Szívesen olvastam a Népszabadságot annak ellenére, hogy nagyon sok kérdésben nem az általam képviselt értékeket vallotta magáénak, de ez most mellékes. A szerkesztőség becsülettel tette a dolgát: elkötelezte magát egy politikai közösség értékrendje mellett, és hírt adott a mai hatalom illusztris figuráinak egészen elképesztő formákat öltő úrhatnám hajlamairól.

Október 8-a magyar sajtószabadság fekete napja. Az 1990-es rendszerváltozás után huszonhat évvel Putyin Oroszországát és Erdoğan Törökországát idéző módszerekkel tettek tönkre egy nagy múltú politikai napilapot – vér, egyelőre, nem folyik, de az utca (néhány tüntetőtől eltekintve) jegesen hallgat –, és minden jel arra vall, hogy az aljas húzás mögött a kormány áll. Akik kaján kárörömmel fogadták a hírt, és örvendeznek a „Szabad Nép” bukása láttán, gondolkodjanak el azon, mely napilapok alkalmazzák ma, 2016-ban az egykori Magyar Dolgozók Pártja központi lapjának módszereit, mely lapok „tudósítanak” a Völkischer Beobachtert idéző útszéli hangon, és mely sajtóorgánumok hazudnak a Pravdát is megszégyenítő önhittséggel! Akik felemlegetik a Népszabadság múltját és vargabetűit, idézzék fel, milyen kacskaringós utat járt be 1938 óta a Magyar Nemzet, s hogy honnan indult és hová jutott el Pethő Sándor és Hegedüs Gyula! Akik ma a „piac” mindenhatóságáról papolnak, tűnődjenek el, vajon kik tartják életben a kormánypárt hecclapjait és hírharsonáit! (Megsúgom: Önök, a magyar adófizető polgárok.) Most pedig képzeljék el, hogy mindaz, ami a Népszabadsággal történt, mondjuk a The Telegraphfal vagy a Frankfurter Allgemeine Zeitunggal történik. Ugye elképzelhetetlen? Minálunk azonban – ahogyan a miniszterelnök úr őkegyelmessége mondotta volt –

„bármi megtörténhet.”

Jól jegyezzék meg: bármi. Most éppen a sajtószabadságot számolják fel szédítő iramban. S hogy mi lesz holnap?

Egyelőre nem tombol nyílt erőszak, de a párt ökle, a rezsicsökkentési népbiztos már kijelentette az elbukott népszavazás kapcsán, hogy

„… az érvényesség nem releváns kérdés, ha a kormány és a parlament magára nézve kötelezőnek ismeri el az emberek véleményét.”

Ezt hívják önkényuralomnak. Nyilvánvaló, hogy a jövőben egy esetleges választási vereség sem lesz „releváns kérdés”, ha a hatalom és az összeharácsolt vagyon megtartása a tét.

Ne feledjék: bármi megtörténhet!

Kísértet járja be az Országház üléstermét. Keserű Jánosné szelleme.

Egy évvel ezelőtt már írtam egy cikket a „törvénygyár” működési zavarairól. Újabb írásomat egy egészen friss élmény ihlette. Úgy hozta a balszerencsém, hogy hétfő délután láthattam néhány pillanatot a parlamenti közvetítésből, az azonnali kérdések és válaszok órájából. Éppen Hoffmann Rózsa honanyánk emelkedett szólásra, és arról faggatta a kormány képviseletében válaszadásra kijelölt Rétvári Bence államtitkárt, hogy az ellenzék vajon miért tagadja a közoktatás – bocsánat, a „köznevelés” – területén elért „nagyszerű eredményeket”? Hiszen oly’ sok mindent elértünk az elmúlt években! Még nyílászárókat is cseréltek egy-egy iskolában! Hogy-hogy nem látják a szocialisták – „akik bezárták az iskolákat” – ezt a nagyszerű fejlődést? Nem is gondoltam volna, hogy Rétvári államtitkár olyan járatos lenne az ellenzék belső köreiben, hogy tudja a választ egy olyan kérdésre, amelyet nyilvánvalóan egy ellenzéki képviselőtársával kellett volna megvitatnia az igen tisztelt képviselő asszonynak, mondjuk a költségvetési vitában vagy egy olyan parlamenti vitanapon, amelyen a magyar oktatás helyzete és állapota a vita tárgya. Szóval, a mindentudó államtitkár megnyugtatta az aggódó képviselőnőt, hogy a kormány „ahogy eddig, úgy ezután is” mindent megtesz az iskolákért és a pedagógusok béremeléséért, és különben is, ha az ellenzék kormányozna, mindez nem lenne, mert „elvennék”.

Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek… Vérlázító ez a rátarti ostobaság, mert az azonnali kérdés rendeltetése szerint ellenzéki „műfaj”. A parlamenti oppozíció képviselője tetemre hívja a kormány valamely tagját; a pengeváltásban megmutatkozik, ki a született parlamenti debatter. Valaha – amikor még úriemberek választottak úriembereket –, nagy becsben tartottak egy-egy szónokot (ilyenkor jegyezte fel a gyorsíró, hogy „lelkes helyeslés jobb- és baloldalon, a szónokot számosan üdvözlik”). Ha szabad így mondanom, az egyéniségek szavainak és gondolatainak volt súlya, a debattereknek volt tekintélyük; amikor beléptek az ülésterembe, mindenki izgatott lett; amikor felszólaltak, mindenki feszülten hallgatott, elült a zsivaj. Akkoriban a parlament leginkább egy angol klubra emlékeztetett, ahol egymást kölcsönösen tisztelő úriemberek civilizáltan vitatkoztak, kivéve akkor, amikor 1912. június 7-én Kovács Gyula ellenzéki képviselő rálőtt Gróf Tisza István házelnökre. Ehhez képest ma olyan a magyar parlament, hogy akár be is zárhatnánk. A viták gyermetegek, a képviselők egy épkézláb felszólalást sem képesek előadni anélkül, hogy ne mélyednének a kezük ügyében lévő papírba, és még saját helyesírási hibáikat is aggályosan felolvassák. Mint egy abszurd komédiában: mindenki elbeszél a másik mellett, a miniszterelnök úr őkegyelmessége pedig nem méltóztatik meghallani a kormányzati korrupciót firtató kellemetlen kérdést. Biztosan elfáradtak a fülei, vagy hatalmába kerítette hallócsontocskáit a korai szklerózis, én bizony a helyében felkeresném a jó öreg Virágh doktort!

Hoffmann képviselőnő felszólalásáról eszembe jutott, hogy jó húsz évvel ezelőtt néhai nagyapám műhelyében raktunk rendet. Volt ott minden, így összekötött régi újságok is. Sok-sok bála Magyar Nemzet és Népszabadság. Utóbbiból fellapoztam egy 1971-es számot. Az Országgyűlés tavaszi ülésszakáról tudósított. Címlapon a mutatóujját magasba emelő, kedélyesen mosolygó Kádár János elvtárs. Mellette Aczél György, Biszku Béla, Losonczi Pál és a többi negyven rabló; és sok-sok más elvtárs is, akadt köztük friss, nyers meg egészen apró. Akkoriban – mint az közismert – az Országgyűlés semmiféle hatalommal nem bírt, bár névleg e testület volt a szocialista alkotmánytanban is bajosan értelmezhető „legfelsőbb államhatalmi-népképviseleti szerv”. Egy napra összeültek a képviselők – állami vállalatok vezetői, téeszelnökök, területi és központi pártszervek ilyen-olyan rangú vezetői, néhány díszparaszt és munkás, egy-két író és költő valamint Major Tamás színművész – és engedelmesen rábólintottak a Népköztársaság Elnöki Tanácsának törvényerejű rendeleteire, egy-két törvényt is elfogadtak (volt olyan év, hogy csak a költségvetést és a zárszámadást), majd hazamentek. Ám elő-előfordult, hogy gondosan kiválasztott képviselők felolvastak egy-egy interpellációt. Egy ilyen esetről szóló tudósítást olvastam el abban a lapszámban. Egy képviselőnő – a nevére nem emlékszem, ezért hívjuk az egyszerűség kedvéért Schmuzewitz Bélánénak – arról kérdezte a könnyűipari minisztert, Keserű Jánosnét (nomen est omen!), hogy népgazdaságunk felkészült-e a télre (figyelem! tavasszal ekkora előrelátásról tanúbizonyságot tenni nem akármilyen gondosságra vall!), cipőgyárainkban készül-e elegendő téli gyermeklábbeli kaucsukból? Keserű elvtársnő megnyugtatta a polgári foglalkozására nézve cipőgyári varrónőként dolgozó képviselőnőt, hogy lesz elegendő cipő.

Itt tartunk ma. Ez a hanyatló és válságos honi parlamentarizmus – nem 1971-ben, hanem 2016-ban.

Fénykép: Budapest, 1975. július 4. Alakuló ülését tartja az új Országgyűlés. A kép előterében Keserű Jánosné könnyűipari miniszter, Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszter és Karakas László munkaügyi miniszter látható. Fotó: © Tormai Andor, MTI

„… szóval édesapa azt mondta, hogy szart se ér az egész, legjobban tenném, ha szépen letolnám a gatyámat, és odakakálnék a szavazófülke padlójára, és aztán a cédulával kitörölném a seggem, és aztán betenném a borítékba és azt dobnám bele az urnába, hogy tudják meg, hogy mit gondolok a hülye referendumukról…”

– írja Dragomán György Puskák vagy galambok – békeverzió című novellájában. Bevallom Önöknek, szinte muzsikaként csengett ez a szöveg ma délelőtt a fejemben, amikor is készülődtem, hogy két utcával arrébb, a szavazókörben leadjam szavazatomat a… Mire is? Végül is, részt vettem a népszavazásnak csúfolt kutyakomédiában. Részvételemmel legitimáltam a rezsim ügyét. Nem vagyok rá büszke. Komolyan fontolóra vettem, hogy ki sem mozdulok otthonról. Ám korántsem bizonyultam „részvétlen demokráciánk” engedelmes kispolgárának; hiába cincogtatták odafönt a hegedűkön a félelem és a gyűlölet húrjait, én itt, alant nem perdültem táncra: súlyosan „kockáztattam Magyarország jövőjét” és érvénytelenítettem a szavazólapot egy szívélyes üzenet kíséretében, amolyan magyar virtusból.

Reakciósként eleve komoly fenntartásaim vannak a népakarattal és bármiféle forradalommal szemben, de ha már egyszer a hatalmasok urnákhoz szólítják „a népet”, akkor miért ne, elvégre én is „a nép” egyik tagja vagyok, nem? És végre, egyszer az életben, a magam nevetségesen kisszerű módján, „forradalmi tettet” vihetek véghez. Szívemben honkeserv, lelkemben méla honfibú, jobbkezemben pedig a golyóstoll és a „na, most majd megmutatom ezeknek!” elszántsága! Ius murmurandi. Ius resistendi. Ugocsa non coronat! Van abban valami végtelenül tragikus, hogy ezen a szomorú októberi napon a Magyar Kétfarkú Kutya Párt képviseli az autentikus ellenzékiséget és a józan észt. Lehangoló, ahogyan polgártársaim büszkélkednek érvénytelenített szavazólapjaikkal, és azt hiszik, „üzentek Budapestnek”. Én korántsem vagyok büszke az érvénytelen szavazatomra, ellenkezőleg, keserűséggel tölt el, hogy az ellenállás eszköztárából csak ennyire futja. Egyúttal mindennél beszédesebb bizonyítványt állít ki erről a szégyenteljes rezsimről.

„Egyszer az életben” – írom, pedig nem igaz. Máskor is előfordult már, hogy érvénytelenül szavaztam. 2004. december 5-én áthúztam a szavazólapot. Emlékszem, abban az évben éreztem először, milyen politikai kívülállónak lenni. Akkoriban vérgőzős nacionalisták és szűkkeblű szociál-soviniszták csaptak össze. Az egyik saját honfitársai között kutatta az ellenséget, és meg is találta mindazokban, akik akár szemernyi kétségüknek is hangot adtak a külhoni magyarok állampolgárságának kérdésében; a másik már két évvel korábban „huszonhárommillió román munkavállalót” vizionált és a nyugdíjrendszert „féltette”. Tanácsosabbnak láttam, ha távol maradok ettől. A 2008. március 9-ére kiírt „szociális” népszavazás is annyira felbőszített, annyira demagógnak tartottam, hogy – bármennyire is megvetettem Gyurcsány Ferencet és kormányát, az egész szocialista pártot, a szabaddemokratákról nem is szólva – nem szavaztam az ellenzék intenciói szerint. Az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkról szóló népszavazás nem hozott lázba, bár részt vettem és igennel szavaztam a tagságunkra. A Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez történő csatlakozásunkról szóló népszavazás idején még kiskorú voltam, de jól emlékszem a Horn-kormány gyávaságára és jobboldali ellenzéke kétlelkűségére. Az alkotmányozó többség jelentősen megváltoztatta az érvényesség szabályát, az ellenzék pedig a földtulajdonról is megkérdezte volna „a népet”. (Azóta a hatalom helyi székállói valóságos latifundiumokra tettek szert.) Volt egy elfeledett népszavazás is, amelyet Király Zoltán országgyűlési képviselő kezdeményezett a köztársasági elnök közvetlen választásáról, és az Országgyűlés – bölcsen – a legnagyobb nyári forróság napjára, 1990. július 29-ére írt ki; borítsa a feledés jótékony homálya. Egyetlen olyan országos népszavazást rendeztünk, amely valóban felér egy „dicsőséges forradalommal”: 1989. november 26-án érvényes és eredményes népszavazáson döntött az ország arról, hogy a köztársasági elnök az országgyűlési választás után választható meg, ezzel eldőlt, hogy nem válunk kelet-európai típusú elnöki köztársasággá, mint Románia. Ami azóta történt, tragédia.

S hogy mi történik ma este? A „közszolgálati” hírcsatorna bemondónője valószínűleg elsírja magát a népszavazás érvénytelenségének bejelentésekor; talán nem olyan hévvel, mint Phenjanban szokás a zsarnok halálakor, de az is megtörténhet, hogy a népszavazás érvénytelenségére váró migránsok áttörik a határt és megindulnak, mint a zombik Az élőhalottak éjszakája című filmben. (Esetleg bevághatnának belőle egy vágóképet.) Eközben mindannyiunk hőn szeretett miniszterelnök ura kiáll az ő sokasága elé és halántékán dagadó erekkel, homlokán az államférfiú zord sorsbélyegével világgá kürtöli, hogy „a magyar emberek nem hagyták magukat”, „üzentünk Brüsszelnek” és „hatalmas győzelmet arattunk a brüsszeli bürokraták fölött” – miközben az ország jegesen hallgat és a politikai küzdelemben könnyebben értelmezhető érvénytelen szavazatok száma valószínűleg az „igen” szavazatok számát is meghaladja.

Műsorra tűztek egy méregdrága tragikomédiát Herr Goebbels egyik darabjából – ám se katarzis, se felharsanó nevetés. Csak a vérünkbe oltott gyűlölet és a lelkünket mérgező keserűség. A gyilkos gyúanyag, amellyel kezdeni kell valamit, különben elég egy szikra, és a robbanás nagyobbat szól, mint a Teréz körúti csőbomba.

A magyar történelem sorsfordító hónapja október. 1849. október 6-án végezték ki az első felelős magyar miniszterelnököt és tizenhárom honvéd főtisztünket. 1918. október 31-én gyilkolták meg Gróf Tisza Istvánt, az egyik utolsó magyar államférfit; e napon szállt sírba a Monarchia, s köszöntött reánk a rendetlenség és a bomlás korszaka. 1944. október 15-én kaparintotta meg a hatalmat a nemzetvesztő nyilas bűnbanda. Egyetlen dicső napunk az esztendők tizedik hónapjában a valóban nagy októberi forradalom napja: 1956. október 23-án ledőlt a bolsevik bálvány, Sztálin szobra megcsókolta az utcakövet, és két hétig úgy érezhettük, hogy leráztuk magunkról a kommunista önkényuralmat.

Attól tartok, hogy 2016. október 2-a feliratkozik a magyar történelem tragikus októberi napjainak kalendáriumába: a gyalázat napjaként vonul be a történelemkönyvekbe, amikor is egy ország polgárai önként hajtották fejüket a zsarnokság igájába. Adj hatalmat a sokaságnak! – és azonnal átadja a neki hízelgő első demagóg zsarnoknak, hiszen azt szajkózza szüntelen, amit a sokaság hallani akar, és avatott kezekkel pengeti a gyűlölet és a félelem húrjait. Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy Magyarország kormányzati formája kakisztokrácia. Mielőtt harsányan felnevetnének, tudniuk kell, hogy az ógörög κάκιστος jelentése „legrosszabb”, e jelzőt a jellemvonásokra értve, a κρατια pedig „uralom” – vagyis olyan kormányzati forma, amelyben a legrosszabb, legjellemtelenebb, leghitványabb, legromlottabb emberek bírnak hatalommal.

Most, a népszavazás előestéjén, vetek egy pillantást e mai, szomorú, októberi Magyarországra. Nem bántó éllel, mert szenvedélyesen szeretem a hazámat – és mély megvetést, méla undort érzek azok iránt, akik ma kormányozzák.

Minálunk a magánnyugdíj-pénztárakban fekvő vagyon államosítása óta bárki fejében megfordulhat, hogy ez a mohó kormány nemhogy megsértené az emberi méltóság alapját, a magántulajdont, hanem valósággal rátehetné a mancsát bárki vagyonára és a bankok becsukhatják kapuikat a betétesek előtt – vajon eltűrnénk ezt is?

Minálunk bárki kétségbe vonhatja az igazságszolgáltatás függetlenségét; nap mint nap látjuk, hogy néhány „érinthetetlen” a mindenkit egyformán kötelező és oltalmazó törvény fölött áll – vajon meddig tűrjük?

Minálunk szinte senki sem tekintheti a köz szolgájának és barátjának a rendőrt, mert egyeseket, akik pedig rászolgáltak volna, soha nem ér utol a törvény szigora – meddig tűrjük, hogy így legyen?

Minálunk jogilag értelmezhetetlen kérdésről tartanak népszavazási kutyakomédiát, miközben a választók nem nyilváníthatnak véleményt, és nem hozhatnak jogkövetkezménnyel bíró döntést a mindennapi életüket közvetlenül befolyásoló ügyekben – miért és meddig tűrjük a demokrácia megcsúfolását?

Minálunk eddig soha egyetlen kormány nem fordított annyi közpénzt egy nyilvánvalóan aljas, hazug és gonosz kampányra, mint a regnáló hatalom, miközben a választók csak a hatalom nézeteit ismerhették meg annak reménye nélkül, hogy az ellenzéki álláspontok hívei is anyagi támogatásban részesültek volna – meddig tűrjük, hogy a hatalom bárkire rásütheti a „hazaáruló” bélyegét; meddig tűrjük, hogy a fejünk fölött döntenek, és elfojtanak minden érdemi vitát?

Minálunk senki sem bírálhatja a kormányt anélkül, hogy megszegné az állammal szembeni kötelező hűségét, hiszen ez a hatalom önmagát azonosítja a hazával – meddig kell mindezt eltűrnünk?

Minálunk lassan odáig fajul az önkény, hogy egyetlen polgár sem követelheti szabadságait és jogait az állammal szemben, mert ez a kormány a szabadságot és a jogot általa gyakorolt kegynek és adománynak tekinti: egyik kezével ad, a másikkal elvesz; ami az egyiknek jutalom, az a másiknak büntetés – meddig tűrjük, hogy packázzanak velünk?

Minálunk kétségtelen terheink mellett sem gondoskodik senki több részvéttel és irgalommal a szükséget szenvedőkről és a bajbajutottakról, mint a jóval szegényebb, de emberségesebb országokban; és a hatalom és kegyeltjei az adózó nép zsírján dőzsölnek és önnön vélt nagyságuknak állítanak emlékműveket, közpénzből hódolnak hóbortjaiknak; eközben kórházaink szétrohadnak, a közoktatást lezüllesztették, a szegény ember tehetséges gyereke el sem jut az egyetemig, a társadalom természetes és eleven kötelékei szétszaggattatnak, mindenütt távlattalanság és romlás – meddig tűrjük, hogy így maradjon?

Minálunk a gyűlöletre hangolt, felbőszített és megfélemlített sokaság bárkit kéjes örömmel üldözne politikai meggyőződése és vallási nézetei vagy nemzetisége és bőrszíne miatt, mert idegennek tűnik – vajon el kell tűrnünk ezt a gyalázatot is?

Gondolják meg, polgártársak! Ez a kormány idegen, megszálló hatalomként ül a nyakunkon és mi mindannyian szükséget szenvedő rabok vagyunk a saját hazánkban – vajon meddig tűrjük a tűrhetetlent? Egy hónappal ezelőtt azt írtam, az ország becsülete a tét. Két hete arról értekeztem, hogy a magyarok választhatnak a becstelenség és a zsarnokság között, s tudom, hogy a becstelenséget választják, de megkapják a zsarnokságot is.

Nem szeretném, ha e jóslatok beteljesülnének. Ez az ország és polgárai ugyanis valaha híresek voltak erényeikről, lovagiasságukról és nagyvonalúságukról – nemkülönben a szabadságszeretetükről. A törvényes cselekvés tere beszűkült, de még mindig van választási lehetőség: távol maradni vagy érvénytelenül szavazni. Ne üvöltsenek együtt a farkasokkal! Inkább idézzék emlékezetükbe nagyszerű elődeinket, akik daliásan és eréllyel intettek az önkényuraknak! Mondjuk ki hát ismét:

„Ugocsa non coronat!”

Orbán „császár” nem királyunk!

Olvasom egy cikkben, hogy baloldali városatyák ledöntenék a barcelonai Kolumbusz-szobrot, mert a „gyarmatosító imperializmus” szimbólumát látják benne. Nos, én viszont ezekben a gyalázatos alakokban a civilizációnk sírásóit, a Nyugat intellektuális öngyilkosságának apostolait látom. Ezek az álszentek naiv lázálmaiktól vezérelve számon kérik civilizációnk építőmesterein – így Kolumbusz Kristófon is –, hogy miért lett piszkos a kezük. Korántsem biztos, hogy néhány siratott barbár törzsi szokás eltűnése – például az azték emberáldozatok, hogy csak egyet említsek – szegényebbé tette ezt a világot! Felfordul a gyomrom, amikor ezek a „progresszív” gazemberek moralizálnak! A mi civilizációnk sem alávalóbb másokénál; és nekünk, akik atyáinktól örökül kaptuk, állagsérelem nélkül kell utódainkra hagynunk, s arra inteni őket, hogy ugyanúgy higgyenek e civilizáció értékeiben, mint ők hittek – és ahogyan mi, józan, tisztességes emberek hiszünk bennük. Akik Kolumbusz vagy a római pápák „bűneit” minden áldott nap a fejükre olvassák, gondolkodjanak el azon, hogy egy civilizációt sohasem kizárólag a mindig makulátlan és erkölcsileg feddhetetlen emberek és cselekvések teremtik meg! A nyugati civilizáció sem ilyen. Gyakran nagyon is erkölcstelen, a mai értékrendünk szerint inkább elítélhető, mint helyeselhető cselekvések is vezetnek olyan jó eredményekre, amelyek az alkotó cselekvők szándékaitól függetlenül jöttek létre. Nem mondhatjuk tehát, hogy a Nyugat „bűntelen” lenne, hiszen eredendően bűnös, esendő és gyarló emberek alkotják; de könyörgöm, melyik civilizáció, melyik emberi társadalom teljesen bűntelen és szent?

Megmosolyogtató, hogy a „progresszívek” azt a Kolumbuszt tekintik „imperialistának”, akit a maga korában csak a kaland érdekelt; aki egész életében megszállottan feszegette saját határait és mindeközben magasról megvetett minden világi és egyházi tekintélyt – minden korabeli újdonság iránt érdeklődő, leleményes, forróvérű és nyugtalan lelkű férfiú volt, ha úgy tetszik, mániákus: épp olyan, mint korunk „haladó szellemiségű” értelmiségijei. De a bátorság erénye sem hiányzott belőle. Hajóra szállt, dacolt a természettel és matrózai elégedetlenkedéseivel. Küzdött, hitt és remélt – mindez aligha mondható el a puha bőrfotelekben üldögélő, kávézgató és hagymázas utópiákat álmodó szellemi nagyságokról. Ha a baloldal szerint Kolumbusz szobra ledöntésre ítéltetett, akkor fontolják meg, fennmaradhat-e a rabszolgatartó Thomas Jefferson szobra, az „imperialista” Sir Winston Churchill szobra, a jobbágyait botozó Leo Tolsztoj szobra; vajon nem kellene összezúzni minden emberi alkotást és kitörölni minden nagyság emlékét az emberi emlékezetből?

Halálos kór ütötte fel a fejét Nyugaton: a renyheség. Korunk fiai és leányai elveszítették a civilizációnkba vetett hitüket – ha volt egyáltalán ilyen hitük; és képtelenek ellenállni a „haladó szellemiségű” hamis próféták „evangéliumainak”.

Tímeának ajánlom

Kortalanság. Túlzás nélkül állíthatom, történelmi jelentőségű filmvetítésen vettem részt péntek este. Előző nap mutatták be először a magyar mozikban Kertész Mihály legendás filmjét, a Casablancát. Mélységes elégtételt és elégedettséget éreztem, amikor körbepillantottam a teremben: csaknem telt ház előtt vetítették a filmet; minden felnőtt korosztály képviseltette magát és még a taps sem maradt el, miután elhangzott szállóigévé vált záró mondat:

„Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship.”

Mi, a közönség, épp olyan kitörő lelkesedéssel néztük a filmet, mint az a közönség, amelyről Umberto Eco írt 1975-ben. Úgy tűnik, a Casablancán nem fog az idő – talán unokáink is értik és értékelik majd, amikor mi már rég’ nem leszünk.

Az amerikai férfi. Rick Blaine (Humphrey Bogart) alakjában van valami Ernest Hemingway hőseinek nyerseségéből. El kellett hagynia Amerikát, s miután Párizsban menedéket lel, egyesíti magában az Ó- és Újvilág legjobb erényeit: férfias, egyúttal szentimentális; mindent tud a borokról, a pezsgőkről, a fegyverekről és a hamis papírokról; a németekről és a franciákról; tudja, hogyan kell bánni a nőkkel. New Yorkban még csak munkát keresett üres gyomorral és lyukas zsebbel – Ilsa Lund (Ingrid Bergman) ekkor még fogszabályzót viselő tizenéves kislány, amiképp a filmből megtudhatjuk –, majd fegyvert csempészett a spanyol lojalistáknak és az Etiópia függetlenségéért harcolóknak, végül, Párizs német megszállása után Casablancában kötött ki, s eközben mindent megtanult a világ dolgairól. Azt hiszem, ennyire dörzsölt fickó nincs is a világon. Humphrey Bogart fellépésében viszont tényleg van valami ellenállhatatlan: tudja, hogyan kell a tuxedót viselni, vagy csak annyit írni egy papírszeletre, hogy „O.K. – Rick”; tud hallgatni és minden megszólalásának van súlya. Pedig hol van ez az alacsony, elnyűtt arcú láncdohányos alkoholista színész olyan kortárs, cukros-nyálas-sportos „sztároktól”, mint Ryan Gosling, Shia LaBoeuf vagy maga Pókember, akikkel a mai nők álmodnak éjjelenként! (Nem tudom, Bogart milyen parfümöt használt, de abban biztos vagyok, hogy a Trumpertől az Eucris nagy kedvence lehetett volna! Még a cigarettafüst sem rontja le a hatást.) Bogart mai szemmel jelentéktelennek tűnhet olyanok számára, akik soha nem látták őt vagy nem hallottak róla: sehol egy tetoválás és kopasz fej, sehol egy kigyúrt bicepsz: „csak” férfias erények és fellépés. Ahogy Renault kapitány (Claude Rains) jellemzi Ricket:

„Well, Rick is the kind of man that... well, if I were a woman, and I were not around, I should be in love with Rick.” 

A semlegességtől a hazafiságig.

„I haven't the slightest idea!”

– így felel Rick arra a kérdésre, vajon ki nyeri a háborút. 1941. decemberében járunk. (Tényleg, hány óra lehetett ekkor New Yorkban?) Az amerikai közhangulat lassan változik. Roosevelt elnök hiába kötelezi el magát, hogy hazája a „demokrácia fegyvertára” lesz, a húszas-harmincas évek elszigetelődés-párti érzelmei még elevenek, nem különben azok a befolyásos politikusok, akik ezt a külpolitikát képviselik a Kongresszusban. Mire véget ér a film, helyükre kerülnek a dolgok: a „Vichy” feliratú ásványvizes palack a szemétkosárba, Heinrich Strasser őrnagy (Conrad Veidt) a pokolba; a kollaborációt és a semlegességet legyőzi a hazafiság, Victor Laszlo (Paul Henreid) pedig így szól Rickhez:

„Welcome back to the fight. This time I know our side will win.”

(Szépen rímel ez a mondat Roosevelt táviratára, aki Pearl Harbor másnapján azt írja Churchillnek: „Most már egy csónakban evezünk.”)

Kétséges történelmi hűség. Nem várhatjuk el a Casablancától, hogy történelmi hűséggel idézze 1941 szellemét! Az alkotók valóban „a történelem ütőerén tartották az ujjukat” – ahogy Alec Cawthorne fogalmaz, de csak annyiban, hogy Amerika végül belép a háborúba és ezzel lehetőség nyílik arra, hogy a szövetségesek győzzenek. Minden másban a Casablanca bájosan hamis. Hiszen – valljuk be – megmosolyogtató, hogy a De Gaulle tábornok által aláírt menlevelek mennyit érnek a náciknak. De Gaulle akkoriban Londonból szervezte a szabad franciák ellenállását és a nácik aligha törődtek holmi passzportokkal, amiképp egy bábállam távoli gyarmata szuverenitásának látszatára sem adtak semmit. Kétséges az is, hogyan szökhetett meg Victor Laszlo a lágerből. Ez bizony aligha sikerülhetett bárkinek is; és vajon miért akar eljutni Casablancán át Lisszabonba, majd onnan az Egyesült Államokba? Netán Manhattanből vezetné az ellenállást? Mr. Laszlo egyébként is bosszantó figura. A László ugyanis magyar név, nem pedig cseh, de az alkotók nyilván nem választhattak magyar hőst, hiszen hazánk a tengelyhatalmak oldalán üzent hadat a szövetségeseknek; ráadásul az ördögi Strasser őrnagyon kívül ő az egyetlen egysíkú figura. Az egyik éjfekete, a másik hófehér. Az árnyalatnyi különbségek sokkal izgalmasabbak: hogyan adja fel Rick a semlegességét és a szerelmét; hogyan válik a korrupt kollaboráns Renault kapitány elkötelezett hazafivá; hogyan kerekedik felül Ilsa lelkében a házastársi hűség? És vajon miért olyanok az európai menekültek, mintha egy párizsi divatszalonból érkeztek volna Rick bárjába, s nem a nácik megszállta Európa nyomorából? Persze, ez csak egy film.

Az erkölcsi magaslat.

„Play »La Marseillaise«… Play it!”

– kiáltja Victor Laszlo a karnagynak, Rick jóváhagyólag biccent a fejével és a zenekar rázendít. A hangorkán elnyomja a pattogó náci indulót; még a feslett erkölcsű kéjnő, Yvonne (Madeleine LeBeau) is fennhangon és könnyezve énekel, holott előző este még egy német tiszttel mutatkozott. Az érzékenyebb nézők arcán pedig legördül egy könnycsepp. Férfiasan bevallom, ezt a jelenetet magam is megkönnyeztem, ahogy a film végét is, amikor Rick és Ilsa szerelmének himnusza, az „As Time Goes By” is újfent felcsendül, komorabb tónusokkal. Hiszen nem csak ahhoz kell bátorság, hogy egy önfeláldozó hős szabadságharcot szítson egy lokálban, hanem ahhoz is, hogy „három ilyen jelentéktelen kis ember” a magánélet boldogsága helyett a háborút, „ezt az őrült világot” válassza – a bizonytalan győzelem reményével. Igaza van Umberto Ecónak, amikor úgy fogalmaz, hogy „…két klisé nevetséges. Száz klisé megható.” Visszatekintve, talán a való élet is klisék gyűjteménye, de korántsem biztos, hogy megható az összkép. Erről csak az aggastyánok vallhatnának, de az idősek többnyire szemérmesek, talán így is van rendjén. A Casablanca nem olyan, mint a való élet, bár abban kétségtelenül hasonlít rá, hogy nem tudni, milyen lesz a kimenetele. Talán emiatt olyannyira szerethető film.

„Én azt szeretem hinni: minden jobb lelkű ember bizonyos vágyást hordoz szívében – habár sejtetlen is – magán, felebarátin s mindenen, ami őt környezi, szüntelen javítni. Ezen a tökéletesbhez ellenállhatatlan vonzódás legszebb tulajdona az emberi léleknek; s amint halhatatlan része jobban s jobban fejledez, annál inkább nő s erősödik az benne. S e szünetlen vágyás következésében leend lassan-lassan a vad eszkimó emberré, az által emelkednek egész nemzetek előbb-utóbb legtökéletesb, virágzóbb, boldogabb létre, s annak mindennapi előmenetelét gátolni akarni éppen oly hasztalan munka, mint annak úgylétét tagadni öncsalás.

Előbbre s magasabbra törekedik az ember, ez kétséget nem szenved, s mi azt minden tárgyban láthatjuk. Csak újabb időkben is mennyire javult hazánk némely részeiben, teszem, a földművelés, mezei gazdaság? Lakásink hogy csinosodtak, városink mely szerfelett szebbültek sat.? És ha nem történt is nevezetes s még sok lábra nem állíttatott, ami említést érdemlene, nem halljuk-e legalább szinte mindenki szájában a panaszt? Egynek az utak rosszak, másnak kereskedés, vízi csatornák, vasutak kellenének; ennek a szegények s koldusok nagy száma terhes; annak a nyelv nem eléggé halad, az olvasók mennyisége csekély; megint mások az éjjeli világosítás híját kárhoztatják városinkban, nemkülönben a trottoirok s fedélcsatornák nem létét; ismét mások a tömlöcöket s foglyok tartását gondolják hibásoknak s több efféle.

Hogy minden időben volt, van s lesz is panasz, természetes; de igen különbözik a javítni kivánástúl. Amaz magával, embertársival, kormánnyal, egyszóval mindennel való elégedetlenségbűl foly, s többnyire alacsony haszonkeresés vagy romlott sárepe nyavalája. Emez pedig embertársihoz, hazájához s a tökéleteshez vonzó szeretetből ered, és szebb lelkek sajátja.

Ezen szebb s jobb ösztön nálunk szembetűnően nevekedik, s nagy szám készen áll – fáradsága s java egy részének áldozatával – egyet s mást hazája vagy legalább vidéke virágzatára s gyarapodására előmozdítni s felállítni. Soknak, igen soknak célja csak egy: nemes és dicső, s nem egyéb, mint a közjó előmozdítása; de annál különbözőbbek s többfélék azon módok, melyeket mindenki a közcél elérése végett legfoganatosbaknak tart s melyekhez ragaszkodik. Mindegyik építni akar s mind ugyanazon egy épületen, de a talpkövet szinte mindegyik másképp s máshová akarja rakni, s mindegyik különb móddal fog az építéshez. Sok az első emeleten kezdi, némely annak kifestésével, s némely szinte a ház tetejével gondolja legjózanabbnak a munka kezdetét. Igazi talpkövet ritka rak.

»Bárcsak szabad volna a horvátországi Ludovica-út« – így szól egyik. – »Volna biz inkább függőhíd Pest és Buda között« – felel a másik. – »Mindenekelőtt sétálóhelyeket készítsünk, s a pesti Duna partjaira fákat ültessünk, mert azok növéséhez idő kell, és…« – »Ez már mély okoskodás! Állítsunk magyar theatrumot inkább, az terjeszti a nemzetiséget s nem a fák!« – így bölcselkednek mások. – »Csak külföldön ne laknának mágnásink, költenék pénzeket jószágikon, s járnának csak vármegyegyűlésinkre.« – »Hiszen az nem árt, csak az a külföldi ruha, kapca és cipő, meg az a, hogy is mondják csak, collier grec ne csúfítná magyar testeiket s képeiket« – így szitálják az igazságot megint mások. – »Papirospénz öl bennünket, bár körmöci aranyunk volna, s bányáink temérdek kincse hazánkban maradna.« – »Nem ez, barátom – felel erre más –, csak a só, a só ne volna oly drága.« – És számtalan több effélék! Csakhogy ki-ki saját gondolatját hiszi legmélyebb sarkalatkőnek s leg- és legelső lépésnek, melynél hazánk lehető előmenetelét kezdeni kellene.

Sokan pedig minden hátramaradásunkat a kormánynak tulajdonítják. – Az appalto, a harmincad okozza képzeletekben nyomorúságunkat. Csak az ne volna, díszlenék akkor minden. Számosan szomszédink – kikkel közös urunk van – kárán akarják alapítni a magyar szerencsét; és szünet nélkül a vám és csak a vám körül fárítgatják eszeket. Mint a félszemű, ki mindég azon szomorkodik, hogy vak szemével nem lát, s nem örvend inkább a természet csudáin, melyek megmaradt szeme kristályában festekeznek. Vagy mint ama gazdák, kik szánakozó mosolygással hallják Young, Koppe, Thaer neveit; új szisztémákrúl; váltógazdaságokrúl, szederfákrúl sat. pedig hallani sem akarnak, de magokat sokkal eszesebb s úgynevezett praktikusabb gazdáknak tartják, ha mindezen esztelenségekkel nem bajlódnak – s minden jobb industria helyett jobbágyiktúl, amit bérben bírnak, elszedik, azokat legjobb földeiktűl megfosztván újonnan regulázzák, s őket lassan-lassan erejekbűl kiveszik, és aztán szinte hazafitlanságnak állítják, ha valaki a magyar adózó nép sorsát e részben irigylésre méltónak nem véli; az egész alkotmánynak felfordulását jövendelik pedig, ha a kormány az ő ugyancsak genialis gazdálkodási módjokat gátolja s a köznépnek pártját fogja. Így gazdálkodik szomszédunk, a török is, s akárki mit mond, tagadni nem lehet, hogy ennél könnyebb, egyszerűbb s olcsóbb földművelési mód a világon nincs! Szóval: sokan csak mindég más kárán akarnak gyarapodni, vagy ott, ahol lehetetlen, s nem oly módokhoz nyúlni, melyek által mind a két rész nyertes lehetne.

Némelyek szomorúan fütyörészik el a mohácsi veszedelem nótáját, s azt hiszik, ott van koporsója minden szkíta fénynek. S tán úgy van – ámbár én nem hiszem –, de az okos ember nem néz annyira háta mögé, mint inkább maga elibe, s elveszett kincse siratása helyett inkább azt tekinti s vizsgálja, mit menthetett meg, s avval béelégedni s lassankint, többet szerezni iparkodik.

Igen sokan pedig a jó régi időt siratják, a jelenrűl egészen elfelejtkeznek, s azért ezt bölcsen nem is használhatják. Márpedig, hacsak a régiség bája nem, egyéb bizonyosan semmi sem teheti előttünk kívánatosabbá eldődink idejét saját éltünk napjainál. Másokat ezzel rá nem szedhetünk, mert fennhangon szól a história; s az öncsalás esztelenség. Sok ember a régiségnek oly tisztelője, hogy egy faragatlan követ remeknek vél, ha tán valaha Cicero ült rajta, s nehány eldűlt vékony oszlopot, mivel sok századi, inkább csudál, mint p. o. a londoni Waterloo kőhidat vagy a simploni utat, mert ezek csak nehány esztendeiek. De ezen gyengeség is a tökéleteshez való vonzódásbúl ered. Nehány országban a régi kor idejében annyi ment végbe, ami nagyság címerét viseli, annyi az emberiség díszére méltó, hogy semmi se természetesb, mintha annyi csuda tünemény a felhőkbe könnyen emelkedhetőnek ítélőerejét úgy elragadja, hogy ő még a régi rozsdát is az új fénynél nagyobbra becsülje. A mi hazánkban ily nagyság, melyet siratni lehetne, még nem volt. S hála az egeknek, hogy nem volt! Mert így még lehet! S örvendjünk, hogy régebben nem éltünk, s még előttünk napjaink!

Hány embernyom forgott le, mióta nemzetünk Európába költözött? S növésünk és kifejlődésünk ellen mennyi akadály? S hány esztendeje csak, hogy a török Budán dúlt? S mely kevés, hogy Gallia árja hazánkon? S így ha bajunk nem is oly felette nagy, s ily zavarban s ily rövid idő alatt előmenetelink körülményinkhez képest gigásziak is, ne gondoljuk azért, hogy Visegrád poraiban s régi Buda falai közt el van már temetve nemzeti díszünk, mert a nagyságnak ezen előjelei csak egy szebb hajnal virradtára bátoríthatnak; hanem legyünk bizonyosak, hogy igazi felemelkedésünk ideje még hátra van.

Csak az a valóságos bölcs hazafi, ki lehetőt kíván, s jól tudván, hogy az ember gyenge léte miatt se felette boldog, se határtalanul boldogtalan nem lehet, a középúton jár. Ő lélekderülten él, szomorú unalom nem öli óráit, s a közjóért fáradozván, nem panaszkodik mindegyre hasztalan, hanem inkább felkeresi a hibákat, s azoknak kútfejeit nyomozza, kifejti, s rajtok segít, ha lehet; ha nem lehet, nemesen tűri – gyáva panasz szájábúl nem hallatik. A hibákat pedig inkább magában keresi, mint másokban, mert magával parancsolhat, másokkal nem. Ha senki se tenné kötelességét, teszi ő, úgy mint az igazi hős maga megáll, ha a többi futásnak eredett is. S mennyi számos jót tehetni hazánkban, csak hogy bona fide közhaszon legyen a cél s ne fényűzés, hírkapkodás, dicséret szomja!

A sokasággal, tudva van, úgy boldogul az ember, ha mindenét dicséri s csudálja; ki igazat mond, hibáit felfedezi s dorgálja, az sohasem kedveltje, mert hiúságát sérti s önfelsőbbségét érezteti. Elcsábítni könnyű, s ahhoz csak hízelkedés kell, mely alig lehet oly durva s a valóval oly ellenkező, hogy mégis sokan szívesen ne nyelnék el s meg ne emésztenék. Ezen álpénz becse nagy a világon, és még akkor is kelendő, mikor nem justae ligae monetának tudatik azon francia anekdota szerint, mely így kezdődik: Tudom, hogy megcsal, de szórakoztat. Hány falusi lakos emelne minket egekbe, ha szállásokra azon elhatározott feltétellel mennénk, hogy általjában mindent, ami övék vagy ami magyar, dicsérni, s mindent, ami másé vagy külföldi, kivétel nélkül gyalázni akarnánk. S ellenben hány tartana minket elkorcsosodott magyaroknak, ha tán egyet s mást a gazdaság újabb folytatása módjárúl, a legelő felosztásárúl, nemesebb szőlőtőke ültetésérül, boraink jobb készítésérűl, más nemzetek elsőségérül s ilyesekről szólanánk? Hány kárhoztatna, ha többek közt csak afféle puhaságunkrúl, hogy még lóra se merünk ülni, vagy annyi tárgyakban szívreható tudatlanságunkrúl és mégis oly igen fennjáró büszkeségünkről tennénk említést?

De célunk nem az, hogy számos úgynevezett jóakarókat s barátokat szerezzünk, kik egy nap egekbe emelni, másnap pedig sárral lennének hajlandók bennünket hajigálni, amint ti. hiúságoknak kedvezünk vagy ellenezünk, hanem hogy használjunk. S azért igazat fogunk mondani mindenkor és mindenütt, akár tessék, akár nem. Az igazi barátság szent kötelessége hízelkedéssel soha nem él; a meg nem romlott magyar pedig az egyenes bátor szót becsülni tudja, s nem az elfajult s elromlott hazafiakat veszi például, hanem azokat, kik nem kevésbé hű jobbágyai királyoknak, mint honjok valódi polgárjai. Nem azokat, kik azt vélik, hogy hazafiúi tett urunk megbántása; sem azokat, kik azt kiáltják, hivatalban lévő nem is lehet jó hazafi, s csak az igazi patrióta, ki minden intézetet, minden rendelést kivétel nélkül rágalmaz – mint sokan azt tartják igazán mesterszakácsnak, ki mindent rendkívül paprikáz, s csak azt ugyancsak magyar embernek, ki azt szereti is.

Azokat se majmolja, kiket semmi szebb vonzódás nem köt anyaföldjökhez, mint egyedül jövedelmeik pontos elvárása, s kik ahelyett, hogy hazafiaik elősegítése végett kezet nyújtanának, azokat inkább gúnyolják, és sokszor bárdolatlanságokért kacagják, holott még az oktalan állat se ocsmányítja maga fajtáját, s még az undok szarka se mocskítja be tulajdon fészkét. De ugyancsak azokat sem odahaza az elválhatatlan pipával, kik minden előmenetelnek eleven gátjai, here gyanánt csak henyélve híznak a haza zsírján. A dolgos méh nem marad örökkén kasában, ide s tova bolyong, s becses mézzel tér elvégre vissza.

A valódi magyar vaktán senkit se követ, hanem a lehető legmagasb lépcsőig mind testi, mind lelki tehetségit s tulajdonit sajátsága szerint fejti ki; foglalatosságit s életét személységéhez s körülállásihoz alkalmaztatja, maga köriben marad, és bármi csekély lenne is tisztje, annak tökéletes teljesítése s önbecse által ad díszt és fényt. Ki nem tudja, hogy sokféle ember kell a társaságban, sokféle hivatal, ú. m. egy erőművben sok szerszám, sok karika sat.; de se az, se ez nem foroghat jól, ha mindegyik része nem tökéletes; vagy ha a rugó a láncnak, ez pedig a tengelynek akarja játszani rolláját, vagy ha minden részek közt nem uralkodik legszorosb összeköttetés, legtökéletesebb egybehangzás. Tegye csak mindegyik maga kötelességét s ne valamit egyebet; hanem azt ugyan emberül. Ne avassa magát politikába, kormányba helyén kívül – mit is tud ehhez, midőn oly kevés bizonyos datumi vannak. Mi, birtokosak a gazdaságot, kereskedést mozdítsuk elő; fejtsük ki a tárgyat jobban s jobban; oktassuk, világosítsuk fel egymást, álljunk sokan össze, mert mit tehet egy ember, concentrice vigyük a dolgot s ne excentrice, mert eldarabolva hazánk tágos mezein hány szép feltétel s jóakarat némul el s némult el már, mely egyesüléssel s egyetértéssel vajmi szépet és nagyot alkotna s alkotott volna! Tanácskozzunk, fáradjunk s cselekedjünk, s csak ne kívánjuk még azt is, hogy a kormány érettünk szántson, vessen s csűreinkbe takarítson is. Csak eszünkbe se jusson, hogy gátot fogunk találni előmenetelünkben, mert uralkodónk se kíván egyebet közboldogságunknál, s ha némelyek közülünk nem részesek abban, urunk tehet-e arrúl? – vagy mi magunk?

Már mindezek után – érzem, rajtam a sor, hogy vélekedésimet: ugyan mit kellene egyben s másban előmenetelünk végett eszközölni? – előadjam, mert hibát találni vajmi könnyű, s ahhoz mindegyik tud, de jobbat előállítni – bizony nehéz, s abban szerencsés leszek-e? – nagy kérdés.”

(Gróf Széchenyi István: Hitel)

***

Tegnap ünnepeltük (volna) Gróf Széchenyi István születésének kettőszázhuszonötödik évfordulóját. Megdöbbentő, mennyire elsikkadt ez az emléknap, s mennyire kiveszett a „nemes gróf” a közemlékezetből. Nem arra gondolok, hogy valamelyik portréja ne lenne jelen a közoktatás tankönyveiben vagy ne hivatkoznának a nevére a politikai percemberkék, az örök tökmagjankók és más törpe Herkulesek úgy, ahogyan a közönséges gazemberek istenkáromlásra nyitják szájaikat.

Miközben ma délután fellapoztam a Hitelt, azon tűnődtem, hogy a reformnemzedék jeleseinek írásai mennyire nem forognak közkézen. Olvassa valaki Deák Ferenc, Kossuth Lajos vagy Báró Eötvös József munkáit? Hallott itt valaki Báró Kemény Zsigmondról? Hát Gróf Dessewffy Aurél neve vajon ismerősen cseng? Aligha. Széchenyi egy-egy munkája megvásárolható a jobb antikváriumokban, talán Deák, Eötvös, Kemény és Kossuth művei is, ám Dessewffy szinte elérhetetlen – és az a nagyszerű időszak, amelyet reformkornak hív az utókor, nem csak e „nagy nevekből” áll! Megdöbbentő, hogy e korszak (és a korábbi korszakok) politikai irodalma mennyire ismeretlen, eszméi mennyire feledésbe merültek.

Csak egy felemás Széchenyi-nagyjátékfilm maradt, néhány ikonikus portré, az egyre értéktelenebb ötezer forintos bankjegy és egy-két aprócska magyar, akik a legnagyobb magyar tetteiről és eszméiről locsognak egy szürke televízióstúdióban.

Olvasom, hogy a parlamenti „demokratikus ellenzék” egyik pártja, a hajdan erős és megingathatatlannak tűnő kormányzópárt immáron a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” részévé, sőt nélkülözhetetlen alkotórészévé vált; olyannyira, hogy ha szükséges, maga a kormánypárt „segít” a szocialistáknak, hogy a választókerületekben néhány jelöltjük talpon maradjon.

Engem egyáltalán nem lepett meg és nem ért váratlanul ez a fejlemény. A „demokratikus ellenzék” parlamenti képviselői – noha nem képviselnek semmit és senkit, hiszen eszméiket elárulták, a választóik pedig elfordultak tőlük – ezer szállal kötődnek az Orbán-rezsimhez. A rendszer váratlan összeomlása veszélybe sodorná országgyűlési székeiket. Hiába kényelmetlenebbek és szűkösebbek az ellenzéki padsorok, a székeket ugyanolyan bivalybőr borítja, mint a kormánypárti honatyák székeit – korántsem mindegy, milyen alkalmatosságon pihen a megfáradt politikusi ülep –; ha eljönne a rezsim feletti végítélet napja, egyiknek teljes vagyona, másiknak leánya hozománya illanna el egyetlen pillanat alatt, a harmadik pedig keresztet vethetne fia fényes előmenetelére. Odalennének a baráti szívességek, a „mentességek” és más kiváltságok; bár legtöbbjük annyira szolgalelkű, hogy egy újabb kormány regnálása alatt is ugyanúgy megtalálná a számítását, mint emez alatt.

Közös haszon, ebül szerzett jószágok a közvagyonból, kinek több, kinek kevesebb – jut is, marad is. Az ellenzéki csak azért támadja a kormánypártit, hogy a közvagyon egy szép napon neki is az ölébe hulljon. Élősködés minden szinten. Ez a titkos féreg rágta a régi politikai rendszereket, az ősi monarchiákat és a nagy köztársaságokat – ez rágja a mostaniakat is, és minden jövendő rezsimet. Az igazság már nem számít. Mindkét párt hangadói olyan rikító színekkel ecsetelik az érzelmeiket, hogy egyikük sem képes szabatos képet alkotni a valóságról. Ha mindkettőnek csak annyi a mondanivalója, hogy a másik végveszélybe sodorja a hazát, eljön majd az idő, amikor vígjátékba illő módon mindkét pártot egyszerre igazolják az események – de addigra a közönség arcára fagy a mosoly, senkinek sem lesz kedve nevetni és egészen pusztító indulatok uralják majd a nézőteret, s nincs olyan zenekari árok, sem vasfüggöny, amely megvédené a színpadot.

A kormánynak úgy kell ez az ellenzék, akár egy falat kenyér. Egyfelől azért, mert olyan ostobák, hogy egynémely megnyilvánulásuk még egy abszurd komédiában is túlzásnak hatna és inkább sírógörcsöt, mint nevetést váltana ki a nagyérdemű közönségből, másfelől pedig azért, mert fel lehet őket mutatni a nemzetközi notabilitások előtt: lám-lám, nálunk mégiscsak létezik ám ellenzék! Ne higgyenek a hazai liberális entellektüelek sirámainak! Szuverén demokráciánk alkotmányos! Olyan önmérsékletet és nagyvonalúságot tanúsítunk, hogy fel sem merül bennünk, hogy a képviselői mandátumok háromnegyedére szert tegyünk! Beérjük a kétharmadával is! Olyannyira tiszteljük az Alaptörvény szellemiségét és olyan aggályosan ragaszkodunk betűihez, hogy ha kell, a választók akarata ellenére is kinevezzük a magunk ellenzékét!

És ez a megjuhászított ellenzék majd morgolódik egy kicsit, de végső soron maga is megszavazza a sokadik felhatalmazási törvény jogalapjául szolgáló Isten-tudja-hányadik Alaptörvény-módosítást; sőt, cifrábbakkal áll elő, mert tagjai nem akarnak „kevésbé magyarnak” látszani, amikor „nemzeti sorskérdések” eldöntésére kerül sor, és azért sem, mert a Miniszterelnök Úr mögé október másodikán – akár érvényes és eredményes a népszavazás, akár nem – legalább hárommillió polgártársunk sorakozik fel önként és dalolva.

Hölgyeim és Uraim, jól gondolják meg, mihez adják a nevüket, mert a tét óriási! Október másodikán választaniuk kell a becstelenség és a zsarnokság között! Semmi kétségem, hogy a becstelenséget választják – de megkapják a zsarnokságot is!

Két hónappal ezelőtt szálltam le a vonatról az alsóörsi vasútállomáson, hogy szerelmemmel néhány napot a Balaton északi partján tölthessek.  

Utazásaink során bejártuk Veszprém környékét, eljutottunk Nádasdladányba, Tihanyba, a Káli-medencébe és Keszthelyre. Úti örömeink a felismerésekből fakadtak: olyasmikre döbbentünk rá, amelyeket a képzeletünk már feltárt előttünk és többé-kevésbé tudatosan vártunk e felismeréseinkre. Ilyen felismerés, hogy az időérzékelés nem mindig felel meg a kronométer és a naptár mechanikus és matematikailag leírható kategóriáinak. „Időmilliomosok” voltunk, ha szabad így fogalmaznom, és az időt nem csak annak szenteltük, hogy naphosszat aszalódjunk a tűző napon. Felfedeztük azt is, hogy igenis létezik időutazás: 2016 nem ugyanaz Budapesten, mint Felsőörsön, Lovasban és Csopakon. Talán a hegyvidék és a tó közelsége, talán a szőlőművelő emberek erkölcsei és a hajósok természettel szembeni alázatának példája miatt – nem tudjuk –, de az élet kimódoltabb és sokkal boldogabbnak tűnt, mint a nagyvárosi forgatagban. A nyaraló oltalmazó magányában meghitt magánéletre tettünk szert, amely a metropoliszban, idegenek között vagy egy társasház börtönébe zárva már aligha létezik: inkább nyomasztó egyedüllét, semmint magánélet.

Nádasdladányban és Keszthelyen bepillantást nyerhettünk a magyar mágnások hajdani életformájába, és ekkor rádöbbentünk – no, nem mintha addig nem sejtettük volna –, hogy olyan helyek és korok vonzanak bennünket, amelyekről már tudunk valamit. Mi nem tartozunk ama nyaralók táborába, akik vagyonokat áldoznak arra, hogy – holmi „divatnak” engedelmeskedve és a „trendeket” követve (és talán hiúságuknak is hódolva, ez utóbbi szerencsésebb eset) – olyan távoli helyekre utazhassanak, amelyek „egzotikuma” és „forradalmian új” mivolta személyes ismereteik határain túlian valószerűtlenek. A mi utazásunk tökéletesen illik az európai civilizáció karakterébe: történelmi utazás, amely révén gazdagodott az önismeretünk és – talán megbocsátható e fennköltség – az emlékezés diadalt ült a romlás szelleme fölött.

Utunk során több templomot is felkerestünk, hiszen a Balaton északi partja bővelkedik bennük. Mind közül talán a felsőörsi prépostsági templom volt a legszebb. Minket valósággal megigézett. Az Árpádok idejében felhúzott félkör alakú szentély-apszis zömök, román stílusú főhajóvá terebélyesedik; az oltár előterében gótikus boltozat, maga az oltár és a kegyszerek és a főhajó belső tere a barokk remekművei. Gyermeki örömmel és kíváncsisággal jártuk be e különös épületet (még az orgonához és a karzatra is feljutottunk); csak mi voltunk ott, sehol egy alkalmatlankodó turista; a nap végén pedig arról is beszélgettünk, hogy az emberek egy része igénybe veszi az egyház ceremoniális intézményeit – keresztelő, házasságkötés és temetés –, jóllehet a leghalványabb tudással sem rendelkeznek ezek teológiai alapjairól és a hit dogmatikájáról. Mi is eléggé járatlanok vagyunk e kérdésekben, ám megilletődve rájöttünk arra, hogy Isten országának lényege fölöttünk áll. Olyasvalamiről lehet szó, amely ítélőerőnk határain túl van, és ott is kell maradnia.

Szerelmem nem csak eszményi útitárs, aki megértően osztozott ezekben a felismerésekben, hanem tökéletes NŐ. Igen, jól olvassák, csupa nagybetűvel! Minden ízében NŐ: Európa fejedelmi szépségeit idéző fehér bőre, tartása, idomai, arca és finom mosolya; az északi szépségekre emlékeztető természetes szőkesége és égszínkék tekintete; és a polgári korszak szépségideáljait idéző klasszikus megjelenése, pirosra lakkozott körmei – és még hosszan sorolhatnám. Ugyanilyen fontos az a lelki finomság, ha szabad így mondanom, előkelőség, amely nem csak vérének sajátossága, hanem szellemiségének és ama módnak is, ahogyan él, s ahogyan az életet megörökíti. Nem véletlen, hogy szenvedélyes és elhivatott fotográfus; nőiessége nem csak küllemében, hanem jellemében és az élet dolgaival szembeni esztétikai érzékenységében is megmutatkozik: gondoskodása otthont teremt, az otthont pedig választékos ízléssel varázsolja otthonossá, amely nem csak a meghitt magánélet megszentelt tere, hanem az Ő erényeinek hála, erkölcsi hátország. S ezek az erények biztosabbak bármely kőfalnál.  

Tímea és a mi szerelmünk Isten ajándéka, akár a jó bor, a jó bor adománya pedig az utóíz. Mi mindig örömmel hódolunk a borivásnak: egy-két pohár, és szárnyal a szellem, feléled a vágy. 2016. július 13. estéjén Zwack Izabella Betsek-dűlői tokaji furmintját ízlelgettük. Kint tombolt a vihar, a Balaton déli partjának a körvonalai is elhalványultak. A citrus, a menta és az érett gyümölcs illatát enyhén sós lecsengés követi. Ez a bor – és az emberi ízlés, sőt, a tudat – ésszel felfoghatatlan csodája. Tökéletes választás egy viharosan szerelmes nyári éjszakára.

Huszonnyolc nap múlva Magyarország választott vezetői szavazóurnákhoz szólítják a választópolgárokat. A hatalmasok a kormányzat csúcsain hegedűt cincogtatnak, remélve, hogy alant a honpolgárok engedelmesen táncra perdülnek.

Úgy döntöttem, nem veszek részt ebben az őrületben. Október másodikán otthon maradok, és erre biztatok mindenkit.

Részvételemmel nem legitimálok egy olyan rezsimet, amelyben a honpolgárok csak a kormány kezdeményezésére mondhatják el „véleményüket”; minden más esetben pedig öntudatos, harci-nyugdíjas nénikék lehetetlenítik el a közvetlen demokrácia intézményét, oldalukon művi tar fejű férfiakkal, akiknek arcáról sugárzik az értelem és az alkotmányos intézmények tisztelete iránti elkötelezettség. Nem adom a nevemet olyan rezsimhez, amelynek nélkülözhetetlen alkotórésze a megjuhászított „demokratikus ellenzék”; ama „bátor” politikusok, akik egyszerre segítenék a kormányt a „kvóták elleni harcában”, miközben népszavazási bojkottra szólítanak fel; akik többre becsülik a biztos parlamenti mandátumok nyújtotta akolmeleget, mint annak a politikai közösségnek az alapértékeit, amelyeket választóik megbízásából képviselniük kellene. Méla undorral tölt el, hogy a „hivatalos” politikában az álláspontok, a nézetek és az érdekek annyira azonosak, hogy ez a zavarba ejtő egyneműség minden eredetiségtől, minden realitástól és minden hiteles szenvedélytől megfosztja az egyébként nem létező parlament „vitáit”. Csak az számít, hogy „ellenzékiek” és miniszteriális férfiak együtt lopnak libát, jut is-marad is alapon – ez nem az államférfiak, hanem a tőzsdei spekulánsok erkölcse. Teljesen mindegy, érvényes és eredményes lesz-e a népszavazás, mert a miniszterelnök addig csűri-csavarja az eredményt, amíg a saját diadalként nem mutathatja föl, és sajnos semmi kétségem a felől, amelyik álláspont kerül többségbe.

Nem szavazhatok igennel. Egyfelől azért, mert erőteljes kételyekkel szemlélem a körzővel-vonalzóval tervezett Európai Unió, a megtestesült bürokratikus szertelenség működését, és nem kívánok másodosztályú „föderalista” vigécek – olyanok, mint Jean-Claude Juncker – és harmadosztályú tökmagjankók – e körben Martin Schultz és Deutsch Tamás neve érdemel említést – „alattvalójává” válni. Másfelől pedig azért, mert még az előbbinél is erőteljesebb kételyekkel szemlélem a népvándorlással szembeni tehetetlenséget; ahogyan a civilizációnk lassan-csendesen meghal, mert egyre kevesebben hisznek benne és egyre többen pocskondiázzák múltját és örökbecsű értékeit. Ne higgyék, hogy ez a kétely holmi „rasszizmus” vagy vallási indíttatású szűkkeblűség eredménye. A szülőföld ősi tapasztalatának megszűnéséből származik, annak a varázslatnak a megszűnéséből, amely a hazát a szabadság és a vigasz földjévé tette. E varázslat eltűnéséért egyaránt felelősek a nacionalisták, akik törzsi indulatok felszításával nemzeteket uszítanak egymásnak és kéjes örömmel, hideg, számító elmével mérlegelik a jövendő háborúból húzható hasznot; és az internacionalisták, akik távoli városok üveg-acél épületeiben, bőrfotelek kényelmét élvezve írnák elő, kik érdemesek egy ország vendégszeretetére. Végül, felelősek azok a képzeletszegény filantrópok és „haladó szellemiségű” értelmiségi bürokraták is, akik minduntalan az egyenlőség és az „emberi jogok” ábrándjaiban ringatják magukat, s képtelenné váltak a reánk leselkedő veszély felismerésére, mintha nem tudnák, hogy a civilizáció vékony máza alatt miféle irracionális érzelmek és hitek kavarognak.

Nem szavazhatok nemmel, máskülönben magam is beállnék az ordító farkasok közé. Ez a velejéig romlott rezsim – élén az úrhatnám-basáskodó, testet öltött fölfuvalkodottsággal – az emberek legordasabb hajlamaira épít, a magyarok legkárosabb jellemvonásait játssza ki egymással szemben; kiforgatja a jelentéséből az alkotmányosságot és még a maga képére és hasonlatosságára szabott törvényeket is, miközben aggályosan ragaszkodik betűihez; a tiszavirág-életű ellenállást a hangadók lekenyerezésével fojtja el – eközben, mintha egy másik valóságban élne, a csendes, lemondó közönyt is saját törekvései támogatásának véli. Ma a szerencsétlen, nyomorult idegenek tömegei ellen uszít, holnap saját polgártársai között kutatja az ellenséget; eközben mindazok, akiket a „nemzeti érzés” mákonyával elbódít, a legcsekélyebb ellenvéleményt is a „világméretű zsidó-szabadkőműves összeesküvés” ágensei aknamunkájának tartják – élén Soros Györggyel és újabban Ferenc pápával. Ezek a szerencsétlen polgártársaink eközben észre sem veszik, hogy szétrohad az ország a korrupciótól; hogy a helyi földesúr székállói nyernek minden közbeszerzési pályázatot és a „királyi család” az adózó nép zsírjából dőzsöl; hogy vidéken, a helyi rablólovag birtokán éhbérért dolgoznak a közmunkásnak nevezett rabszolgák; hogy a kultúra és a közoktatás lezüllesztésével nemzedékeket taszítanak szellemi nyomorba – és ehhez a förtelemhez értelmes, egyébként jóakaratú, kiművelt emberfők asszisztálnak a kormányzat minden szintjén és azon kívül is; mintha csakis azért nem vennék észre, hogy ég a házuk, mert zsebükben tudják a kapukulcsot! A hegedű-hasonlatnál maradva: mintha a Titanic zenekara játszana, az első osztály utasai vígan táncolnak, miközben a fedélköziek jajveszékelnek és süllyed a hajó.

Ehhez az erkölcsi posványhoz, Hölgyeim és Uraim, nem adom a nevemet! Talán egy előkelően tartózkodó lélek finnyáskodásának vélik az ellenérzéseimet, de higgyék el, elérkezett az a pont, amikor már nem csak saját erkölcsi tartásunk a tét, hanem az ország becsülete.

***

„A Halál-tó fölött kerengünk
Szép, bátor, büszke madarak.
S a tóban nagy, förtelmes és rest
Kígyó-fejű, éhes halak.
Ezt a bűz-lehü bús tavat
Így is nevezik: Magyarország.

Hiába minden, mind lehullunk,
Húz a Halál-tó: elveszünk.
Hiába lelkünk, lángolásunk,
Szerelmünk, jóságunk, eszünk.
Erőt mi rajta nem veszünk:
Halál-tó marad Magyarország.”

(Ady Endre: A Halál-tó fölött; Népszava, 1908. július 5.)

Milyen csalóka lehetett a napfény 1914. szeptember elsején és 1939. szeptember elsején!

Valahol, egy Isten háta mögötti kies provinciában, hadurak és lótolvaj törzsfőnökök hazájában egy forró nyári napon meggyilkolnak egy Habsburg főherceget – és a világ lángba borult. Ősszel már ásták a lövészárkokat. Negyedszázaddal később a nyugati demokráciák (történelmük során első ízben) kötelezettséget vállalnak egy közép-európai állam békéjéért és szabadságáért, állják a szavukat – és a világ ismét lángba borult. Régi meggyőződésem (ha nem volnék fiatal, azt írnám, rögeszmém), hogy hét évtizedes európai „fuvolázó békekor” végén járunk; élvezzük hát az alkonyi napfényt! Izgalmas ősz elé nézünk. Ha Amerika elnökké választja a rőthajú paprikajancsit és ez keblére öleli a moszkvai behemótot, akkor az aprócska európai bajkeverők, köztük a mi nemzetvesztő gyászhuszáraink, újfent vérszemet kapnak.

Ugyanaz a kór, mint 1914-ben és 1939-ben; ahogy Georges Bernanos írta:

„a nacionalizmusnak nevezett kollektív sóvárgás, amely kiforgatja a »haza« fogalmát, s helyébe a »nép államának« bálványát állítja.”

És az erkölcsi korlátait vesztett, elfajult tudomány még szörnyűbb barbárságot szabadít majd az emberiség nyakára. A „modernek” együtt menetelnek és üvöltenek majd a nacionalista és „tudomány-hívő” újpogányokkal; azok pedig, akik lelkében valamiféle régimódi tisztesség, vallásos érzület és erény honol, egyedül maradnak. 

Civilizáltnak lenni a szó liberális értelmében reménytelen befejezetlenséget jelent. Korunk liberálisai, ezek a képzeletszegény filantrópok, akik hódolnak az „absztrakt művészetnek”, a mit sem érő intellektuális kordivatoknak, és minduntalan az egyenlőség és az „emberi jogok” értelmiségi ábrándjaiban ringatják magukat, képtelenné váltak a gonosz felismerésére. A reakciós Churchill büszke volt katonai rendjeleire, díszegyenruháira és számos csatában nézett farkasszemet a halállal; átlátta a civilizáció vékony máza alatti irracionális érzelmek és hitek jelentőségét, és egészen annak barbár mélységeiig megértette az emberi természetet. Ő volt a nélkülözhetetlen ember, amikor a civilizáció puszta fennmaradása forgott kockán. 

A mai Európában sehol egy Churchill, csak egy seregnyi Chamberlain.

„… majd délelőtt tizenegy órakor kapcsoljuk a Sándor-palotát, ahonnan a Magyar Szent István-rend díj átadását közvetítjük”

– így szól az állami televízió augusztus 20-ai, ünnepi felhívása. Feltételezem, hogy Önök közül keveseknek szúrt szemet (kevesek fülét sérti) a „rend díj” fordulat, holott az elismerés e két formája között döntő különbségek vannak, ám egy halszagú rezsim soha nem ad a formaságokra. Ha szabad így mondanom, fejétől – a miniszterelnöktől – bűzlik a hal, és ezt az émelyítő szagot érezni a „közszolgálati” televízió legalacsonyabb rangú műsorszerkesztőjének irodájában is.

„Pénz is jár mellé vagy csak a szégyen?”

– kérdi a közkeletű, igen cinikus vicc hőse. Ne értsenek félre, nem kívánom elvitatni senki érdemét, aki valaha állami elismerésben részesült, bár akadnak olyanok, akik kétes érdemek tanúsítása révén váltak ilyen-olyan rangú és rendű kitüntetések birtokosává. A vicc poénját azért idéztem, mert élesen megvilágítja a díj és az érdemrend különbségeit. A díj – mint a szó is sugallja – olyan elismerés, amely az érdemeket anyagi juttatással is elismeri. A juttatás célja az érdemesült anyagi függetlenségének további biztosítása, hiszen az alkotó, akinek nem kell minden nap kenyérgondokkal küzdenie, élete hátralévő idejét és tehetsége legjavát az alkotásnak szentelheti. Ilyen elismerés a Kossuth-díj, amelyet ma már jellemzően előadó- és képzőművészeknek, színművészeknek, filmrendezőknek valamint íróknak adományoznak. „Párja”, a Széchenyi-díj (1990 előtt Állami Díj) a tudományos élet legkiemelkedőbb tehetségeinek elismerése.

Ezzel szemben az (érdem)rend olyan elismerés, amely mellé nem jár „pénzjutalom”, hiszen többnyire vagy befejezett, elismerésre méltó életutak – polgári vagy katonai érdemek – legmagasabb szintű honorálása, vagy a kitüntetettek diplomáciai viszonosság alapján, az államok közötti szövetség „megpecsételéseként” viselik a másik állam legrangosabb érdemrendjét. További különbség, hogy az (érdem)rendek a középkori lovagrendek mintájára szerveződnek; az adományozottak hűséggel tartoznak a rend szuverén urának – többnyire uralkodóknak és köztársasági elnököknek, pápai érdemrend esetén a pápának –, különféle kiváltságokkal bírnak és a rend belső regulái a tagok életének számos mozzanatát szabályozzák.

Azzal ütöttem fel soraimat, hogy a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” nem ad a formaságokra. Mindennél ékesebben bizonyítja ezt a Magyar Szent István Rend sorsa. Jellemző, hogy a rend nevét még Magyarország Kormányának hivatalos honlapján sem írják helyesen! A Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről szóló 2011. évi CCII. törvény ugyanis „Magyar Szent István Rend” néven nevesíti e kitüntetést, nem pedig „Magyar Szent István-rend” elnevezéssel. Ám ennél is súlyosabb kórtünet a rend „megújítása”. A hivatkozott törvény 14. §-a úgy rendelkezik, hogy a Magyar Szent István Rend

„… – a Mária Terézia magyar királynő által 1764. május 5-én alapított Szent István Rend megújításaként – Magyarország érdekében tett legkiemelkedőbb különleges érdemek, kimagasló életművek, nemzetközi téren szerzett jelentős értékek elismerésére szolgál.”

E jogalkotási szörnyszülött nem csak jogtörténeti érzéketlenségről tesz tanúbizonyságot (uralkodókra csakis teljes címeik tiszteletteljes felsorolásával hivatkozunk), hanem arról is, hogy ez a rezsim – minden giccses, historizáló megnyilvánulása, zsinóros-sujtásos köztéri marcipánhuszárjai ellenére – semmit sem ad a jogfolytonosságra. A Magyar Királyi Szent István Rend (latinul: Ordo Equitum Sancti Stephani Regis Hungariae Apostolici) ugyanis létezik. Utolsó élő szuverénje néhai II. Ottó királyunk volt. (Őt a függetlenségi és kuruc érzelmű sajtó igencsak tiszteletlenül „dr. Habsburg Ottó” néven említ.) 1991-ben már felmerült, hogy a rendet „haza hívják”. Antall József miniszterelnökben – aki kivételes érzékenységet tanúsított a történeti közjog iránt – felmerült, hogy a magyar állam tárgyalásokat kezdeményezzen a királyi házzal annak érdekében, hogy a rendet ismét adományozhassák Magyarországon. Sajnálatos, hogy e törekvés végül lekerült a napirendről, és az 1989-ben kikiáltott Magyar Köztársaság legmagasabb állami kitüntetése az egykori Magyar Köztársasági Érdemrend lett 1991-ben (az 1946-os érdemrend újra alapításaként), hogy végül ez az érdemrend is kimúljon (átalakuljon) a 2011-ben megszüntetett Magyar Köztársasággal együtt.

A „megújított” Magyar Szent István Rend sajnos alig emlékeztet a dicső múltú és máig létező Magyar Királyi Szent István Rendre. Az „új” rend mindössze egyetlen osztályból áll (nagykereszt). Ez nem is lenne akkora gond, mint első látásra tűnik, hiszen az angol Térdszalagrendnek sincsenek osztályai és a királyi család érdemesített tagjain, valamint külföldi koronás főkön kívül mindössze huszonnégy lovag és úrhölgy lehet a rend tagja egyidejűleg; a korlátozott taglétszám nem rontja az elismerés értékét. (A Magyar Szent István Rend külföldi állampolgároknak egyelőre nem adományozható: kész szerencse, hiszen már biztosan viselné valamelyik poszt-szovjet kaukázusi önkényúr, vagy a török diktátor.) Súlyosabb probléma, hogy a törvény semmit sem mond a tagok kiváltságairól és testületéről. (Érdekes módon csak a művészeti elismerésként szolgáló Magyar Corvin-lánc adományozottjai alkotnak testületet.) Valaha a rend nagykeresztes tagjai nem örökölhető bárói címet kaptak; augusztus 20-án és koronázáskor díszruhát ölthettek és – többek között – szabad bejárásuk volt a királyi udvarba. (Képzelem, mi történne ma, ha egy érdemesített bekopogtatna a Sándor-palotába.) Napjainkban, úgy tudom, csak a Kerepesi temető díszsírhelye az egyetlen kiváltságuk…

Dicséretes, hogy ezt az érdemrendet nem az Országházban adják át, hiszen nem az Országgyűlés dönt az adományozásról, hanem a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök (hívhatnák e tisztség viselőjét „államelnöknek” is, hiszen a köztársaságot eltörölték) és ennek megfelelően a Sándor-palota az adományozás helyszíne. A javaslattevőről és a helyszínről is kívánkozik egy-egy megjegyzés. Ideje lenne, ha végre felnőtt embernek tekintenék a mindenkori államfőt, és az állami kitüntetések – legalább a Magyar Szent István Rend! – nem lennének a politikai patronázs eszközei. Lehet érvelni amellett, hogy egy parlamentáris kormányformájú államban a köztársasági elnök minden aktusa a felelős kormány valamely tagjának – jellemzően a miniszterelnöknek – az ellenjegyzéséhez kötött, ám a parlamentarizmus őshazájában, Nagy-Britanniában 1946 óta az uralkodó dönt, ki hív meg az angol Térdszalagrendbe és a skót Bogáncsrendbe. Clement Attle miniszterelnök és az ellenzék akkori vezére, Sir Winston Churchill – később mindketten a Térdszalagrend lovagjai – voltak olyan bölcsek, hogy e két legősibb és legtekintélyesebb lovagrendet az uralkodó gondjaira bízták, míg a kevésbé exkluzív lovagrendek (pl. a Brit Birodalom Rendje) maradtak a politikai patronázs szolgálatában; tagságukra a miniszterelnök terjeszti fel az érdemesülteket. Úgy vélem, a magyar államfő is megérdemelne annyit, hogy belátására bízzák, kit tekint méltónak arra, hogy a legmagasabb állami kitüntetést viselje.

A Sándor-palota az adományozás tökéletes helyszíne, de a ceremónia jó magyar szokás szerint felemás. A beszédek olyan üresek, mint a Kádár-rendszerben megszokott tanévnyitók és- évzárók igazgatói szónoklatai, csak nem kockás abrosszal fedik az asztalt és nem kiváló úttörők oklevelei hevernek rajta, hanem az érdemrend díszes bivalybőr doboza. Sajnálatos, hogy a Sándor-palotában semmiféle dress code-ot nem írnak elő, így sokak megjelenése egyszerre idézi a nyolcvanas évek pártkongresszusainak fakó szürkeségét és a korunk aranyifjúságának viseletében megnyilvánuló túlzásokat. Boldogabb országokban ilyen alkalmakkor az adományozó és az adományozottak frakkot öltenek (a férfi uralkodó, lévén a hadsereg tisztje, uniformist vagy a rend díszöltözetét viseli), a női adományozottak pedig nem viselnek olyan ruhát, amelyben a Royal Ascot Derbyn sem jelenhetnének meg. Mivel a köztársasági elnök hivatalból viseli a Magyar Szent István Rendet, illő volna, ha öltönye gomblyukában látható lenne a rend rozettája (eddig egyszer sem láthattuk), frakk viselése esetén a vállszalag és a nagykereszt csillaga. Az adományozás után pedig illő lenne részt venni egy ünnepi szentmisén. (Szinte hallom derék liberális barátaim károgását az állam és az egyház szétválasztásáról.)

Akik úgy vélik, mindez „huszadrangú” kérdés, fontolják meg Márai Sándor gondolatait:

„A formákat pedig utolsó pillanatig be kell tartani. Étkezés közben, társalgás közben. Ágyban és asztalnál. S mikor mindegyre formátlanabbá válik az emberi együttélés: te maradj hűséges a köszönés, meghajlás, kézfogás, érzésnyilvánítás, véleményalkotás kialakult, végső és kristályos formáihoz. Egy korban, mikor mindenki azt követeli, hogy öltsél formaruhát, te járj csak következetesen zakóban, s este, ha éppen társaságba hívnak, ölts fekete ruhát. Nem a ruha, hanem a forma kedvéért.”

Mások tiszteletét csak akkor vívhatjuk ki, ha magunk is tiszteletre méltó módon viseljük a formaságokat.

***

Mialatt e bejegyzést írtam, szomorú hírt közöltek velem: a miniszterelnök előterjesztésére Magyarország köztársasági elnöke augusztus 20. alkalmából Bayer Zsolt publicistának adományozza a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. (Aki esetleg nem emlékezne rá, Bayer kollégája, Bencsik András már március 15. óta viseli a lovagkeresztet.) Eközben Bayer érdemesítése miatt Kaltenbach Jenő, a kisebbségi jogok korábbi országgyűlési biztosa visszaadja 2005-ben adományozott állami kitüntetését. Respect! 

Hát akkor, kérem alássan, az érdemrendek értékéről ennyit.

(Fénykép: a Magyar Szent István Rend rendjelei; forrás: www.kormany.hu)