Sokakkal ellentétben nem tartom ördögtől valónak, hogy a Miniszterelnökség és hazánk mindenkori kormányfője a budavári karmelita kolostorba költözik. E jelentőségteljes, önmagán messze túlmutató cselekedet révén nemcsak a hatalom forradalmi, jakobinus-bolsevik ihletésű egységének tanával szakít a magyar állam – legalábbis a reprezentatív épületek szimbolikájának szintjén –, amikor a végrehajtó hatalom és feje elhagyja a törvényhozásnak otthont adó pesti Országházat, hanem visszahelyezi históriai jogaiba Buda történelmi várnegyedét is. Ha úgy tetszik, a Duna ékköve, a mi Budapestünk, szeretett székesfővárosunk nemcsak földrajzi, hanem kormányzati értelemben is végre-valahára azzá válik, amely mindig is volt: a szó legnemesebb értelmében felfogott ikervárossá.

Akik a napokon belül megvalósulni látszó kormányzati szándékban a „Horthy-fasizmus restaurációját” vélik fölfedezni, rosszhiszeműen tévednek, ugyanis a példamutatóan felújított-átépített karmelita kolostor sem Horthy Miklós kormányzóságának negyedszázadában, sem a dualizmus idején, sem a korábbi évszázadokban nem adott otthont egyetlen kormányzati intézménynek sem. Akik viszont a budai várnegyedben valamiféle „kulturális városközpontot” kívántak megálmodni, tűnődjenek el azon, tettek-e valaha is valamit e törekvés megvalósításáért?

Úgy vélem, a Budavári Palota környékén „kultúra” címszó alatt az elmúlt évtizedekben – ideértve nemcsak az 1944-1945-ös ostromot, hanem szocializmus évtizedeit és a kilencvenes éveket is – a módszeres rombolás mellett a legcsekélyebb megfontolást is nélkülöző ötletelés szemtanúi lehettünk. Olyan épületeket romboltak le, amelyek állapotuknál fogva fennmaradhattak volna – így például József főherceg palotája, a Főőrség épülete és a Lovarda –, s olyan intézményeket költöztettek a királyi székhelyre, amelyek rendeltetésüknél fogva alkalmatlanok voltak arra, hogy „belakják” a megkopott történelmi falakat: a királyi palota neobarokk épületegyüttese és a foghíjas Dísz tér évtizedeken át várta, hogy élettel teljék meg; hogy annyi évtized után újfent udvarrá, a mindenkori hatalom szimbolikus terévé váljék. (Halkan jegyzem meg, hogy a művészeteket nem száműzik a karmelita kolostorból: az épület egykori kápolnáját időről időre megnyitják a nagyközönség előtt, és a nemes szándék szerint minden évben hangversennyel tisztelegnének Ludwig van Beethoven emléke előtt, aki 1800. május 7-én itt adott kamarahangversenyt.)

Akik a hatalmi gőg megtestesülését vagy egy – a leginkább bizarr vélemények szerint – „új birodalmi kancelláriát” látnak a karmelita kolostorban, minden bizonnyal elfelejtették, hogy már a nyolcvanas években felmerült a hajdani Népköztársaság Elnöki Tanácsa az akkor még sorsára hagyott Sándor-palotába történő átköltöztetésének gondolata; Antall József miniszterelnök ide kívánta visszahelyeztetni a Miniszterelnökséget; s noha az első Orbán-kormány felújíttatta a palotát, hogy a kormányfő elfoglalhassa, a 2002-es választás következményeként – meggyőződésem, hogy az erről szóló döntés során példamutató mértékletességről tanúságot téve – a mindenkori köztársasági elnök költözhetett be Sándor Móric gróf egykori otthonába. Ha az államfőnek és a törvényhozásnak „jár” a közjogi méltóságukhoz méltó épület, akkor ugyanez nem tagadható meg a végrehajtó hatalomtól sem.

Akik sokallják az építkezés és a költözés költségeit, idézzék fel azt a valóban megalomán utópiát, amelyet 2007. augusztus 2-án tártak ország-világ elé a Nyugati pályaudvaron összesereglett kormányzati potentátok Tina Turner You’re simply the best című dalának kíséretében; emlékezzenek ama négyszáz méter hosszú, hetvenöt méter mély és harminc méter magas acél-üvegkolosszusra, amely „kormányzati negyedként” Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kormányzásának önképe kívánt lenni: egy „transzparens” és „modern” – következésképpen üres és semmitmondó, legfeljebb a technokrácia totális zsarnokságának természetéről árulkodó – kormányzati filozófia építészeti megtestesüléseként lépett volna olyan istentelenül absztrakt esztétikai förmedvények sorába, amilyen a párizsi Centre Pompidou. Istennek hála, e száznegyven milliárd forintos összköltséggel számolt tervből egy kapavágás sem valósult meg, ellenben mindenféle „megvalósíthatósági tanulmányokra” akkori árfolyamon eltapsoltak félmilliárd forintot. Talán némi jóindulattal belátható, hogy ehhez képest Orbán Viktor miniszterelnök négymilliárd forintot felemésztő dolgozószobája legalább megvalósult.

A karmelita kolostor nem a kormányzásról vallott modern tévtanok és délibábos ábrándok építészeti megtestesülése; nem a hatalmi pompa hellenisztikus ragyogású palotája. E rendház külső és belső megjelenésében – mert közjogi rendeltetése ellenére voltaképpen megmaradt annak, aminek eleink szánták – a kormányzás egyszemélyi és testületi jellege, eredendő titkossága és bizalmassága ölt testet: aki az épület titkait kutatja, annak az arcanum imperii rejtelmeiben kell elmélyülnie. Hamlet módjára mi is azt mondhatnánk,

„there are more things in Heaven and Earth, then are dream’t of in your Philosophy”

– több van földön és égen, mit bölcselmetek felfogni képes. Ha valóban igaz, hogy 2018 Magyarországában a „királyi udvar a fontos”, akkor e sajátos udvartartás nem is kívánhatott volna vallott önképéhez hívebb székhelyet.

Becsülöm, hogy a rendház könyvtárszobát is kapott a kápolnáról leválasztott egykori szentélyben. Impozáns, mégis emberi léptékű karzatokat látunk, amelyeket a történelmi Magyarország vármegyéinek címerei ékesítenek: itt bármely külhoni méltóság méltóképp fogadható; remélhetőleg, nem azeri, kazah, macedón, türkmén és főképp muszka önkényurak. A polcok egyelőre foghíjasok, ám remélem, hogy a történetírók, a memoárszerzők és a filozófusok, valamint a politikai-közjogi tudorok művein kívül a kultúrharc frontjain szembenálló szépírók könyvei is megférnek egymás mellett, a kanonizált klasszikusokon kívül Gróf Esterházy Péter, Spiró György és Tormay Cécile kötetei. Lelki szemeimmel látom, amint a kormányfő belép a könyvtárba. Csend honol mindenütt, csak egy kis olvasólámpa olajzöld fénye pislákol. Leemeli Plutarkhoszt a polcról, s fellapozza Periklész életrajzát:

„Miként a hajókormányos a tengeri viharban mindent jól elrendez, szorosra vonja a vitorlákat, és hajóstudományában bízik, de nem törődik a tengeribetegségben szenvedő, siránkozó és megrémült utasok rimánkodásával; ment a maga esze után, de nem törődött a nagy hangon panaszkodókkal. Ügyet sem vetett barátaira, akik kéréseikkel ostromolták, sem ellenségeire, akik fenyegették és vádolták, gúnyversekben gyalázták, hadvezetését férfiatlannak nevezték, mert mindent szabad prédára hagy az ellenségnek.”

Szívből remélem, hogy hivatali utódai gyarapítják a könyvtárat, s üres óráikban pallérozzák jellemüket hajdan élt jeles államférfiak cselekedeteinek példáival.

Aki jól ismer és rendszeresen olvassa írásaimat, tudhatja, mit gondolok a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről. Vallom, hogy e rezsim nemcsak politikai és erkölcsi, hanem – az említettektől elválaszthatatlanul – eredendően esztétikai probléma; hogy szertartásosság tekintetében soha nem álltunk túlságosan jól, s hogy honunkban a jó életnek keretet adó formák mindig vészesen közel kerültek a puszta formalitáshoz: önnön ürességükhöz. Ennek belátásához idézzék fel a „királyi család” és a kíséretükhöz tartozók playboy életformáját és mesés meggazdagodását; az olcsó ömlengés és az öncélú ciráda túlcsordulásait; a vérlázítóan giccses vidéki Trianon-emlékműveket; a közöny övezte Szabadság téri „német megszállási emlékmű” magányos Gábriel arkangyalát és sasmadarát, akiket csak a galambok tüntetnek ki figyelmükkel; vagy elegendő felidézni akár azokat a vexillológiai szörnyszülött keresztes lobogókat, amelyeket idén augusztus 20-án tűztek ki az Országházra; és eme sajnálatos példák sorába lép majd az az óbabiloni kőtömb, amely valósággal uralja majd a pesti Vértanúk terét kígyóölő izomkolosszussal és egy durcás tinilány arcvonásait magára öltő Hungária istenasszonnyal, aki úgy viseli fején a magyar Szent Koronát, mint a Forma 1-es futamra készülő autóversenyzők a bukósisakot.

Ugyanakkor azt is mondhatnám, bárcsak minden köztér és középület olyan nagystílű birodalmi elegancia fényében ragyogna, amihez e kormány „hozzányúlt” Budapesten, mint a Kossuth tér és a budavári karmelita kolostor. Igaza van az Urbanista cikkírójának: a történelmi városrész rehabilitációjának

„valami ilyesmi lenne a konzervatív útja, finom kortárs kiegészítésekkel”.

A történelmi kolostor szomszédságában álló, újonnan felhúzott hivatali épület szoborfülkéjében felállított Szent Mihály arkangyal maga a méltóságteljes visszafogottság Zala György ama műveihez képest, amelyek kópiáit – így például Tisza István szobrát – az elmúlt években újfent felállították. Egy szárnyas-pikkelyes-karmos pokolfajzatot látunk, amint fenekedik az arkangyal balján viselt államcímeres pajzsra, miközben Szent Mihály ledöfi a sátánt egy lándzsában végződő kereszttel, bár nemigen látszik sem a lándzsahegy, sem a fenevad megsebzett testrésze, és egyébként is ritkaság, hogy a mennyei seregek vezére nem karddal teríti le a pokolbéli hüllőt. Az értelmezések valóságos gazdagsága tárulhat fel a szemlélő előtt, hiszen Önök a szoborkompozíció láttán felidézhetik a jó és a gonosz örök küzdelmét; a pajzs és a feszület láttán emlékezhetnek arra, hogy hazánk a „keresztény Európa védőbástyája”, de gondolhatnak akár a főmumusnak kikiáltott Soros György bukására és az arkangyal szerepében tetszelgő Orbán Viktor apoteózisára; arra, hogy a „nyílt társadalom” és a hagyományos jó rend küzdelmében kormányunk felfogása szerint csakis az utóbbi diadalmaskodhat. Ha e meglehetősen frivol értelmezésektől eltekintünk, jóhiszeműen akár a szabadság és a zsarnokság, az alkotmányos kormányzat és az önkényuralom örök harcát is „beleláthatjuk” az alkotásba. (Ha én volnék a megrendelő, örömmel venném át a művet, bár szívesebben láttam volna egy közeli posztamensen a Kolozsvári testvérek Sárkányölő Szent György-szobrának másolatát, amely napjainkban a Halászbástya alatt árválkodik, alig észrevehetően.)

Jól tudom, sokan azért gyűlölik ezt az épületet, mert Orbán miniszterelnököt még inkább gyűlölik. Nekik csupán annyit mondanék, bármennyire is nehezített a pálya; bármily’ keserű látni, hogy az alkotmányosság csak holmi díszes bokréta a rezsim kalapján, fel kell nőni a feladathoz, hogy akár az ellenzék bármely jelese – akinek kilétét tán nem is ismerjük még –, akár a kormányzó jobboldalról valamelyik „trónkövetelő” beköltözhessék a rendházba, amely reményeink szerint nem Orbán Viktornak, hanem a mindenkori magyar miniszterelnök hivatalának ad otthont.

Nincs és nem is lehet tökéletes alkotmányosság, sem eszményi demokrácia, hiszen az emberi természet maga is tökéletlen, ekképpen minden emberi alkotás is tökéletlen, esetleges és befejezetlen. A politika mindig és mindenütt gyarló emberek műve – jellemünk pallérozottságán, erényeink példáján, lelkünk nemességén, szellemünk csiszoltságán és szívünk jóságán múlik, miféle modor és szellemiség uralkodik a falak között. A kormányzók és az ellenzék is megfontolhatnák, hogy jaj annak a hatalomnak, amely a törvények romjaira épül, mert a fejedelem kénytelen önkényúrként uralkodni országa fölött, miképp idegen megszállók uralkodnak; ezzel szemben az olyan kormányzás, amely engedékeny az engedékenységet tanúsítókkal, s amely úgy követel szelíden a néptől a köz hasznára, hogy eközben a kedvére is tesz, a szabadság rendjét oltalmazza mindannyiunk javára.

(Fényképek: Miniszterelnöki Sajtóiroda)