Szülőfalum választott vezetői elhatározták, hogy felmérik, szükséges-e, hogy a képviselő-testület csendrendeletet alkosson? A községi önkormányzat tájékoztató kiadványában közzé tétetett egy „szavazólap”, amelyen a beküldő „tisztelt lakosság” két lehetőség közül választhat: egyfelől, egyetérthet a csendrendelet megalkotásával és a zajjal járó tevékenységek időbeli korlátozásának négy lehetősége közül választhat, valamint közölheti észrevételeit; másfelől, úgy is dönthet, hogy nem ért egyet a javaslattal és szükségtelennek tartja a csendrendeletet. A javasolt csendrendelet mindössze a hétvége egy részén (a legkevésbé szigorú opció szerint kizárólag vasárnap) és munkaszüneti napokon kívánja korlátozni egyes, zajjal járó tevékenységek – különösen fűkasza, fűnyíró, fűrészgép és rönkhasító működtetését, valamint építkezési munkák – űzését.

Az igazat megvallva, nem tartom ördögtől valónak a javaslatot. Szép emlékű gyermekkorom jelentős részét ugyanis erős zajártalomban töltöttem. A szomszédunkban fémmegmunkáló üzem működött. A nyolcvanas években ezek a „géemkások” készítették tanácsi megbízásra a községi szeméttároló konténereket, majd a vezetékes földgáz bevezetésekor – már a kilencvenes évek elején járunk – ugyancsak jelentős önkormányzati megrendeléseket kaptak. Reggeltől estig mázsás pörölycsapások fültanúja voltam, köszörűk és csiszoló gépek „muzsikája” szólt még a vasárnapi ebéd elköltése idején is, hétköznap pedig a hegesztők lidércfényes villanásai ébresztettek a vekker és napfelkelte helyett. Ilyen tevékenységek napjainkban már csak ipari parkokban űzhetők és ezért nem lehetek eléggé hálás a jogalkotóknak.

Úgy vélem, ez az ügy szolgál néhány tanulsággal, amelyekről érdemes szólni.

Az első tanulság az, hogy a közösségi médiában gyilkos indulatokat váltott ki a javaslat. Néhány polgártársam megnyilvánulásait olvasva az a benyomásom támadt, hogy egy viszonylag egyszerű szöveg megértése is leküzdhetetlen nehézséggel jár. A hangadók leginkább azok ellen keltek ki, akik jószándékkal moderálni kívánták a „vitát”, holott ők csak illő szerénységgel, halkan felhívták a figyelmet a „szavazólap” második opciójára. Bár az önkormányzat nem írt ki helyi népszavazást az ügyben, a történet szép példája lehetne a „helyi demokrácia” gyakorlatának. Néhányan arra panaszkodtak, hogy az önkormányzat a „fejük fölött” határoz egy ilyen nagy horderejű kérdésben, holott a közzé tett „szavazólap” éppen a vélemény-nyilvánítást könnyítené. Csak élni kell a lehetőséggel. Sokan kész tényként fogadták a csendrendeletet, holott a javaslat ellen is fel lehet lépni.

A második tanulság az érvek hiánya. A tájékoztató kiadványban olvasható közleményben a polgármester meg sem kísérelte, hogy érveljen a javaslat mellett, csupán tényként közölte, hogy „az ilyen típusú rendeletek célja a zajjal járó tevékenységek szabályozása.” Holott lehetne érvelni amellett, hogy szükséges a korlátozás. Ezeket az érveket bátran hívhatnánk konzervatív érveknek. A javaslattevő érvelhetne amellett, hogy a csend közérdek; hogy legalább vasárnap kerüljék a közösség tagjai a zajjal járó tevékenységeket, hogy az ilyen tevékenységet űzők legyenek tekintettel azokra, akik nyugalmat akarnak. Érvelhetett volna amellett is, hogy kirívó esetekben egyesek mások bosszantásának szándékával űztek ilyen tevékenységet és a joggal való visszaélés orvoslása nem vezetett eredményre, ezért szükséges – mintegy ultima ratio gyanánt –, hogy a helyi jogalkotó szabályozza a kérdést. Az ellenzők ugyancsak helytálló érveket hozhattak volna fel a javaslat ellen. Ezeket az ellenérveket méltán hívhatnánk liberális érveknek, középpontjukban azzal az óhajjal, hogy a helyi önkormányzat ne szóljon bele abba, hogy a közösség tagjai mit és mikor tesznek (vagy mitől és mikor tartózkodnak) saját tulajdonukon; ne szabályozza azt sem, ki hogyan gazdálkodjék csekély szabadidejével, hiszen sokaknak csak hétvégén nyílik lehetőségük többek között fűnyírásra. A demokrata érv a mi történetünkben nem helytálló, hiszen az önkormányzat nem a többség ellenében akarja boldogítani a közösséget: a „szavazólap” kitöltésével bárki kifejezheti a javaslat elutasítását. Érvek és építő vita helyett méltatlan hőbörgésnek voltam tanúja. Ezen az ügyön túlmutató jelentőséggel bírhat egy – számomra – fontos felismerés: aki az országos politika hangnemét, az érvek és a vita hiányát kárhoztatja, merüljön alá a helyi politikában és azonnal rájön, hogy egyik polgártársunk sem különb Szijjártó Péternél.

A harmadik tanulság az, hogy a vitában egyáltalán nem jelent meg a közérdek, az önkorlátozás és a méltányosság gondolata. A közérdek mellett nem érvelt senki – ahogy említettem, a polgármester sem –; az ellenzők táborában fel sem merült, hogy a szabadidő csekély mértékű átszervezésével tekintettel lehetnének mások igényeire. Ellenkezőleg: szinte mindenkiben feltámadt a lelke legmélyén szunnyadó ezermester, aki mostantól „csakazértis” éjjel-nappal működteti a barkácsoló gépet és csak vasárnap délután hajlandó füvet nyírni, mert „ezeknek” – értsd: a helyi autoritásnak – „nem tesz szívességet”.  

Úgy vélem, elérkeztünk a magyar társadalmat mételyező, sokszor és méltán kárhoztatott morális válság forrásához. Magyarországon szinte minden döntést – legyen az akár egy társasház alapító okirata vagy szervezeti-működési szabályzata, akár egy önkormányzati rendelet – részérdekek és részrehajlások torzítanak, amelyek egyszerre eredményezik a szabályrendszerek kiszámíthatatlanságát és az intézmények lezüllését, végső soron pedig az összeomlásukat: a jogszerűség helyett a működési zavarok és a gátlástalan önérdek-érvényesítés válnak természetessé, hogy végül a magyar ember rezignáltan legyintsen: „Ez a rohadt világ már csak ilyen. Nincs mit tenni. A mi életünkben úgysem változik semmi. Ez van, ezt kell szeretni.” Ez a gyermeteg beletörődés a helyzethez alkalmazkodó cinikus viselkedéssel párosul: a jogkövető magatartás olyan körülmények között, amikor senki nem követi a szabályokat, nem lehet kifizetődő. Szinte a vérünkbe ivódott, hogy a problémák megoldásakor – a mi esetünkben a jószomszédi, csendes együttélés szabályozása – a szabályok felrúgása a jogkövető magatartással egyenértékű, sőt, kifizetődőbb. Hiányoznak a közös értékek, legfőképp a jogkövető magatartás értéke. Az emberek a lehető legkényelmesebb eljárást választják: ha mindenki úgy észleli a világot, ahogy éppen pillanatnyi, rövidlátó önérdeke kívánja, mondván, „nekem mindent szabad, magasról teszek másokra”, akkor lehetetlen közös értékekről és közérdekről beszélni. Ha ez igaz, akkor a társadalom képtelen megszervezni önmagát, megfogalmazni közös érdekeit, végső soron a közös cselekvésre sem lesz képes. A magyarok gyakran panaszkodnak „a hivatal packázásaira”, minduntalan felemlegetik, hogy velük szemben senki sem jár el méltányosan. Keserű igazság rejlik ezekben a panaszokban, mégis tegyünk fel magunknak egy egyszerű kérdést: vajon embertársaikhoz fűződő viszonyainkban mindig a méltányosság követelménye szerint járunk el? Ha mindenkinek joga van méltányos eljárásra, akkor mindenkinek kötelessége, hogy másokhoz fűződő viszonyában a fair play szabályai szerint járjon el.

Végül egy olyan jelenségre hívnám fel a figyelmet, amely sokak számára talán stilisztikai okoskodásnak tűnik, holott nem az. Nem tudom, elgondolkodtak-e már azon, mennyire üres és megalázó, amikor a hivatalosságok és a politikusok – kiváltképp a helyi politika potentátjai – „lakosságnak” és „lakóknak” hívják Önöket, mintha csupán egy társasház-közösséghez tartoznának vagy egy statisztikai halmaz véletlenszerűen kiválasztott elemei lennének. Én nem tartom szégyenbélyegnek a „polgár” önmeghatározást és többször felvetettem, hogy a közösség tagjainak megszólításakor száműzzék a szocializmusban meghonosodott, semmitmondó „lakosság” szót. Aki ezer szállal kötődik a közösségéhez és hallatja a hangját a közügyekben, jóval több holmi „lakónál”. Edmund Burke örökbecsű szavait idézve:

„Valamilyen alosztályhoz kötődni, s szeretni a társadalomnak azt a parányi szegletét, melyhez tartozunk, ez a közösségi érzület legalapvetőbb elve (mintegy csírája). Első szeme annak a láncnak, amelyen keresztül eljutunk hazánk, s az emberiség szeretetéig.”

(Kép: amerikai kisvárosi idill az ötvenes években.)