa miert nem ker beloluk...

kilincs ami nincs 2015.11.25. 06:48:06

@maxval bircaman BircaHang Média: Nem azt akartad mondani, hogy “még”? Hiszen a nyugati ballib eszméknek befellegzett, és maholnap átveszi a helyét az igaz népakarat. Már alig várom!

deneskata 2015.11.25. 07:14:45

68 lázadás volt. Lehet, hogy nem tudták, mit akarnak, csak azt, hogy nem azt, amit akkor éltek meg. (Épp, mint a Fidesz vagy az MSZP ellenzékben!)
A lázadás pedig pusztítással jár. Többnyire. Főleg, ha a lázadók fiatalok és - ezt megengedem - zavaros fejűek. Ezért csürhének nevezni a lázadókat olyan, mint amikor 56-ban csürhének nevezték a felkelőket. Akkor épp fasiszta csürhének. Ez az elnevezés mindig a hatalom gőgjét és felfuvalkodottságát tükrözi.
Gratulálok, már ez első sorokkal sikerült szimpátiát kelteni magad iránt...:(

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2015.11.25. 07:43:38

Azért a fenti kommentek időnként lehangolóak, milord. :( Mindenesetre jó érzés volt látni, hogy valaki ennyire szereti ezt a vitán felül jelentős, komplex személyiséget. Én is kedvelem. Katonai teoretikusként is kivételesen éleslátó volt, jó katona is volt. Látva, hogy miként jártak el az emigráns kormányokkal (csehszlovák, lengyel pl.), a világháború alatti politikai teljesítménye sem lebecsülendő, különösen, hogy de jure még csak nem is volt emigráns kormányfő. 58 után is nagy dolgokat vitt végbe. Szóval nyilván rászolgált az elismerésre, még ha a kritikákra is sokszor. De jó, hogy vannak ilyen cikkek is!

szlo 2015.11.25. 07:47:48

Lord Meldrum, téged sajnállak. Szellemi sötétség ereszkedett rád, amit te kikristályosodási folyamatnak mondasz.

kilincs ami nincs 2015.11.25. 09:21:49

@maxval bircaman BircaHang Média: Ezt speciel (nagy ritkaság a te bölcs fejedtől!) rosszul tudod. Magyarul a német kancellár: Miértkell. Esetleg: Márkell. (Csakúgy mint az orosz elnök magyarul helyesen “jóságos, bölcs vezér”).

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.11.25. 10:49:59

@hollario:

Kedves hollario!

Köszönöm értékes megjegyzését, fontolóra veszem, amit írt. Addig is, fáradjon le a konyhába, vegyen egy szeletet Mrs. Lipton kiváló meggyes lepényéből, végül távozzon!

Köszönöm.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.11.25. 10:52:09

@szlo: Köszönöm az együttérzést! Egy szép napon - ami talán sosem jön el -, felvirrad majd az értelem fénye.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.11.25. 10:58:33

@FOUREY:

Köszönöm az elismerést, FOUREY!

Bevallom, a Tábornok 1958 előtti szerepe sokkal jobban érdekel, mint a háború utáni politikai karrierje. Éleslátása Churchill politikai zsenijével vetekszik; de jure felelősség nélkül könnyebb kimondani nyilvánvaló dolgokat, pl. az oroszokkal és Roosevelt politikájával kapcsolatban, akivel kölcsönösen utálták egymást.

Alakjában egy gall Lucius Quinctius Cincinnatust látok, aki visszatért az állam élére, amikor a többiek kudarcot vallottak. Egyszer szívesen fejet hajtanék a sírja előtt, ahogy Churchill sírja előtt is.

kugi · http://kugi.blog.hu 2015.11.25. 11:33:24

Az V. Köztársaság államberendezkedése (erős elnök, aki a néphez fellebbez) egy kicsit az alkotmányos császári rendszerre emlékeztet. Az erős de Gaulle egy "gyenge" Napóleonnak feleltethető meg.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.11.25. 12:46:21

@kugi: Van igazság abban, amit ír, bár de Gaulle nem tartotta példaképének a két Bonapartét. Sok más ok mellett talán azért bizonyult az V. Köztársaság ennyire tartósnak, mert de Gaulle egy személyben egyesítette mindazt, ami a Bourbonok és a két Bonaparte államszervező erőfeszítéseiben a leginkább időtálló, ugyanakkor a forradalmat is magáénak vallotta, de nem 1793 jakobinus hagyományát, hanem 1789 reformtörekvéseit.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.11.25. 12:47:56

@maxval bircaman BircaHang Média: Ön - kategorikus magabiztosságából ítélve - nyilvánvalóan jóval tájékozottabb nálam a német politikában, ezért bővebben kifejthetné, miért gondolja így.

kugi · http://kugi.blog.hu 2015.11.25. 13:19:02

@Lord Meldrum: Valóban sikeresen tudta egyesíteni/elegyíteni a korábbi kormány- és államformák előnyeit a saját tekintélyével. A munkássága tényleg sikeres volt, hiszen az elnöki tisztségnek később is tekintélye volt - akárki is töltötte be.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.11.25. 13:25:27

@kugi: Igen, bár a sors keserű iróniája, hogy a hatalomgyakorlás allűrjeit tekintve François Mitterrand még a Tábornoknál is gaulle-istább volt: életében sokszor tisztességtelenül támadta, halála után a karikatúrájává vált. Tragikus, hogy ő volt az V. Köztársaság egyetlen olyan elnöke, aki kétszer hétéves megbízatást töltött ki. Jacques Chiracnak hét év után egy ötéves megbízatás jutott, mert időközben módosították az alkotmányt és e módosítás a hivatalban lévő elnökre nézve is hatályos volt.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.11.25. 13:59:47

@tiller foch:

Köszönöm a hozzászólását. Annyit fűznék hozzá, hogy Charles de Gaulle soha nem volt kollaboráns, ellentétben François Mitterrand-nal, aki a Vichy-rezsim kezdeti éveivel nem tudott „elszámolni”. De Gaulle – Churchillhez hasonlóan, bár egészen más pozícióból – már a harmincas években erős kételyeinek adott hangot a brit és francia kormányok szorgalmazta „megbékélési politika” eredményességét illetően. Végzetes hibának tartotta a leszerelést is, és nem egyszer hangoztatta, hogy védelmi vonalak (a Maginot-vonal) mögé húzódva nem lehet háborúban győzni. A páncélos harcászatról szóló könyvét a németek többre becsülték honfitársainál, holott a taktikát 1919-1920-ban már sikerrel alkalmazta, amikor a lengyelek visszaverték Szovjet-Oroszország támadásait.

A francia főtisztek közül kis túlzással ő és Henri Giraud tábornok volt az egyetlen, aki nem kollaborált a németekkel, szemben például azzal a Jean Darlan admirálissal, aki Vichy mellé állt és arra is késznek mutatkozott, hogy a francia flottát átadja a németeknek.

Az ellenállás valóban nehezen bontakozott ki, de utólag lehetünk megértőbbek: nem kell opportunistának lenni ahhoz, hogy megértsük, akkoriban sok francia számára az egyetlen lehetséges életstratégiának az tűnt, hogy alkalmazkodnak. A III. Köztársaság politikája leszoktatta őket az önbecsülésről, a kommunisták pedig csak akkor bocsátkoztak ellenállásba, amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót; addig a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében hallgattak. Valóságos áldásnak tartom ugyanakkor, hogy de Gaulle és sok hazafi „vállalta sorsát” és nem engedett sem a tisztességéből, sem a becsületéből.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.11.25. 14:04:01

@deneskata: Nézze, a csürhe, az csürhe. A forradalmárok pedig - így mindazok, akik 1956 októberében a sztálinista önkény ellen keltek fel a "normalitásba vetett hitüknek" hangot adva, hogy Kolnai Aurél remek meglátására hivatkozzam - forradalmárok.

Nyugaton sokan hajlamosak a hatvanas évek mozgalmaiban valami nagyot látni, holott semmiféle új kezdet nem volt azokban. Nekem úgy tűnik, mintha a húszas évek "modernségét" játszották volna újra, csak elegancia és sikkesség helyett szakadt és vulgáris formában.

J.W. Booth 2015.11.25. 14:59:30

Úgy tűnik, az írás célja egy jó kis zsidózás meg ballibezés.
Ha egy kicsit sportolna inkább a szerző, talán jobban érezné magát. A mozgás jót tesz a fejnek és oldja a feszültséget.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.11.25. 15:57:21

@J.W. Booth:

Kedves Mr. Booth!

Arra kérem, mutasson rá a szövegben, hol „zsidóztam”! Sőt, olvassa el a többi bejegyzést is és ennek fényében ítéljen. Egyébiránt senki származását nem szokásom számon tartani, sem aszerint ítélni, ki hogyan tiszteli vagy féli Istent.

Ami a „ballibezést” illeti, ez egy reakciós meggyőződésű ember blogja. E (politikai) pozíció óhatatlanul együtt jár bizonyos baloldali és liberális programok és attitűdök kritikájával, ugyanakkor a számomra kedves történelmi hősök előtti főhajtással is. A vádját határozottan visszautasítom. Ha fellapozza az archívumot, láthatja, hogy egyik – nemes érzelmektől leginkább fűtött – írásomat Göncz Árpád emlékének szenteltem, akit nem lehetett azzal vádolni, hogy reakciós lett volna; de hivatkozhatnék a hivatalban lévő magyar miniszterelnök politikáját kritikával illető cikkekre is.

Köszönöm, hogy aggódik az egészségemért; rendszeresen futok. De hogy én is ajánljak valamit: lapozza fel ma este a Tábornok Háborús emlékiratait, tűnődjön el egy-egy gondolatán és igyon meg egy pohár vörösbort! Jót tesz a testnek, de a léleknek és az elmének is.

kilincs ami nincs 2015.11.25. 16:23:04

@maxval bircaman BircaHang Média: De a nyugati liberális demokrácia (akinek az egyik vezetője Mertkell) bukásra van ítélve, nem? Szóval már csak párat kell aludni és a nép leszavazza az ilyen rendszert (ahogy ez már Magyarországon és Ororszországban bekövetkezett).

batiszkáf · http://batiszkaf.blog.hu 2015.11.29. 12:01:12

A hozzászólások színvonala elkeserítő (tisztelet a kivételnek). Kedves Lord Meldrum, örülök, hogy említette Kolnai Aurélnak, ennek a nagyszerű konzervatív gondolkodónak a nevét, aki méltatlanul kevéssé ismert Magyarországon. (Egyáltalán, úgy érzem, hogy a magyar származású konzervatív értelmiségieket - közülük is elsősorban Molnár Tamást, aki túlzás nélkül a huszadik század konzervativizmus legfontosabb szerzői közt foglal helyet, de említhetném még Menczer Bélát, John Kekest - itthon nem ismerik és nem becsülik eléggé, pedig ha valakire, hát rájuk lehetne építeni egy autentikusan jobboldali hagyományt, és nem a népiekre.)

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.11.29. 20:26:09

@batiszkáf: A hozzászólások többségének színvonala miatt határoztam el, hogy előmoderálást vezetek be a blogon, és aki nem az adott témában nyilatkozik, vagy nem helyénvaló hangnemet üt meg akár a szerzővel, akár a többi hozzászólóval szemben, meg sem jelenthet ezen a felületen. Sokáig úgy véltem, egy ilyen lépés a szólásszabadság súlyos korlátozását eredményezi. Ma már úgy gondolom, hogy a hozzászólók egy részének ostobasága - sajnos nem tudok kifejezőbb szót használni erre a jelenségre - ellehetetlenítené az érdemi eszmecserét.

Sajnos igaza van: hiába a többnyire kitűnő magyar fordításoknak, sem Kekes, sem Kolnai, sem Molnár nincsenek benne a magyar köztudatban; a politikusok nem olvassák a műveiket, az egyetemeken nem tanítják őket - jobbára olyanok tudnak róluk, akik akár a szellemi magányt és kirekesztettséget is vállalva, a "fősodorral" szemben határozzák meg magukat. Említhetném John Lukacs nevét is, de ő abból a szempontból kivétel, hogy a művei - hála a fordítóknak és az Európa Könyvkiadó vezetőinek - sorra jelennek meg magyar nyelven is; ő maga pedig hajlott kora ellenére időről időre hazatér néhány hétre.

Való igaz, rájuk lehetne építeni - helyettük azonban a sérelmi nacionalizmus, a provinciális szűkkeblűség és a távlatok hiánya jellemzi a hazai jobboldalt, az opportunista muszkabarátságról és antikommunizmusról (pl. Pozsgay Imre émelytő "kultusza") nem is szólva. Szomorú, hogy ez a helyzet.
süti beállítások módosítása