Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Finnugor-e vagy?

2016. augusztus 09. 16:26 - Finta László

A magyar nacionalisták egyik rögeszméjéről

„Te finnugor vagy?” – kérdezte egyik kedves ismerősöm, miután értetlenségemnek adtam hangot egy első pillantásra nyelvészeti kérdésnek tűnő probléma boncolgatásakor. Bevallom Önöknek, e zavarba ejtő kérdés kifogott rajtam. Ugyanis sok mindent nem értek a magyar jobboldali démonológiából. Ilyen érthetetlen jelenség a „finnugor elmélettel” szembeni zsigeri gyűlölet. Az „elmélet” kritikusai szerint e „tudományos tévtan” hirdetői „elhazudták” történelmünket. Anélkül, hogy tüzetesen utánajártam volna, kik és mikor „hazudták el”, borítékolom a választ. Feltételezem, Önök is tudják, kik: a „gonosz” Habsburgok, kacagányt öltő németek, magyar nevet felvett „tudjuk-kik” – Soros György vezérlete alatt.

A szkeptikusok azzal érvelnek, hogy a magyarok és a finnek között alig mutatható ki örökléstani azonosság, és különben is, ők nem büszkék erre a „halszagú” rokonságra. Ez az érv azért nem helytálló, mert rosszhiszeműen és következetesen összemossa a nyelvrokonságot a genetikai rokonsággal. Nemrégiben napvilágra került egy térkép, amely ún. haplocsoportok alapján szemléletesen mutatja be Európa országainak genetikai összetételét. A haplocsoport olyan emberek csoportját jelenti, akik ugyanolyan DNS-markerrel rendelkeznek, tehát egy közös őstől származnak. E haplocsoportok földrajzi eloszlását és az országok hivatalos nyelveit vetették össze a kutatók. Ennek fényében a térképen jól látszik, hogy Magyarország meglehetősen vegyes összetételű; sőt, a magyar genetikai állomány sokkal nagyobb egyezést mutat az osztrákok genetikai állományával, mint a finnekével. Ausztria génállománya ellenben – kapaszkodjanak meg! – igen eltérőnek tűnik a németországitól, hiába beszélnek azonos nyelvet. Ugyanígy nagyon hasonló az angol és a francia genetikai állomány, a franciák és az angolok mégsem beszélnek ugyanazon a nyelven. Érdekelne, vajon mivel magyarázzák e „genetikusok” az Amerikában beszélt angol nyelvben elharapózott germanizmusokat?  

Namármost, az én ereimben a magyar mellett nem kevés német (szász) vér folyik. (Annyira szeretném, ha csak egyetlen csepp zsidó vérem volna, hiszen akkor égetné a talpamat a New York–Tel-Aviv-tengely!) Következésképpen, én germán lennék? Ha valóban germán vagyok, miért magyar az anyanyelvem és miért nem beszélek németül, sőt, miért irtózom a németes gondolkodásmódtól? Ha a felmenőim egy része valaha németül beszélt, hogyan és miért váltak mégis magyarrá? E kérdésekre nem kínál érvényes választ sem az örökléstan, sem a nyelvészet.

Másutt kell keresnünk a magyarázatot. Talán azért váltak magyarrá, mert megigézte őket ez az ország, egyesültek többi honpolgárával szokásaiban, tisztelték szentjeit. „Sorsközösséget vállaltak a hazával” – mondhatnám fennkölten. Szó sincs genetikáról. De nyelvről sem. A magyar nyelv elsajátítása nem ok, hanem következmény, e sorsközösség következménye, egyszersmind kiteljesedése. Amikor szóvá tettem, hogy ezt a nacionalisták nem értik, kedves ismerősöm arra intett, hogy a nacionalizmus „jó dolog”, de inkább „hívjuk hazaszeretetnek”. Nem nevezhetjük, mert e kettő nem ugyanaz, sőt, szinte kizárják egymást.

Elégtétellel töltene el, ha néhányan megfontolnák, miért nem azonos a hazaszeretet (és a nemzeti hűség!) a nacionalizmussal. A hazafiság régimódi érzemény: egy falu, város, régió, ország hagyományainak, szokásainak és szentjeinek tisztelete; soha nem választható el a föld rögvalóságától, amelyhez a felmenők, a jelen élők és a kései utódok egyaránt kötődnek; nem mindig és nem mindenütt, de jellemzően arisztokratikus és reakciós attitűd; természete szerint inkább védekező és oltalmazó; soha nem helyettesíthet semmiféle vallásos hitet. Ezzel szemben a nacionalizmus inkább egy elképzelt, semmint valóságosan létező közösség szerfeletti imádata: ez a nemzet (és időnként, nem mindenütt a nép, lásd: „népi-nemzeti”), amelyet a nacionalista – mikor hogy kívánja érdeke – hol vérségi-törzsi, hol nyelvi közösségnek láttat. Jellemzően a modern tömegember attitűdje, mindig támadó és gyakran kielégíti a gyökértelen tömeg szellemi, érzelmi és vallásos szükségleteit: háborús ideológia, amely nemzeti szimbólumokkal kufárkodik, és tömegeket toboroz, hogy háborúba vezényelje őket. Ez az érzés gyakran a gyűlölet következménye. A nacionalista betegesen retteg a tőle eltérő szokásokat követő, más nyelven beszélő, más vallású emberektől, de legjellemzőbb vonása talán az – és ez súlyos politikai következményekkel bír –, hogy a nacionalista mindig elsőként üti az áruló bélyegét honfitársai homlokára: célja „megtisztítani” a közös hazát azoktól, akikről úgy gondolja, hogy „bemocskolják”. Mindent felszámol, ami ennek útjában áll, szétveri a törvény uralmát, eltörli a szabadságjogokat. Nem véletlenül és holmi okoskodó hóborttól vezérelve időzöm annyit a nacionalizmus és a hazafiság, az igazi nemzeti hűség közötti éles határvonal meghúzásával: a hazafiság (és nem a nacionalizmus, és végképp nem az internacionalizmus) magyarázza azt a megszokott és szerfelett unalmas, „hétköznapi” dolgot, amelyet európai békének nevezünk.

Végül, három megjegyzés e gondolatmenet végére. Először is, kedves ismerősöm a „finnugor elmélet” kritikáját a Szabadon Ébredők című blogból idézte. Az ehhez hasonló oldalak olyanok, mint a hírhedt Zika-vírus, csak nem gyerekeket veszélyeztetnek, hanem a cikkeiket olvasó felnőtteknél okoznak kisfejűséget. Persze, mindenkinek jogában áll nemzeti sérelmekben ringatnia magát és rögeszmésen vallania égbekiáltó ostobaságokat. Mégis, van abban valami egészen bizarr, már-már perverz báj, amikor magyar jobboldaliak az orosz titkosszolgálatok által írt és finanszírozott blogokból tájékozódnak. Ehhez is joguk van, ám ha kitartanak putyinista vonzalmaik mellett, arra kérem őket, tartózkodjanak attól, hogy szájukra vegyék ezt az évszámot: 1956. Másodszor, kedves ismerősöm kifejtette, hogy az ő életében központi jelentőségű, hogy végre bebizonyosodjék a „finnugor elmélet” hamissága. Bevallom, ezen harsányan nevettem. Ha mégis bebizonyosodik, akkor mi történik? Varázsütésre megváltozik a magyar nyelv eredendően daktilikus hanglejtése és anapesztikussá válik, mint a német és az angol? Esetleg másképp pendülnek lélek húrjai a Himnusz hallatán? Mindennapi életemben a „finnugor elmélet” igazsága vagy hamissága annyi jelentőséggel bír, mint a húrelmélet igazsága vagy téves mivolta, valamint a világegyetem tágulása: semmivel. Végül, akik mindenáron „genetikájában”, „boldog tenyészetében” és nem a civilizációjában-nyelvében élő nemzetet keresik-kutatják, gondolkodjanak el Daniel Defoe 1701-ben írt, The True-Born Englishman (A tősgyökeres angol) című versén:

„That het’rogeneous thing, an Englishman:
In eager rapes, and furious lust begot
Betwixt a painted Britain and a Scot.
Whose gend’ring off-spring quickly learn’d to bow,
And yoke their heifers to the Roman plough:
From whence a mongrel half-bred race there came,
With neither name, nor nation, speech nor fame.
In whose hot veins new mixtures quickly ran,
Infus’d betwixt a Saxon and a Dane
While their rank daughters, to their parents just,
Receiv’d all nations with promiscuous lust.
This nauseous brood directly did contain
The well-extracted blood of Englishmen...”

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr619960356

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása