Tegnap késő délután ellátogattam egy vidéki fesztiválra. A helyszín nem érdekes, mert a jelenség, amelyről szólni kívánok, széles e hazában mindenütt megfigyelhető.
A fesztivált valósággal ellepték a „népművészek” és a „kézművesek” sátrai. Napjaink Magyarországában szinte minden eladható a „kézműves” jelzővel, legyen az bőrkabát, vadászkés, karkötő, pálinka vagy sör. Szóval, igen viszketeg és – számomra, legalábbis – kétes értékű ez az elkoptatott jelző, mert nem mindig a valódi minőség védjegye. Szó sincs arról, hogy minden „kézműves” silány ajándékokat árulna; sőt, irigylem Isten adta tehetségüket: kiváló szűcsmesterek, vargák, késesek, fafaragók, fegyverművesek, játékkészítők és tájképfestők kínálták tetszetős portékáikat. Mit nem adtam volna gyermekkoromban olyan fakardért és pajzsért, amilyeneket tegnap láttam… (Az én nemzedékemnek a búcsúi vásárokban legfeljebb műanyag Kalasnyikov és vörös izzóval villogó pléhrakéta jutott.)
Az értéket viszont sok esetben lerontja a szánalmas giccs. A különféle portékák „népfrontos” egysége láttán eszembe jutott egy nagyszerű film zsánerképe: András Ferenc 1977-ben bemutatott, Veri az ördög a feleségét című játékfilmje egy augusztus 20-i búcsú vásári kavalkádjának vágóképeivel nyit, és a kegyszereket kínáló árus asztalán az aranykeretes Jézus Krisztus-portrék mellett ugyanolyan keretekben feltűnnek Korda György és Koós János „szentképei”… Napjainkban ilyen alkalmakkor mindig előbújnak Trianon kufárai. Felettébb népszerűek a faragott, angyalos királyi címerek olyan köriratokkal – például „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” – amelyek soha nem öveztek egyetlen címert sem. (Az abszurditást illusztrálandó, képzeljük el az Angliában és Walesben használatos királyi címert, de nem a Térdszalagrend „Honi soit qui mal y pense” jelmondatával, hanem valamelyik futballklub rigmusával. Valóságos felségsértés.) Már csak a heraldika néhány alapszabályát kellene ismerniük – mind a készítőnek, mind a vásárlónak –, hogy valamit is érjenek ezek a darabok, hiszen egy általános iskolás gyereknek is illő tudnia, mi a hegyes talpú, hasított magyar címerpajzs.
Számomra felfoghatatlan, hogy egy mester miért készít Nagy-Magyarország alakú fatányért négy mélyedéssel, s vajon mi visz rá embereket arra, hogy ilyen alkalmatosságokból étkezzenek? Talán amikor az „erdélyi” fogáshoz ér a derék étkező, böffentés után rázendít, hogy „Kolozsvár is újra magyar város lesz!”? Biztosan akadnak Önök között olyanok, akik félreértik az iróniát, de én csak így tudom feldolgozni ezt döbbenetet. Egy nemzeti tragédia ugyanis nem „kézműves” és „népművészeti” kufárkodás tárgya, hanem okulni kell belőle és illő tisztelettel kell őrizni az emlékét, az okulásra és a tiszteletre meggyőződésem szerint alkalmatlanok a címertani szempontból silány címerek és a Nagy-Magyarország alakú fatányérok.
Az igazi hazafisághoz az efféle giccses „relikviáknak” semmi közük, az ócska nacionalizmushoz viszont annál több. Gyökértelen emberek vallási kegyszerei ezek, s mindazokról, akik ebben az össztársadalmi őrületben nem kívánnak részt venni – így rám is –, könnyen ráütik a „nemzetáruló” bélyegét. Önök közül talán kevesen tulajdonítanak jelentőséget a stílusnak, a stílus azonban többrétű dolog, és nem csupán esztétikai, hanem erkölcsi tényezőktől is függ. A stílus alapvető tényező abban, hogy másokban milyen benyomást keltünk, és a benyomások – tetszik, nem tetszik – mélyebbről magyaráznak meg emberi reakciókat és cselekedeteket, mint az észérvek. Talán most már értik, miért fordul fel a gyomrom a zabolátlan ömlengés, az öncélú ciráda, a cigányzenés, hamis pátosz és a vulgarizmus émelyítő megnyilvánulásai láttán.
