Párizs, 1968. Zavaros fejű és rendezetlen küllemű diákok lázadnak a kötelmekkel teli élet ellen; gyermeteg indulataikat a nyílt utcán élik ki, hiszen, hol hatalom van, ott elnyomás van, s ahol elnyomás van, ott jogos a pusztítás. Ők mindenütt elnyomást láttak és csak pusztítottak – de nem teremtettek semmit. Sebesült rendőrök, lángoló autók és összezúzott kirakatok maradtak e csürhe tombolása után. A burzsoáziát a „vén fasiszta” egész rendszerével a pokolra kívánták.
De ki is volt ez a „vén fasiszta”?
Mindenek előtt, ő volt Franciaország atyja és becsületének megmentője, aki a III. Köztársaság szégyenteljes összeomlása után, 1940. június 18-án nemzeti ellenállást hirdetett, hadsereget szervezett, győzelmeket aratott és 1945-ben visszahelyezte hazáját a világtérképre, majd 1958-ban ismét reá várt a feladat, hogy „vállalja a sorsát” és restaurálja az államot.
A Tábornok már 1946-ban látta a IV. Köztársaság elkerülhetetlen bukását. Így búcsúzott kormánya tagjaitól:
„Visszatért a pártok kizárólagos uralma. Én ezt helytelenítem. Megakadályozni viszont nem tudom, hacsak erőszakhoz folyamodva nem létesítenék diktatúrát, amiből nem kérek, s ami kétségkívül rosszul végződnék. Tehát vissza kell vonulnom.”
Az algériai háború adta meg a kegyelemdöfést a parlamenti anarchiának. A világháború és az indokínai gyarmati konfliktus terheitől éppen csak megszabadult Franciaország a rebellis tengeren túli megyével nem tudott mit kezdeni. A szélsőjobboldali gyarmati katonatisztek nyíltan szembefordultak a központi hatalommal, a társadalom „csendes többsége” viszont szabadságot, rendet és gyarapodást kívánt. A politikai káosz fenyegető árnyékában a Nemzetgyűlés 1958. június 1-jén A Tábornokot választotta kormányfővé, aki már június 3-án elfogadtatta azt a törvényt, amely felhatalmazta a kormányt egy új alkotmány kidolgozására. Kis túlzással szólva, talán ez volt az első vértelen „brumaire tizennyolcadika” Franciaország történetében. Az új alkotmányt az 1958. szeptember 28-án megtartott népszavazáson hagyták jóvá a polgárok, 1958. október 4-én pedig kihirdették; ezzel létrejött az V. Köztársaság. A haza atyját 1958. december 2-án választották köztársasági elnökké az erre hivatott elektori testület tagjai. Micsoda sorsszerű nap! Austerlitz, koronázás, Louis Bonaparte államcsínye, végül egy cselekvőképes és demokratikus köztársasági kormányzat megteremtésének napja.
E köztársasági kormányzat alapelveit már 1946-ban megfogalmazta:
„Az államnak feje legyen, vagyis olyan vezetője, akiben a nemzet az ingadozások fölött álló, a lényeggel megbízott és az ország sorsáért felelősséget vállaló személyiséget láthatja. Az is szükséges, hogy a végrehajtó hatalomnak, amely egyedül csak a közösséget van hivatva szolgálni, ne a parlament legyen a forrása, hiszen ez a megosztott érdekek képviselője. E feltételekből következik, hogy az államfő nem lehet egyetlen párt megbízottja sem, hanem az egész nép választottja, ő nevezze ki a minisztereket, joga legyen kikérni az ország véleményét akár népszavazással, akár parlamenti választások kiírása révén, s végül veszély esetén megbízatást kapjon Franciaország sértetlenségének és függetlenségének biztosítására. Ama körülményeken kívül, amelyek fennforgása esetén az elnököt illeti a nyilvános beavatkozás joga, a kormánynak és a parlamentnek együtt kellene működnie, az utóbbi ellenőrzi és meg is döntheti az előbbit, de a nemzet legfőbb elöljárója élhet döntőbírói jogaival, és a nép legfőbb ítéletéhez is folyamodhat.”
A Tábornok többször is folyamodott a nép ítéletéhez, politikai sorsát mindig a kormányzottak döntéséhez kötötte. Amikor 1969. április 27-én a polgárok elutasították a Szenátus és a régiók reformjára irányuló javaslatát, önként lemondott a hatalomról, amiképp azt előzetesen megígérte. Vajon így távozik egy „diktátor”? Hatalma leginkább egy választott királyéra emlékeztetett. Ahogy valaha a frankok királyait is hadvezérként emelték pajzsra alattvalói, őt is a nép választotta a köztársaság elnökévé. Vitathatatlan személyes tekintélye, hétéves megbízatása és az elnöki jogkör állandóságot jelentett a folyton változó többségű, és a válságos helyzetekben olykor a demagógia ösvényére tévedő demokráciában. Tudta, hogy az embereket kormányozni kell, máskülönben nem hajlandók semmilyen erőfeszítésre és nem akarnak semmit, csak szórakozni, lustálkodni, múló kordivatoknak és intellektuális szeszélyeknek élni, valamint az emberi jogokról hadoválni. Távozásakor – amelyet nem lehet bukásnak tekinteni, hiszen nem volt híján e pillanat a nagyságnak – olyannak tűnt, mint aki egy végeérhetetlen hajóút után biztonságos kikötőbe ér és boldog, hogy szárazföldre léphet; de nem hallgatta el keserű csalódottságát sem:
„Tiszta sor, kitették a szűrömet. Ugyanezt tették Churchill-lel is. És ha Roosevelt nem hal meg hirtelen, mielőtt a mandátuma lejárt volna, ő is így jár. Hálátlanok a népek.”
Ő volt az utolsó európai államférfi. Szívesen nézegetem azokat a fényképeket, amelyek diadalmenettel felérő párizsi bevonulásakor, 1944. augusztus 25-én készültek. A fővárosban még ott tanyázott a német hadsereg, a Bois de Boulogne-ban még egy egész ezred állomásozott és a Diadalív környékének háztetőin hemzsegtek az orvlövészek. Alakja kiemelkedik az őt önzetlenül ünneplő tömegből és ez nem csupán termetének sajátossága. E daliás férfiú arcáról és tartásáról valósággal sugárzott a régimódi tisztesség és a szilárd jellem. Politikai ellenfelei – mind jobbról, mind balról – természetellenesen elaggott, hozzá képest csúnya embereknek tűntek: Pétain marsall, akinek vénsége hazája pusztulásával vált azonossá; vagy az izgága, vicsorító kommunisták és a petyhüdt testű, fáradt, kávéházi hanghordozással beszélő baloldali entellektüelek – utóbbiak olyanok, mint a marxista filozófia, ez a tizenkilencedik századi gondolatok ócskavas-telepén heverő rozsdás tömb. És mind közül a legvisszataszítóbb, a kócos, rőt hajú Daniel Cohn-Bendit. A ’68-as hajcihő e dicstelen hangadójának a neve idővel a feledés mocsarába süllyed, de a Tábornokéra még kétszáz év múlva is emlékezni fognak az emberek.
Saját kezével vetette papírra e sorokat Londonban azokra a franciákra gondolva, akik nap mint nap estek el a hazáért:
„»Adj mindenkinek, Uram, oly halált, mit sajátjaként érlelt élete...« – írja a költő A szegénység és a halál könyvében. Azoknak, akik Franciaország ügyéért haltak, bár erre semmilyen emberi törvény nem kötelezte őket, Isten megadta a »sajátjukként érlelt« halált, a mártírok halálát.”
Isten e halált nem tagadta meg a Tábornoktól sem, aki egész életét Franciaországnak szentelte.
Százhuszonöt évvel ezelőtt, 1890. november 22-én született Charles de Gaulle.
(Fénykép: Charles de Gaulle tábornok bevonul Párizsba, 1944. augusztus 25.)