„Korunk Hőse, igen tisztelt uraim, valóban arckép, de nem egy emberé: olyan arckép, mely egész nemzedékünk hibáit hordozza, teljes fejlettségük fokán. Erre azt mondják nekem, hogy az ember nem lehet ilyen rossz; én pedig ezt kérdezem: ha hinni tudnak minden tragikus és romantikus gonosztevő létezésének lehetőségében, miért nem hisznek Pecsorin valóságában?”
– kérdi Mihail Jurjevics Lermontov a Korunk hőse Előszavában. Nos, igen tisztelt hölgyeim és uraim, én magam nagyon is hiszek Habony Árpád valóságában! Ő a mi „korunk hőse”. Hiszem, ha egyszer az Orbán, Mészáros, Rogán & Tsa. Limited Company megbukik (remélem, ez a pillanat még az én életemben bekövetkezik), és lesznek Lermontov tehetségével megáldott, jó tollú írok, akik kellő elhivatottságot érezve, megvonják e korszak lesújtó erkölcsi mérlegét, Habony Árpádról mintázzák e kor „hősét”.
Univerzális tehetségű férfiú: hol „koronagondnok”, hol nem-létező miniszterelnöki tanácsadó, hol kétes hírű mulatóhelyeken dőzsölő világfi alakjában tűnik fel előttünk ez a testet öltött irodalmi figura. Újabban a műgyűjtő szerepében tetszeleg. Végül is, Herman Göringnek is kitűnő ízlése volt, ezt Habonytól sem vitathatja el senki, hiszen Maffeo Verona Jupiter Ámor diadalmenetében című remekműve lenyűgöző alkotás. S mily példamutató a Szépművészeti Múzeum, e méltán híres közgyűjtemény vezetőjének diszkréciója, hogy egészen a Főméltóságú Kúriáig kellett elmennie néhány lelkes újságírónak, hogy korunk hőse gyűjtőszenvedélyéről a hazai közvélemény tudomást szerezzen!
Örömmel tölt el, hogy ez az ember él és virul, hiszen megtestesíti mindazt, ami a „Nemzeti Együttműködés Rendszerében” elviselhetetlen és visszataszító: a kiválasztott kivételezettek hatalmi gőgjét, dölyfös kivagyiságát és úrhatnám dorbézolását. Vajon fog rajta a pisztolygolyó? Hat rá a ciános piskóta? S a miniszterelnökre vajon olyan befolyással bír korunk hőse, mint a szerencsétlen sorsú II. Miklós cárra és Alexandra cárnéra Raszputyin? Vajon feltűnt-e az Orbán-udvartartás színfalai mögött az az árnyékember, aki kellő időben a fényre kilépve – szigorúan metaforikus értelemben – elvállalja Juszupov herceg szerepét?
Az Orbán utáni korszakra készülő miniszteriális férfiak helyében nem háborgatnám korunk hősét, hiszen ez az alak tökéletesen alkalmas arra, hogy amikor eljön az idejük, felmutassák fejét a népnek és Gucci-táskában elvigyék az ország legeldugottabb szegleteibe – persze, szigorúan metaforikus értelemben. Ám ha a nép felkel és hangot ad valódi véleményének, felkutatja a rendszer leggyűlöltebb szimbólumát és a jogos felháborodás gyűlöletté, a gyűlölet pedig hűvös vassá változik.
(Kíváncsi vagyok, vajon Vajna „királyné” gyémánt nyakékei mikor kerülnek a közfigyelem középpontjába?)
