Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Monarchia: a legjobb köztársaság

2016. december 29. 22:51 - Finta László

Tűnődések a monarchia restaurációjáról

Száz évvel ezelőtt, 1916. december 30-án koronáztak legutóbb királyt Budán. Még a függetlenségi érzelmű Lowetinszky János József is ámult-bámult; szószátyár naplója tanúsága szerint:

„… egyszerre óriási rivalgás, lóháton jönnek a főrendek, az ország zászlaival körbefogott »krestos« lován ballagott a király, fején Szt. István koronája bizony billegett, s ezért mereven ült a lovon, de megnyerő mosollyal köszönte a rengeteg ovátiót, megállva itt-ott. Szt. István palástja fedte vállát; elragadott engem is a lelkesedés, ugyancsak harsogtattam az »éljen a király«-t; mint egy álomkép vonult végig ez a menet, gyönyörű, színdús, káprázatos kép, felejthetetlen emlékeket hagyva szívben és agyban egyaránt. A korona arany fényben ragyogott s nyakig esett a király nyakába s homlokába.”

Meggyőződéssel vallom, hogy a magyar politika számos rákfenéjére gyógyír lehetne a monarchia restaurációja.

A monarchia olyan fénysugár, amely egy békésebb és magasztosabb szférából világítja meg a demokratikus politika sokszor alantas világát. Mivel az uralkodó nem választás, hanem öröklés jogcímén tölti be hivatalát és a koronát holtáig viseli, nem tekinthetünk rá úgy, mint egy határozott időre választott politikai vezetőre, aki kizárólag választói, a jelen nemzedékeinek érdekeit képviseli. Az uralkodó mintegy véletlenszerűen beleszületik a tisztségébe, amelyet halála pillanatában egy – jogilag meghatározott – utódja örököl tőle, ezért abból sem anyagi előnye, sem ismertsége nem származik. Egyetlen kötelessége az öröklött javak – az ország – feletti bölcs gondnokság. Ő kizárólag Istennek tartozik felelősséggel, nem a pillanatnyi szeszélyektől és a folyton változó kordivatoktól vezérelt választóknak. Amikor felemeli a hangját, a történelem szólal meg. Olyasmit képvisel, ami különbözik a jelen szavazóinak pillanatnyi érdekeitől: ő az elhunytak és a még meg nem születettek hosszú távú érdekeiért lép fel; a demokratikus politika lármás és szüntelenül változó világával, kétes jellemű szereplőivel szemben ő maga a megtestesült jogfolytonosság. Földi halandó, már-már hétköznapi személy ugyanolyan erényekkel és bűnökkel, mint amilyenek minket jellemeznek, ám különleges bűvkör övezi, amely nem politikai hatalmából fakad, hanem az ország ősi törvényeiből és az egyház által ráruházott tekintélyből. Ha magyarázatot keresünk arra, hogy Nagy-Britannia miért maradt békés ország, miközben egész Európában forradalmak és véres háborúk söpörtek végig, akkor a választ a Viktória királynőhöz, VI. György királyhoz, II. Erzsébet királynőhöz, a miniszterelnökök közül pedig Lord Salisburyhöz és Sir Winston Churchillhez hasonló emberek jellemében és mérsékelt politikájában találjuk meg; ha pedig azt kérdezzük, kiknek tartozunk hálával a modern Magyarország 1867 utáni felvirágzásáért, akkor Isten kegyelméből uralkodó apostoli királyunk, Ferencz József, és az ő legkiválóbb miniszterelnökeinek, Andrássy grófnak és a két Tiszának a nevét kell említenünk.

A monarchia megátalkodott ellenségei mindig fondorlatos önkénnyel szemezgetnek olyan történelmi példákból, amelyek a múltban bemocskolták az örökletes egyeduralom becsületét, holott az olyan szolgalelkű, és választott tisztségükből szégyenteljesen távozó államfők, mint amilyen mások mellett az ebül szerzett egyetemi doktori címétől megfosztott, az őt pajzsra emelő oligarchia pártérdekeit végletekig érvényesítő Schmitt Pál volt, egész lényükkel megtestesítik a köztársasági államforma ellen szóló érveket. Ugyan miért lenne „boldogabb” bármely állam, nem csak Magyarország, egy Schmitt Pál-szerű választott köztársasági elnökkel, mint egy olyan egyeduralkodóval, aki nem is viselhetné a koronát másképpen, csakis úgy, hogy felülemelkedik a pártérdekeken; akinek úgyszólván Isten előtti felelősségéből következik, hogy a korona tekintélye által megkövetelt méltósággal képviselje országát a külhatalmak előtt; akinek „hivatali kötelessége”, hogy erkölcsi feddhetetlenségével példát mutasson, és élénk érdeklődést tanúsítson országa társadalmi, kulturális, gazdasági és – amennyire az alkotmány keretei megszabják – politikai ügyei iránt?

iv_karoly_kiraly_eskutetele.jpg

Azok a köztársaság-pártiak, akiknek republikánus érzelmeit sérelmi-nacionalista és törzsi indulatok fűtik, gyakran hivatkoznak a királyok „idegen” mivoltára és egy-egy királyi herceg extravagáns életmódjára. Tegyünk fel magunknak egy egyszerű kérdést: ugyan miért lennének jobbak az „idegen” Habsburgoknál olyan tősgyökeres „szeplőtelenek”, mint Mészáros Lőrinc, Habony Árpád, Semjén Zsolt, Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy – horribile dictu – Vona Gábor? A „plebejus” hitvallású republikánusok soha nem felejtik el a legitimisták orra alá dörgölni, hogy a monarchia „sok pénzbe kerül”, ám eközben fel sem merül bennük, hogy mennyi közpénzt emészt fel a demokratikus politika napi működése (és mekkora anyagi áldozatot követelnek a működési zavarai): a vég nélküli népbutító kampányok, az önmagát ünneplő, pazarló állam presztízsberuházásai és a demokratikusan választott képviselőink gátlástalan önzése. A népszuverenitás hagymázas elméletének republikánus megszállottjai egyszerre gyűlölik a monarchiát és az arisztokráciát – mindkettőt merő irigységből –, ám tegyük fel a kérdést: ugyan miért lennénk boldogabbak a „népbarát” politikusok lármás tülekedése, mint egy magasztos koronázás láttán? Amikor az ilyen demagógok szájukra veszik a „népet” – ezt a viszketeg absztrakciót –, azonnal megrontják mindazokat, akiket e közösség tagjainak tartanak, és mindig megtalálják azokat, akiket akár erőszakkal is kirekesztenének belőle: gondolhatja ép ésszel bárki is, hogy a guillotine pengéje teremti és őrzi meg a szabadságot egy bölcs és erényes uralkodó helyett?

Mindig lehet amellett érvelni, hogy az élők nemzedéke talán világosan láthatja az olyan ősi intézmények hátrányait, mint a monarchia, ám soha nem láthatja tökéletesen valamennyi előnyét, mert ezek az intézmények jóval több tapasztalatot építettek magukba az évszázadok során, mint amennyi a ma élő nemzedék számára a világról személyesen vagy közvetett úton szerzett ismereteik összegzéseként elérhető. Miután az ősi intézményekben megtestesülő bölcsesség a tapasztalaton nyugszik, ezért az intézményeket nem lehet teljesen „racionalizálni”, vagyis olyan „filozófiai alapelvekre” visszavezetni, amelyekről bebizonyítható, hogy az intézmények eredeti felállításának okai voltak, s amelyekkel – mint mércékkel – későbbi működésük megítélhető. Summa summarum, mindig jóval több rejlett ezekben az intézményekben annál, amennyit az izgága elmék bálványa, a „kritikai ész” valaha is felfedezhetett, és igazukat, létjogosultságukat soha nem semmisíthette meg az, amit ellenük lehetett vetni. A régi intézmények és az ősi törvények tiszteletben tartásához elegendő annak belátása, hogy ha megalkotásuk után meggyökeresedtek és a változó korok változó kihívásainak évszázadokon át megfeleltek, akkor a jelen számára is útmutató erővel bírnak.

Szeretnék eloszlatni egy félreértést: ha valaki azt hinné, hogy a monarchia minden bajunkra gyógyír lenne, súlyosan téved és ugyanolyan vak, mint a megátalkodott köztársaság-pártiak, akik minden baj forrását a monarchiában látják és minden bajra a köztársaságban találják meg a gyógyírt; ha valaki azt gondolná, hogy e sorok írója a köztársasági államforma megveszekedett ellensége, ugyancsak súlyosan téved. A monarchia a legjobb respublika, egy olyan kormányzati forma, amelyben a nemzedékek távlatos érdekeit szem előtt tartó örökletes hatalomgyakorlás és a hagyomány tapasztalati bölcsessége éppúgy jelen van, mint a demokratikus verseny. Egy politikai közösségnek ebben az elárvult, anyátlan-apátlan korban ugyanis nem csak a „népboldogító” ideológusok és egalitárius illúziókat kergető „társadalommérnökök” ideáira és reformjaira van szüksége – hogy ezekre a légvárakra egyáltalán szüksége lenne, azt erősen kétlem –, hanem sokkal inkább magasztosságra, irgalomra és atyai tekintélyre.

Isten óvja a királyt!

(Fénykép: Boldog IV. Károly király koronázási esküje; Buda, 1916. december 30.)

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr3212081157

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sundi titi 2016.12.30. 14:43:47

Szóval igaz a suttogó hír, esténként már próbálgatja a koronát.
Már csak arra várunk, hogy beköltözzön a Várba.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2016.12.30. 14:51:08

@sundi titi: Örülök, hogy eredményesen értelmezte a cikket! Ez az írás arról szól, hogy - más előnyei mellett - egy Orbán-féle jöttment soha ne pózoljon a Szent Koronával az Országház férfi mosdójának tükre előtt.

sundi titi 2016.12.30. 15:05:48

@Lord Meldrum:
Az, hogy Ön mit gondol, azt aki most készül beköltözni a Várba, egyáltalán nem izgatja.
És ez biztos:)

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2016.12.30. 15:06:30

@sundi titi: Látja, ebben egyetértünk. Szívszorító történet ez! :)

sundi titi 2016.12.30. 15:17:06

Nem lehetne beállítani, hogy ha válasz érkezik a hozzászólásomra, akkor kapjak róla értesítést?
Vagy csak én vagyok ügyetlen :))

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2016.12.30. 15:19:13

@sundi titi: Ha közvetlenül a hozzászólásomra válaszol (a "VÁLASZ ERRE" felületre kattintással), akkor minden bizonnyal kap értesítést, de ebben nem segíthetek; szóval, ne vegye készpénznek, amit most írtam. :)

magyarmoszlim 2016.12.30. 15:38:54

Különösképpen, a teljes vallásszabadságra, amit például a bosnyákok értékeltek a zsidók után a legjobban. A mai bosnyákok is nosztalgiával emlékeznek a Monarchiában eltöltött negyven évükre! Több hős ezredet adtak a Birodalomnak.
süti beállítások módosítása