„Uraim, ártatlan vagyok mindabban, amivel vádolnak. Azt kívánom, hogy vérem erősítse meg a franciák boldogságát.”

Ezek voltak XVI. Lajos király – a köztársaságban immár Capet Lajos – utolsó szavai. Földi életé­nek végóráiban nagyobb erélyt és bátorságot tanúsított, mint bármikor uralkodása során. A király pere két évszázada éles filozófiai, politikai, jogi és történetírói vita tárgya. A royalisták sze­rint XVI. Lajos kivégzése közönséges gyilkosság, a tekintély és az ősi rend lábbal tip­rása, míg a republikánusok szerint a fővétel szükséges cselekedet volt, hi­szen a király visszaélt hatalmá­val, elárulta hazáját, így a nemzet méltán vette vissza tőle a felségjogot.

Az uralkodó felelősségre vonása a varennes-i szökés után merült fel először. Az 1792. augusz­tus 10-ei republikánus felkelés megfosztotta trónjától. Az egykori uralkodó a párizsi Temple börtönben várta, hogy a Nemzeti Konvent határozzon sorsáról. A szeptember 21-én kikiáltott köztársaságnak még nem volt alkotmánya. A Gironde képvise­lői úgy vélték, hogy az 1791-es monarchikus alkotmány formailag hatályban maradt, így alkalmazni kell a király sérthetetlenségét kimondó cikkelyeket is. Egyik képviselőjük, Morisson így érvelt:

„Egy nemzet elévülhetetlen joga, hogy társadalmi szerződésének pontos cikkelyével büntetéseket jelöljön ki bizonyos vétkekre, s elítélje a bűnöst. A vádlottat azonban csak akkor lehet bíróság elé állítani, csak akkor lehet elítélni, ha bűnére koráb­ban létezett már egy kifejezett törvény, amelyet alkalmazhatnak. [...] A ki­rály személye szent és sérthetetlen! Az alkotmány nem érvényes már, mondhatják, és a király sérthetetlensége is megszűnt vele. Polgárok, emlékeztetnem kell önöket egy olyan igazságra, amelyet fontos lenne elterjeszteni, amely nélkül már elmerültünk volna az anarchia minden szörnyűségében. Ez az igaz­ság pedig az, hogy egyetlen törvényt sem érvénytelenít visszamenőlegesen egy későbbi törvény. Elismerem, hogy az alkotmány nem érvényes már, de felteszem a kérdést, hogy vajon elvethe­tünk-e egy törvényt, amely a bűn elkövetése idején fennállt és meghatározta a büntetést, ha már nem érvényes abban a korszakban, amelyben a büntetéssel foglalkozunk?”

A gironde-i konventtag a nullum crimen sine lege elvét kívánta a per zsinórmértékévé tenni, va­gyis az egykori uralkodót ugyan felelősségre lehet vonni, de kizárólag azokért a cselekede­tekért, amelye­ket felelősségre vonhatóságának megállapítása után követett el. Ellenben a hegypártiak úgy vélték, hogy augusztus 10-én a nép eltörölte a monarchiát, ezzel vissza­nyerte teljes szuve­renitását, így a monarchia alkotmánya sem lehet hatályos, tehát a volt király sem sérthe­tetlen többé. A hegypárti érvelésből az következne, hogy a király életéről-haláláról a szuverén nép döntsön, így kívánta a Gironde is, sőt, Condorcet hozzátette, hogy Lajost örökös száműze­téssel kellene sújtani, hiszen egy születő köztársaságot, amely az igaz­ságosság eszméjére kíván támaszkodni, felkent képviselői nem mocskolhatják be vérrel.

A király haláláról végül nem a szuverén nép, hanem a Nemzeti Konvent határozott. A felelős­ségre vonás kapcsán még egy fundamentális kérdésről kellett határoznia a Konventnek, nevezete­sen arról, hogy az igazságszolgáltatás alapelveit érvényre juttató perben hozott ítélet alapján mondják ki Lajos bűnösségét, vagy a felelősség megállapítása a „forradalmi igazság­szolgáltatás” jegyében pusztán politikai aktusra szorítkozzék. Robespierre ez utóbbi mellet érvelt, amikor a Konvent színe előtt kijelentette, hogy

„…itt nincs szó semmiféle perről, Lajos nem vádlott, önök nem bírák; önök nem lehetnek mások, mint államférfiak és a nemzet képviselői. [Önöknek] közüdvöt érintő intézkedést kell foganato­síta­niuk, nemzeti, gondviselésszerű aktust kell végrehajtaniuk.”

A Konvent nem alkotott semmiféle törvényszéket; a képviselők bírák, ügyé­szek, prókátorok és esküdtek voltak egy személyben. A vádlottat megfosztották a fellebbe­zés jogától, holott a szuve­rén néptől kegyelmet kérhetett volna, ha a hatalom birtokosai követke­zetesek maradnak imádott elveikhez.

A király ügyében talán a legszélsőségesebb véleményt az ifjú Saint-Just fejtette ki, már-már mesterét, a Megvesztegethetetlent is felülmúló következetességével. A „terror arkan­gyala” valami­féle zavaros természetjog-értelmezésből indul ki. Úgy vélte, a világ visszatért a „természeti álla­potba” – bellum omnium contra omnes –, ahol zsarnokok és szabadok között dúl a harc. A szabad honpol­gárok közösségét a társadalmi szerződés köti össze, és e szerző­désnek a zsarnokok nem alanyai.

„Én pedig azt mondom, a királyt ellenség gyanánt kell elítélni, és nem is annyira elítélni kell, mint harcolni ellene. Mivel a franciákat egyesítő szerződésben semmi sincs, az eljárás formáit nem a pol­gári tör­vényekben, hanem az emberi jogok törvényében találhatjuk meg. Ami engem illet, én nem látok közép­utat: ennek az embernek vagy uralkodnia kell, vagy meg kell halnia.”

Zsarnok elleni harc lévén, eldőlt, hogy Franciaország egykori királyát nem rendes perben ítélik el, hiszen a természeti állapotban nem uralkodhatnak a törvények, hanem politikai dön­tés ered­ményeként, „közüd­vöt érintő intézkedést” foganatosítanak ellene: a Forradalom terén, dobpergés közepette elvá­lasztják a fejét a testétől. A morálissá vált politika és a politikussá tett morál aligha ismerhet más büntetést, mint a halált. A „szigorra” épülő „forradalmi igaz­ságszolgáltatásnak” természetesen semmi köze egy jogál­lami köztársaság igazságszolgáltatá­sához. Saint-Just olvasta Cicero filippikáit – „A törvények törvénye: a Köztársaság védelme!” –, „Salus rei publicae suprema lex esto”. Ám a római atyák hozzátették: „Videant consules, ne quid res publica detrimenti capiat”. Vagyis „ügyelje­nek arra a consulok, hogy a res publicát kár ne érje!” A senatus consultum ultimum volt a szükség­helyzetben hozott végső döntés jogi formája. A senatus e hatá­rozatával feloldotta a consulokat – hat hónapos dictatura idején a dictatort – valamennyi esetleges túlkapás utólagos felelőssége alól, ugyanak­kor felelőssé tette őket, hogy a rájuk ruházott hatalommal élje­nek, de kizárólag addig, amíg a rend helyreáll. A jakobinusok Sulla és Caesar végzetes útjára léptek, amikor a salus rei publicae elvét úgy ér­telmezték, hogy az nem más, mint a törvények uralmának felfüggesztését annak érde­kében, hogy egy politikai csoport bármit megtehessen, amit a „haza érdekében” „szükséges­nek” vagy „erkölcsösnek” vél.  

Az uralkodót ellenségként fosztották meg életétől, de ami még ennél is fontosabb, személyé­ben a monarchia eszméjének megtestesülése fölött mondtak halálos ítéletet. A ja­kobinusok éles választó­vonalat húztak az ancien régime, az alkotmányos királyság, a gi­ronde-i köztársaság és az ő új köztár­saságuk, a vérben fogant, gyalázatos „erényköztársaság” között:

„Azoknak az embereknek, akik el fogják ítélni Lajost, egy Köztársaságot kell megalapítaniuk; pedig aki bár­milyen fontosságot is tulajdonít egy király igazságos büntetésének, az sohasem alapít Köztársaságot! Sohasem fogom szem elől té­veszteni, hogy amilyen szellemben ítélnek a király felett, olyan szellemben fogják megalapítani a Köztársaságot. Ítéletük elmélete a közhivatalok elméletévé válik majd. Amennyi filozófia lesz ítéletükben, annyi szabadság lesz alkotmányukban!”

A király védelme végül azt implikálta, hogy akik nem szavaztak a halálára, kétségbe vonják a köz­társaság kikiáltásának legitimitását. A prairial 22-i terrortörvény maximája szerint az árulók vé­delme hazaárulás.

Az erény uralma nem ismerhet el törvényes ellenzéket, hiszen ez a bűn törvé­nyességét jelentené.

Kétszázhuszonhárom esztendeje, 1793. január 21-én halt mártírhalált XVI. Lajos francia király.

(Kép: XVI. Lajos kivégzése. Georg Heinrich Sieveking metszete, 1793)