A „népakarat” és a „többség” igencsak viszketeg fogalmak. Könnyűszerrel visszaélnek velük a politikai viták hangadói. Most, amikor Budapesten aláírásokat gyűjtenek egy helyi népszavazás kiírása érdekében, elgondolkodtam néhány történelmi példán.

Vajon akarta-e az angol nép többsége I. Károly lenyakazását és Cromwell lordprotektorátusát? Nyilvánvalóan nem. Vajon támogatta-e a francia nép többsége a monarchia megdöntését és XVI. Lajos kivégzését? Egészen biztos, hogy nem. Óhajtotta-e a magyar nép többsége 1849-ben a törvényes uralkodóház trónfosztását? Nem óhajtotta. Akarta-e a német nép többsége 1933-ban Hitlert? Számszerűen bizonyítható, hogy nem akarta.

Ám vajon mindezekből következik-e, hogy elkerülhető lett volna az angol polgárháború, a jakobinus zsarnokság és a napóleoni háborúk; hogy győzött volna a magyar szabadságharc vagy nem tört volna ki a második világháború? Nem inkább arról van szó, hogy a történelem „menetét” nem a „nép” és nem a „többség”, hanem gyarló emberek pillanatnyi döntései vagy ilyen-olyan csoportok kialakulatlan érzelmei vezérelik? Vajon a „vox populi vox dei” nem azt jelenti, hogy egyetlen ember vagy különböző kisebbségek gyakorolnak zsarnokságot a nép nevében?

Nem irigylem a jövő történészeit. A töredékes történelmi források alapján könnyebb megállapítani, mit akart egy király, mint rájönni, mit akart a „nép”.

(Én egyébként nem támogatom a 2024. évi budapesti nyári olimpiai játékok megrendezését. Ám nem vagyok sem egyeduralkodó, sem nép.)

Január huszadika margójára:

(1) Valaha cilinderes úriemberek gyülekeztek a Capitolium lépcsőin, hogy tanúi lehessenek az új elnök beiktatásának. Ma, ezen a szomorú, esős napon, piros baseball-sapkás férfiak és nők tülekedtek a nyomasztó méretű, alaktalan tömegben: a „Make America Great Again” egy hanyatló birodalom, egy felbolydult világ jelszava. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Reagan-korszakban még a himnuszt is szebben énekelték, mint azt Enrico Pallazzo felvétele is bizonyítja.  

(2) Van abban valami egészen tragikomikus, groteszk báj, ahogyan a politika primátusában hívő hazai jobboldal a dollármilliárdos üzletember Donald Trumpot dicséri, mondván, „aki jó üzletember, az politikusként sem vall kudarcot.” Ilyenkor mindig eszembe jut, mit mondtak 2004-ben: üzletembernek nincs helye a politikában! Akkoriban persze a forintmilliárdos Gyurcsány Ferencre gondoltak, nem Trumpra.

(3) Gyermekkorom óta foglalkoztat, mikor ér véget a második világháború utáni politikai rend. Hát, véget ért. Egy öblös hangú, handabandázó, szélesen gesztikuláló, nárcisztikus majom lett a szabad világ vezető nukleáris hatalmának első embere; egy olyan elnök, aki korábban semmiféle választott tisztséget nem töltött be. Az úriemberek kora végleg leáldozott, ezek már a barbár katonacsászárok. Nyolc év múlva az amerikaiak talán egy pankrátort is elnökké választanának a demokrácia nagyobb dicsőségére.

(4) Hangulatom: a Titanic zenekara még muzsikál, önfeledten táncolunk, de a fedélköz már víz alatt – mi pedig még a jéghegyet sem akarjuk észrevenni.

(Fénykép: Donald J. Trump, az Amerikai Egyesült Államok 45. elnöke, 2017. január 20.)

Önök méltán vádolhatnak a „haladó szellemiségű” értelmiséggel szembeni végletes türelmetlenséggel – az engem személyesen ismerő olvasóim e sorok olvasásakor biztosan felidézik azt a rezignáltan elnéző mosolyt és könnyed csuklómozdulatot, amellyel általában a megvetésemet fejezem ki –, sőt, bosszúsággal is, amely időről időre felgyülemlik bennem és háborgó ellenszenvbe csap át; de hát, mit is tehetne egy reakciós, ha éppen arról olvas, hogy az amszterdami Rijksmuseum történeti részlegének munkatársai a „gyarmati terminológia kiigazítása” (Adjustement of Colonial Teminology) projekt keretében a felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény összes műtárgyának címét átvizsgálják, tekintettel a tárlat nem fehér bőrű látogatóinak „kulturális érzékenységére”.

Amiképp ellenségei hajdan lekaparták az egyistenhittel kacérkodó Ehnaton fáraó nevét az obeliszkekről és a templomok falairól annak reményében, hogy ezzel az emlékét is kiirtják, napjainkban a szellem bürokratái a „politikai korrektség” hagymázas utópiájának beteljesítésén buzgólkodva ugyanúgy retusálják a múltat; végső soron talán attól sem riadnak majd vissza egy rút napon, hogy megsemmisítsék civilizációnk alkotásai közül mindazokat, amelyekről úgy vélik, sértik egy-egy társadalmi csoport, faji vagy szexuális kisebbség „érzékenységét”.

Egy, már létező civilizáció anyagi előnyeit élvezve, kényelmes, jól fűtött egyetemi és múzeumi konferenciatermekben megrendezett work-shopokon a legkönnyebb elítélni a „bűnös” múltat. Amikor az „érzékeny lelkű” entellektüelek számon kérik a „véreskezű” államalapítók, kegyetlen gyarmatosítók, elnyomó telepesek valamennyi gaztettét, belegondolnak egyáltalán abba, milyen roppant erőfeszítéseket követel egy állam, egy birodalom fenntartása, hát még az alapítása? Netán komolyan gondolják, hogy államot, birodalmat – hovatovább, egy egész civilizációt – alapítani mindössze annyit tesz, hogy a „nemes vademberek” törzsi táncot lejtenek az erdő közepén, lakomáznak, majd leülnek a tábortűz köré és a racionális vitát lezáró teljes konszenzussal megkötik a társadalmi szerződést? (Utána pedig áldomást isznak Dom Pérignon pezsgővel.)

Egy civilizáció – nem csak a nyugati, hanem az indiai és a kínai civilizáció is – a véres kezdet után évezredeken át csiszolódik (talán nem túlzás e helyütt Stendhalnak a szerelemre vonatkozó metaforájával, a kikristályosodással élni); és mi, kései utódok, hálával tartozunk azoknak a felmenőinknek, akik hittek a civilizációban és gyarapították: akik nem voltak restek kódexeket másolni, attikai tragédiákat és a Bibliát latinra fordítani, megőrizni a Codex Iustinianust, egyetemeket alapítani – és még hosszan sorolhatnánk, mi mindent tettek, amelyeket készen kaptunk, és amelyeket a „haladó szellemiségű” értelmiség kész elherdálni: a nyugati civilizáció mai dekadenciájának oka sok más mellett abban rejlik, hogy a szellem önjelölt lovagjai folyamatosan csak a bűneit sorolják. Lehet-e csodálkozni ezek után, hogy az egyetemek „politikailag korrekt” tananyagán pallérozott elméjű ifjak – akiket arra tanítanak, hogy minden társadalmi megnyilvánulásban mutassák ki a nők, a szexuális kisebbségek, a különböző származásúak elnyomását – tagadják létjogosultságát, erényeit pedig eltékozolják? Érdemes lenne egyszer elgondolkodni azon, hogyan teszi tönkre a demokráciát és a diákság lelkivilágát a „politikai korrektség” dogmáit fejekbe plántáló felsőoktatás, és az egész rendszer fölött bábáskodó értelmiség. A tananyag „kiherélése” és meghamisítása – a történelemtől a biológiáig –, attól tartva, hogy ne adj’ Isten elhangzik valami „sértő”, nem csiszolt, hanem sekélyes elméket, nem erényes, hanem hitvány polgárokat teremt.

Halkan kérdem, vajon van-e a különbség a nyugati „haladó” értelmiség a „múltat végképp eltörölni” törekvésétől fűtött buzgalma és az „Iszlám Állam” civilizációs örökséget pusztító képromboló dühe között? Vajon nem hasonló vagy ugyanolyan totalitárius törekvésekből – az elefántcsonttorony fojtogató magányában fogant elmeszüleményekből – fakad minden vallási és ideológiai téboly?

***

Most kaptuk a szomorú hírt: egy afro-amerikai turista – hajdani rabszolgák kései ivadéka, Cornelius George Washington, iskolázott, középosztálybeli derék családapa – a kislányával és a feleségével a Rijksmuseum egyik folyosóján sétált, s miután megpillantotta Simon Maris 1906-ban festett művét, a Fiatal néger lányt, olyannyira elérzékenyült, hogy menten szívszélhűdést kapott és elhunyt. Martine Gosselink, a Rijksmuseum történeti részlegének igazgatója haladéktalanul intézkedett, hogy a festményt ezentúl „Legyezőt tartó lány” címen láthassa a kulturálisan érzékeny nagyközönség. Mr. Washingtont a holland kultuszminisztérium saját halottjának tekinti, Barack Obama elnök pedig utolsó hivatalban töltött napján posztumusz kitünteti az Elnöki Szabadság Érdemrenddel.

(Kép: Fiatal néger lány – Simon Maris festménye, 1906)

Berlinben végre-valahára orvosolhatják haladó szellemiségű korunk egyik legégetőbb problémáját: a középületekben „gendersemleges” illemhelyeket alakítanak ki, hogy ezzel is felszámolják a sötét reakció idejétmúlt helyiségeit, a női és a férfi vécéket. E megannyi rút Bastille most végre-valahára ledől, és a néptömegek láncaikat vesztik: a német szövetségi fővárosban deklarált emberi joggá válik, hogy egy férfi beléphessen a női mosdóba, egy nő pedig a férfi illemhelyre. (Feltételezem, hogy „transznemű” illemhelyeket is kialakítanak speciális piszoárral, hiszen a fejlődés nem állhat meg.) Németek lévén, még aggályosan pontos hatásvizsgálatot is elrendelt a hajdani birodalmi főváros igazságügyi szenátora.

Földhözragadt reakciósként – és persze azért is, mert ideológiailag nem vagyok elég képzett – nem tapsolok a haladás eme vívmánya láttán sem; de mit is várhatnának Önök egy férfitől, aki a nőkhöz vonzódik, fehér a bőre, ráadásul pápista, tehát minden evilági förtelmes gaztett előidézője, a Nyugat összes bűnének elkövetője és a haladás kerékkötője?

Engem még úgy neveltek, hogy az ellenkező nem számára kijelölt illemhelyre belépni nemhogy illetlenség, hanem tilos. Ezek a „biztonságos terek” ugyanis védelmet nyújtanak. Gondoljanak a régi angol telefonfülkékre! Akár hosszas és meghitt magánbeszélgetésekre is alkalmasak voltak, dacoltak az időjárás viszontagságaival és a nagyvárosi zajjal, az aranyozott királyi korona pedig a megbízható közszolgáltatás szimbóluma volt: aki belépett a fülkébe, számíthatott arra – és joggal várhatta el –, hogy a készülék működik. A nyilvános illemhelyek esetében méltán merül fel az az igény, hogy nők és férfiak külön-külön, nyugodt körülmények között végezhessék dolgukat.

Számomra – és hiszem, hogy minden ember számára, akiben még pislákol némi józan ész – a nemek szerint elkülönített mosdók, hogy kellő fennköltséggel fogalmazzak, a civilizációk vívmányai és ismérvei. Más testi folyamatainkkal ellentétben keveset és szemérmesen beszélünk a székelésről és a vizeletürítésről, és ez így is van rendjén. Mindig úgy gondoltam, hogy a civilizált világban – nem csak a nyugatiban – e testi folyamatok elvégzésére szentelt tér és a jó politikai rend – hogy úgy mondjam, a teremtés isteni rendje – között szoros az összefüggés. Aki a nemek szerint elkülönített illemhelyeket támadja, a teremtés isteni rendje és a jó politikai rend ellen lázad. Végtelen szomorúsággal szemlélem, hogy a Nyugat ismét egy jókora szöget üt saját koporsójába. E barbár tervek ellen felszólalni kötelesség.

A férfi maradjon férfi, a nő pedig nő! Miért nem lehet a teremtett világot olyannak elfogadni, amilyen? Pokolba a „gender-utópiákkal”, védjük meg az illemhelyeinket!  

(Kép: Idősebb Pieter Brueghel: Flamand közmondások, 1559)

Száz évvel ezelőtt, 1916. december 30-án koronáztak legutóbb királyt Budán. Még a függetlenségi érzelmű Lowetinszky János József is ámult-bámult; szószátyár naplója tanúsága szerint:

„… egyszerre óriási rivalgás, lóháton jönnek a főrendek, az ország zászlaival körbefogott »krestos« lován ballagott a király, fején Szt. István koronája bizony billegett, s ezért mereven ült a lovon, de megnyerő mosollyal köszönte a rengeteg ovátiót, megállva itt-ott. Szt. István palástja fedte vállát; elragadott engem is a lelkesedés, ugyancsak harsogtattam az »éljen a király«-t; mint egy álomkép vonult végig ez a menet, gyönyörű, színdús, káprázatos kép, felejthetetlen emlékeket hagyva szívben és agyban egyaránt. A korona arany fényben ragyogott s nyakig esett a király nyakába s homlokába.”

Meggyőződéssel vallom, hogy a magyar politika számos rákfenéjére gyógyír lehetne a monarchia restaurációja.

A monarchia olyan fénysugár, amely egy békésebb és magasztosabb szférából világítja meg a demokratikus politika sokszor alantas világát. Mivel az uralkodó nem választás, hanem öröklés jogcímén tölti be hivatalát és a koronát holtáig viseli, nem tekinthetünk rá úgy, mint egy határozott időre választott politikai vezetőre, aki kizárólag választói, a jelen nemzedékeinek érdekeit képviseli. Az uralkodó mintegy véletlenszerűen beleszületik a tisztségébe, amelyet halála pillanatában egy – jogilag meghatározott – utódja örököl tőle, ezért abból sem anyagi előnye, sem ismertsége nem származik. Egyetlen kötelessége az öröklött javak – az ország – feletti bölcs gondnokság. Ő kizárólag Istennek tartozik felelősséggel, nem a pillanatnyi szeszélyektől és a folyton változó kordivatoktól vezérelt választóknak. Amikor felemeli a hangját, a történelem szólal meg. Olyasmit képvisel, ami különbözik a jelen szavazóinak pillanatnyi érdekeitől: ő az elhunytak és a még meg nem születettek hosszú távú érdekeiért lép fel; a demokratikus politika lármás és szüntelenül változó világával, kétes jellemű szereplőivel szemben ő maga a megtestesült jogfolytonosság. Földi halandó, már-már hétköznapi személy ugyanolyan erényekkel és bűnökkel, mint amilyenek minket jellemeznek, ám különleges bűvkör övezi, amely nem politikai hatalmából fakad, hanem az ország ősi törvényeiből és az egyház által ráruházott tekintélyből. Ha magyarázatot keresünk arra, hogy Nagy-Britannia miért maradt békés ország, miközben egész Európában forradalmak és véres háborúk söpörtek végig, akkor a választ a Viktória királynőhöz, VI. György királyhoz, II. Erzsébet királynőhöz, a miniszterelnökök közül pedig Lord Salisburyhöz és Sir Winston Churchillhez hasonló emberek jellemében és mérsékelt politikájában találjuk meg; ha pedig azt kérdezzük, kiknek tartozunk hálával a modern Magyarország 1867 utáni felvirágzásáért, akkor Isten kegyelméből uralkodó apostoli királyunk, Ferencz József, és az ő legkiválóbb miniszterelnökeinek, Andrássy grófnak és a két Tiszának a nevét kell említenünk.

A monarchia megátalkodott ellenségei mindig fondorlatos önkénnyel szemezgetnek olyan történelmi példákból, amelyek a múltban bemocskolták az örökletes egyeduralom becsületét, holott az olyan szolgalelkű, és választott tisztségükből szégyenteljesen távozó államfők, mint amilyen mások mellett az ebül szerzett egyetemi doktori címétől megfosztott, az őt pajzsra emelő oligarchia pártérdekeit végletekig érvényesítő Schmitt Pál volt, egész lényükkel megtestesítik a köztársasági államforma ellen szóló érveket. Ugyan miért lenne „boldogabb” bármely állam, nem csak Magyarország, egy Schmitt Pál-szerű választott köztársasági elnökkel, mint egy olyan egyeduralkodóval, aki nem is viselhetné a koronát másképpen, csakis úgy, hogy felülemelkedik a pártérdekeken; akinek úgyszólván Isten előtti felelősségéből következik, hogy a korona tekintélye által megkövetelt méltósággal képviselje országát a külhatalmak előtt; akinek „hivatali kötelessége”, hogy erkölcsi feddhetetlenségével példát mutasson, és élénk érdeklődést tanúsítson országa társadalmi, kulturális, gazdasági és – amennyire az alkotmány keretei megszabják – politikai ügyei iránt?

Azok a köztársaság-pártiak, akiknek republikánus érzelmeit sérelmi-nacionalista és törzsi indulatok fűtik, gyakran hivatkoznak a királyok „idegen” mivoltára és egy-egy királyi herceg extravagáns életmódjára. Tegyünk fel magunknak egy egyszerű kérdést: ugyan miért lennének jobbak az „idegen” Habsburgoknál olyan tősgyökeres „szeplőtelenek”, mint Mészáros Lőrinc, Habony Árpád, Semjén Zsolt, Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy – horribile dictu – Vona Gábor? A „plebejus” hitvallású republikánusok soha nem felejtik el a legitimisták orra alá dörgölni, hogy a monarchia „sok pénzbe kerül”, ám eközben fel sem merül bennük, hogy mennyi közpénzt emészt fel a demokratikus politika napi működése (és mekkora anyagi áldozatot követelnek a működési zavarai): a vég nélküli népbutító kampányok, az önmagát ünneplő, pazarló állam presztízsberuházásai és a demokratikusan választott képviselőink gátlástalan önzése. A népszuverenitás hagymázas elméletének republikánus megszállottjai egyszerre gyűlölik a monarchiát és az arisztokráciát – mindkettőt merő irigységből –, ám tegyük fel a kérdést: ugyan miért lennénk boldogabbak a „népbarát” politikusok lármás tülekedése, mint egy magasztos koronázás láttán? Amikor az ilyen demagógok szájukra veszik a „népet” – ezt a viszketeg absztrakciót –, azonnal megrontják mindazokat, akiket e közösség tagjainak tartanak, és mindig megtalálják azokat, akiket akár erőszakkal is kirekesztenének belőle: gondolhatja ép ésszel bárki is, hogy a guillotine pengéje teremti és őrzi meg a szabadságot egy bölcs és erényes uralkodó helyett?

Mindig lehet amellett érvelni, hogy az élők nemzedéke talán világosan láthatja az olyan ősi intézmények hátrányait, mint a monarchia, ám soha nem láthatja tökéletesen valamennyi előnyét, mert ezek az intézmények jóval több tapasztalatot építettek magukba az évszázadok során, mint amennyi a ma élő nemzedék számára a világról személyesen vagy közvetett úton szerzett ismereteik összegzéseként elérhető. Miután az ősi intézményekben megtestesülő bölcsesség a tapasztalaton nyugszik, ezért az intézményeket nem lehet teljesen „racionalizálni”, vagyis olyan „filozófiai alapelvekre” visszavezetni, amelyekről bebizonyítható, hogy az intézmények eredeti felállításának okai voltak, s amelyekkel – mint mércékkel – későbbi működésük megítélhető. Summa summarum, mindig jóval több rejlett ezekben az intézményekben annál, amennyit az izgága elmék bálványa, a „kritikai ész” valaha is felfedezhetett, és igazukat, létjogosultságukat soha nem semmisíthette meg az, amit ellenük lehetett vetni. A régi intézmények és az ősi törvények tiszteletben tartásához elegendő annak belátása, hogy ha megalkotásuk után meggyökeresedtek és a változó korok változó kihívásainak évszázadokon át megfeleltek, akkor a jelen számára is útmutató erővel bírnak.

Szeretnék eloszlatni egy félreértést: ha valaki azt hinné, hogy a monarchia minden bajunkra gyógyír lenne, súlyosan téved és ugyanolyan vak, mint a megátalkodott köztársaság-pártiak, akik minden baj forrását a monarchiában látják és minden bajra a köztársaságban találják meg a gyógyírt; ha valaki azt gondolná, hogy e sorok írója a köztársasági államforma megveszekedett ellensége, ugyancsak súlyosan téved. A monarchia a legjobb respublika, egy olyan kormányzati forma, amelyben a nemzedékek távlatos érdekeit szem előtt tartó örökletes hatalomgyakorlás és a hagyomány tapasztalati bölcsessége éppúgy jelen van, mint a demokratikus verseny. Egy politikai közösségnek ebben az elárvult, anyátlan-apátlan korban ugyanis nem csak a „népboldogító” ideológusok és egalitárius illúziókat kergető „társadalommérnökök” ideáira és reformjaira van szüksége – hogy ezekre a légvárakra egyáltalán szüksége lenne, azt erősen kétlem –, hanem sokkal inkább magasztosságra, irgalomra és atyai tekintélyre.

Isten óvja a királyt!

(Fénykép: Boldog IV. Károly király koronázási esküje; Buda, 1916. december 30.)

„… et omen quidem dii prohibeant, ceterum in ea tempora natus es quibus firmare animum expediat constantibus exemplis.”

(Cornelius Tacitus: Annales, XVI, 35)

Adja Isten, hogy minden kétséget kizáróan bebizonyosodjék, tegnap Ankarában és Berlinben „csak” egy-egy „szokásos” iszlamista merénylet történt!

Eljátszadoztam ugyanis a gondolattal, hogy e terrorista akciók mögött esetleg Vlagyimir Putyin Oroszországa állhat. Az ankarai orosz nagykövet meggyilkolásával a cárok óta ősellenség Törökország könnyebben belerángatható a szíriai polgárháború „megoldásába” – ehhez az orosz és a török elnök zsarnoki mivolta is adott –, a berlini merénylet pedig alááshatja Angela Merkel újabb választási győzelmének esélyeit, hosszabb távon pedig egész Nyugat-Európát. Egy-két robbantás Párizsban, és tavasszal a kollaboráns Vichy-Franciaország szelleme is előbújik a palackból azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem Adolf Hitler, hanem Putyin fogadja a küldöttséget a vasúti szalonkocsiban, és a legyőzöttek azt hiszik, diadalt arattak.

Közép-Európa már a moszkvai behemóté. Magyarország miniszterelnöke már Putyin szivarzsebéből integet az ő nyájas népének (az ellenzék a farzsebben lapul). Mifelénk igencsak kelendők az orosz exportcikkek: a mindent szétrohasztó korrupció, a törzsek és klánok hatalommegosztásán nyugvó oligarchikus „államszervezés”, a maradék szabadságjogok lábbal tiprása úgyszólván természetes igény mifelénk. Sokak honpolgári becsülete és erkölcsi tartása legfeljebb tízezer forint értékű Erzsébet-utalványt ér. A 2018. évi általános választás idején majd vegytiszta formájában mutatkozik meg az „illiberális demokrácia”; a menekültellenes hecckampány és az októberi népszavazás csak a főpróba volt.

Az Amerikai Egyesült Államok megrendült. Január 20-án egy hetvenéves újonc elnök lép be az Ovális Irodába, aki nyílt rokonszenvvel viseltetik Putyin iránt és újragondolná a NATO európai szerepvállalását. Végső soron az sem elképzelhetetlen, hogy a moszkvai gólem lerohanja a balti államokat, miután megköttetik egy Putyin–Trump-paktum. Ami Ukrajnában bevált, miért ne lenne eredményes a Baltikumban? A cárok óta ugyanis egyetlen cél lebeg a mindenkori orosz vezetők előtt: bábkormányok vezette ütközőállamokkal távol tartani a Nyugatot. Ma nem tankokkal jönnek, hanem kőolajjal, álhírekkel, az erő kultuszával; kommunizmus helyett „nemzeti érzelmekkel” és – a mi esetünkben – Paks II-vel. Jalta után hetven évvel újabb vasfüggöny szakítja ketté Európát, ha nem vigyázunk. Akik eddig úgy néztek Oroszországra, mint egy átalakulóban lévő keleti államra, amely idővel átveszi a nyugati értékeket, végleg számoljanak le az illúzióikkal! Oroszország Európa egységét igyekszik aláásni, éppen úgy, ahogy ezt korábban is tette. Egy-egy országot leválaszt erről az egységről, hogy így gyengítse Európát, s erősítse önmagát.

Olyan időket élünk, amikor ismét választani kell: Nyugat vagy Kelet? Aki azt hiszi, „Keletről jön a fény”, téved. Keletről sötétség, zsarnokság és pusztulás érkezik, régen sem volt ez másként. A civilizációnkat nem lehet barbár eszközökkel védelmezni és megőrizni, s aki azt gondolja, hogy a szabadság védelme most a szabadság korlátozását követeli, az a zsarnokság szálláscsinálója.

Olvasom, hogy a londoni Savile Row a jövőben különleges védelemben részesül: Westminster városatyái elhatározták, útját állják a tömegcikkeket forgalmazó multiknak és az ingatlanspekulánsoknak: a brit főváros ikonikus utcája megőrzi autentikus jellegét, és továbbra is a kifogástalanul szabott bespoke öltönyök hazája, a brit stílus zászlóshajója marad. Vajon megérjük-e azt a napot, amikor Budapest városatyái ugyanilyen lépésre szánják el magukat, és a felbuzdulást követik-e a tettek?

Ehhez a szemlélethez bizony fel kéne nőni, és szert kellene tenni arra a képességre – a biztos ítéletalkotás tudására, a jó és a rossz, valamint a szép és a csúf közötti különbségtétel képességére –, amelynek birtokában egyén és közösség felismeri saját értékeit. Sajnos erőteljes kétségek kínoznak, lehetséges-e mindez, mert Budapesten magam is nap mint látom azokat a tüneteket, amelyeket a szóban forgó cikk is nevesít. Attól tartok, a főváros legelegánsabbnak tartott ősi főutcája szintén tömegigényeket szolgál: kispénzű, de a magyar átlaghoz képest jóval tehetősebb turisták igényeit. Néha valóságos kínszenvedés végigsétálni a Váci utcán, ugyanis egyszerre van jelen a XIX. századi európai és magyar polgárosodás eszméinek épített öröksége, a XX. századi „ingatlanfejlesztő” héják üveg-acél-beton utópiái, és valamiféle túlzsúfolt, giccses keleti zsibvásár. Mindez sajátos, egészen zavarba ejtő eklektikát teremt, amely az adventi időszakban talán bájosnak tűnik, a nyári hőségben viszont végtelenül zavaró. Tudomásom szerint 1944-ig itt még előkelő szabóságok várták az úriembereket (és természetesen az úrhölgyeket is), talán még az ötvenes években is csodával határos módon fennmaradt belőlük néhány, végül a hatvanas-hetvenes évek „nejloning” hulláma elsodorta szinte mindet. Napjainkban jobbára csak egy-egy kis sziget hirdeti a minőséget ezen a környéken: a méltán híres cipészmester, egy szűcsmester, egy-két kesztyűs, talán a nyakkendőkészítő és átellenben a luxusparfüméria. Mi ez, ha nem a hanyatlás hírnöke?

Holott lenne mire büszkének lennünk, hiszen az Encyclopaedia Britannica tizenegyedik kiadása (1910-1911) már úgy említi a Duna-parti ikervárost, mint

„Európa egyik legszebb városa.”

Ezt Berlinről vagy a balkáni államok fővárosairól – amennyiben a Balkánt Európa részének tekintjük – aligha mondhatta volna el bárki is.

Úgy hiszem, kellő képzelőerővel megáldott ember vagyok, ám el sem tudom képzelni, hogy ez a budapesti városvezetés végre átlépné saját árnyékát, tekintet nélkül a „baráti vállalkozók” és a hatalomhoz dörgölőző, playboy-életvitelű aranyifjúság érdekeire, és végre olyan lépésre szánná el magát, mint Westminster városatyái.

(Fénykép: Váci utca, Budapest, 1940; © Fortepan)

„Nem igázhatjuk le Észak-Európát, amíg nem számoltunk le Angliával. Ha Angliát legyőzzük, semmi sem állhat az utunkba… Egy napon, a halálom előtt majd ismét ezt a térképet nézzük, mely akkor már nem a világ térképe lesz, hanem Spanyolországé.”

II. Fülöp spanyol király (Montagu Love) szavai ezek a Hét tenger ördöge nyitójelenetében. Amikor a fennkölt szónoklat befejeztével a világuralomra törő zsarnok udvaronca a díszes dolgozószoba falán függő térkép elé lép, fenyegető árnya csaknem teljesen eltakarja az apró jelekkel telerajzolt orbis terrarumot, és Amerikára mutat. Ez a gesztus egyértelmű üzenet.

Nem véletlenül. Egy évvel a háború európai kitörése után és az Amerikai Egyesült Államok hadba lépése előtt a nyitójelenet aktualitását senki sem vonhatta kétségbe. II. Fülöpben Adolf Hitlerre ismerhetett a kortárs néző. Kertész Mihály 1940-ben bemutatott filmjében a XVI. századi történelmi események – az Erzsébet-kori Anglia küzdelme a spanyol Nagy Armadával – nyújtottak alkalmat a kínálkozó párhuzamra. A film zárójelenete ugyancsak politikai aktualitást hordoz. I. Erzsébet királynő (Flora Robson), miután lovaggá ütötte a Sir Francis Drake ihlette Geoffrey Thorpe kapitányt (Errol Flynn), így szól az ünneplő tömeghez, mintha Sir Winston Churchill szavait olvasná:

„… a Föld nem egyetlen ember tulajdona, hanem mindenkié. A szabadság nem más, mint szabadnak lenni azon a földön, ahol élünk.”

A gentleman kalóz, Thorpe kapitány a királynő hűséges alattvalója. Meggyőződéssel szolgálja a korona érdekeit, miközben saját hasznáról sem mond le. Társaságkedvelő, udvarias és illemtudó; a nőkkel szemben előzékeny, viselkedését a másik felé forduló figyelem és tapintat jellemzi. Mértéktartó és fegyelmezett, lojalitása a középkori lovagok és a korabeli kalandor hősök patriotizmusa: míg az 1935-ben bemutatott Blood kapitányban egy Isten háta mögötti angol gyarmatot, az 1938-as Robin Hood kalandjaiban pedig egy jobb sorsra érdemes királyságot, az 1939-es Szerelem és vérpadban pedig az Erzsébet-korabeli udvar becsületét, addig a Hét tenger ördögében immár az egész civilizált világot fenyegeti a végpusztulás, és ha nincs Erroll Flynn, akkor a Gonosz világraszóló diadalt arat a Jó fölött. A Hét tenger ördöge hűen őrzi nagyszerű elődeinek hagyományait, ám fekete-fehér képeiben már inkább a barokkos látványvilág túláradó gazdagsága dominál. Csatajelenetei a korábbiaknál jóval látványosabbak, kosztümjei még díszesebbek, Anton Grot tervezte kulisszái grandiózusabbak, jellemei pedig összetettebbek. A Hét tenger ördöge Kertész történelmi kalandfilmjeinek fölényes és nagyvonalú összegzése, egyúttal felülmúlhatatlan remekműve.

Dinamizmus, humor, és líraiság jellemzi e filmeket. Kertész mindegyikhez jellegzetes helyszínt, jellemet és eseményt választott: a küzdelemhez a tengeri csatákat és a mindenre elszánt kapitányt, a karikatúrához a királynő udvartartását és udvaroncait, az arcanum imperii-t, a lírai motívumhoz pedig egy Tudor-kori kastély rózsakertjét, ahol a titkos küldetésére induló Thorpe kapitány és a hispániai nők gőgjét el-elhagyó, meggyőződésében, érzelmeiben és erkölcsi tartásában egyre inkább angollá váló Maria (Brenda Marshall) – aki történetesen a cselszövő spanyol követ (Claude Rains) unokahúga – elbúcsúznak egymástól. A csatajelenetek, a kertészi kalandfilm leglátványosabb és legstilizáltabb képsorai, sokszorosára nagyítják a Jó és a Gonosz egyetemes érvényű küzdelmét. A klasszikus kalandfilmekben a csatajelenet – éppen stilizáltsága miatt – vértelenebb, mint napjaink mozijában: afféle kardforgató balett, amely gondosan megtervezett és kimódolt mozdulatokkal láttatja a hősök lelkében dúló indulatokat. A királyi palota falára vetülő árnyak mozgása és Erich Wolfgang Korngold zenéjének összjátéka legalább annyira lényeges itt, mint egy dialógusban a hang és a kép viszonya. Kertész a nézőt a küzdelem lendületének és izgalmának részesévé teszi, de sohasem terrorizálja közönségét, mint korunk rendezői. Lángoló hajót, kidőlt árbocokat, golyó lyuggatta vitorlavásznakat és törött kardokat mindig látni, de vért és megcsonkított testeket soha. (E tekintetben talán az 1936-ban bemutatott A könnyűlovasság támadása az egyetlen kivétel.) E naturalizmus pőresége méltatlan lenne ahhoz az eleganciához, amit a filmvászon nemes és hitvány kardforgatói képviselnek. Kertész gyakran él azzal a mesterfogással, hogy párhuzamos szálon futtat tömegjelenetet és párbajt. Az alaktalan tömegek dulakodásából kiemelkedő egyéni küzdelem látványa megsokszorozza a néző figyelmét, különösen akkor, ha a küzdő felek egyike a történet főhőse, és ellenfele a Gonosz, akit le kell győznie, máskülönben elpusztul a civilizáció és a szerelem beteljesülésének reménye. Nemegyszer a szemben álló felek szellemes élcelődése előzi meg az ölre menő párviadalt, amely a zene crescendójával fokozva egészen addig tart, amíg a Gonosz holtan esik össze a hős lábai előtt.

A küzdelem éltető eleme a tér. A lépcsőkkel és folyosókkal szabdalt kastélybelső, a sziklák és a panamai dzsungel a párbajjelenetek jól ismert helyszínei. Thorpe és a spanyolbérenc áruló, Lord Wolfingham (Henry Daniell) a királyi palota egyik emeleti szobájában rántanak kardot, majd termek hosszú során át jutnak el a kanyargó lépcsőig, amely egy tágas csarnokba majd egy szűkebb kabinetbe vezet. A rendező kedvenc vizuális elemei, az árnyak vívnak egymással a szürke falon. Kertész a Robin Hoodban alkalmazta először ezt a látványos megoldást. Amikor a párbajozók alakja eltűnik a képről, néhány pillanatig csak sziluettjeik mozgásából értesülünk a küzdelem állásáról. E sziluettek hűen illusztrálják Kertész történelmi kalandfilmjeinek utánozhatatlan atmoszféráját. Légiesen könnyűek és megfoghatatlanok, ám mégis erőteljesek a hatalmukban tartják a nézőt: a valóság és a mítosz határán táncoló világ fekete-fehér hősei.

Vajon a „rettenthetetlen hülyék” korának nézőire, a barbár „valóságshowk” és „képregényfilmek”, a „szuperhősök” valószerűtlen kalandjainak igézetében élő, képzeletszegény médiafogyasztókra, valamit Donald Trump megrögzött híveire hogyan hatnak gyermekkorom „kardozós” filmjei? „Gyermekkorom”, írom, és majdnem felnevettem, hiszen a harmincas években jószerivel a nagyszüleim is gyerekek voltak még… Ám hiszem, hogy Kertész Mihály kalandfilmjei annak idején az én nemzedékemet is rabul ejtették, és egyre erőteljesebb az a meggyőződésem, hogy civilizációnk fennmaradása érdekében e filmeket újra és újra látni kell.

Elsőre talán meglepőnek tűnhet, hogy konzervatívnak nevezem az Amerikai Egyesült Államok 44. elnökét, épp azt az embert, aki a liberális Demokrata Párt jelöltje volt és a „változás” jelszavával kampányolva aratott történelmi győzelmet 2008-ban és 2012-ben, s akit ellenfelei egyszerűen csak lekommunistáztak, és akinek elnökké választását sokan értékelték úgy, mint a régi Amerika végét. Még az sem feltétlenül megfelelő válasz ezekre a jogos kétségekre, hogy Barack Obama vajmi keveset valósított meg kezdeti ígéreteiből: nem vezetett be univerzális társadalombiztosítást, csak egy meglehetősen óvatos reformot jelentő, ezernyi kompromisszum árán megvalósított Obamacare-t, nem szakított radikálisan a Bush-korszak külpolitikájának minden elemével sem (viszont amennyiben igen, akkor kifejezetten konzervatív irányban) és egyébként is, a republikánus többségű Kongresszus árnyékában az utolsó években már jóformán teljesen tehetetlen volt. Mégsem gondolom minden tanulság nélkül valónak Obamára konzervatív elnökként tekinteni, éppen, mert elsőre nem ez jutna róla eszünkbe és mert vannak igenis érvek, amelyek alapján joggal nevezhetjük annak. Sőt, azt gondolom igazi történelmi nagysága éppen abban áll, amitől konzervatív államférfinak mondhatjuk őt. Mivel persze a konzervatív szó sok mindent jelenthet, s mert Obama maga egy komplex politikusi személyiség, méltánytalan lenne elvárni, hogy az elnök minden lépését a szó összes lehetséges értelmében konzervatívnak tekinthessük. Számomra már az is elég, ha sikerül megmutatnom, hogy Obama elnökségének számos olyan erénye van, amelyet akkor tudunk igazán méltányolni, ha a konzervatív jellemvonásokat el tudjuk fogadni erényekként.

Hogy melyek ezek? Az alábbiakban három ilyenre fogok röviden kitérni. Az egyik a gazdaságpolitikája. A másik a külpolitikája. A harmadik az amerikai alkotmányos értékek iránti tisztelete. Ezek együtt pedig azt eredményezték, hogy egy őrült és zavaros világban, egy nagyon súlyos világgazdasági válság közepette egy kis időt nyert mindannyiunk számára, hogy szembenézzünk az új világ új kihívásaival és esélyt adott a világnak, hogy a maga útját keresse és a saját módján regenerálódjon. Félreértés ne essék, Barack Obama elnöksége alatt egyáltalán nem volt tétlen, de folytonosan a lehetőségekre és a lehetőségek korlátaira tekintettel, kellő önmérséklettel vezette a világ leghatalmasabb gazdasági és politikai hatalmát, s ha sok mindenen nem is tudott segíteni, ami rossz volt, de legalább nem is ártott átgondolatlan és erőszakos változtatásokkal. Biztosan vannak, akik hosszasan tudnák sorolni, hogy mi mindenbe avatkozott be az Egyesült Államok Obama idején a világban, hogy mi mindenen változtatott Obama az Egyesült Államokban, de mondanivalóm lényege, hogy akik erre hivatkoznak, azok elvétik a lényeget: ebben a helyzetben és olyan előzmények után, milyenek megelőzték az ő elnökségét, Obama nyolc éve maga volt a nyugalom, a visszafogottság és a mérséklet. George W. Bush nyolc éve után ennél többre nem is volt szükség, sem lehetőség. Persze, azoknak, akik a megváltót látták benne, mindez hatalmas csalódás lehet. De attól, hogy Obama karizmatikus vezető, természetesen még nem lett messiás, csak egy ügyes politikus. Aki világmegváltást remélt tőle, az eleve becsapta magát. Nem kérdés, hogy többet is tehetett volna és sokszor hibázott. De ki nem hibázik? Az igazi, történelmi mérce nem is a hibátlanság, hanem, hogy a világ jobb vagy rosszabb hely lett Obama nyolc éve alatt, figyelembe véve a tőle független tényezők hatását is. És hát, tudva, hogy Obama nyolc éve egy világgazdasági válság idejére esett, amiről nem ő tehetett, katasztrofális közel-keleti válságok idejére, amiket nem ő robbantott ki, mint ahogy nem tehetett Vlagyimir Putyin felemelkedéséről, az európai populista fordulatról, azt kell mondanom, kész csoda, hogy a világ nem borult mostanra lángokba. E csoda pedig nem kis részben Obama józanságának volt köszönhető. 

Nézzük hát a főbb konzervatív vonásokat Obama politikájában. Az első a gazdaságpolitika. Legfontosabb érdeme ezen a téren a demokrata elnöknek, hogy a nagy gazdasági válság ellenére és annak ellenére, hogy politikai céljai között számos jóléti intézkedés szerepelt, sikerült elérnie, hogy 2009 után a GDP-arányos költségvetési hiány ne növekedjen, sőt, valamelyest az átlag alá essen vissza. Az államadósság ugyan horribilis mértékben növekedett, de a számok csak addig tűnnek ennyire elrettentőnek, amíg észre nem vesszük, hogy az előző elnök alatt az adósságnövekedés üteme sokkal nagyobb volt (68 százalék vs. 101 százalék) és hogy mindkettő eltörpül Ronald Reagan időszakához képest (186 százalék). Obama gazdaságpolitikája tehát, különösen, ha figyelembe vesszük a történeti környezetet, abban a nagyon hétköznapi értelemben feltűnően konzervatívnak tekinthető, hogy meghökkentően visszafogott és óvatos volt és nagy figyelmet fordított az egyensúlyi állapothoz való visszatérésre. Benne volt ebben persze az is, hogy a társadalombiztosítási reform elbukott és a többnyire ellenséges Kongresszus csak nagy áldozatok árán engedett bármiben is az elnöknek, de benne van Obama egyénisége is. Egy olyan politikusé, akinek ugyan vannak nagy társadalmi víziói, de a tervek kivihetősége, az, hogy legyen legalább valami, ami működik, fontosabb, mint magának a víziónak a sértetlensége. S ami talán még fontosabb: Obama reformer vízióiban van valami, ami eredendően nem radikális és ezért nem összeférhetetlen az óvatos gazdaságpolitikával és a kompromisszumokon keresztül való előrehaladással. Ezek a víziók ugyanis az amerikainak tekintett értékekkel való azonosuláson és a demokratikus politika által teremtett lehetőségek és korlátok tiszteletén alapulnak. Egy olyan politikaképen, amelyben a politika sokat tehet a társadalom egységéért és a hátrányos helyzetben lévők felemeléséért, de nem azért, hogy egy radikálisan új világot teremtsen, hanem, mert a létező Amerika stabilitásának zálogát a változóképességben látja. Ezen a ponton ér össze Obama ékesszóló reformersége és a számos politikai területen tapasztalt gyakorlati óvatossága, konzervativizmusa. A változás fontos, de nem öncél. Mielőtt valamit megváltoztatnánk, muszáj helyette valami jobbat ajánlani és semmit sem érdemes jobban megváltoztatni, mint amennyire magabiztosan mondhatjuk, hogy amit kínálunk, az nem fog rontani a helyzeten.

Ezen a ponton érkezünk el Obama konzervativizmusának másik feltűnő példájához, a külpolitikához. Bár sokan elsősorban Líbiát és Szíriát kötik Obama elnökségéhez, mások a Csendes-óceáni térség felé fordulást, ismét mások az oroszokkal való újra elhidegülő viszonyt, mint az amerikai külpolitika főbb vonásait, ám mindez alapvetően félrevezető. Obama külpolitikája valójában itt-ott liberális elemeket tartalmaz, de mindenekelőtt sajátos realizmust tükröz, s mint ilyen, radikális szakítást főként a Bush korszak neokonzervatív intervencionizmusával jelent (miközben nem tudja meg nem történtté tenni elődje lépéseit és átvesz tőle eszközöket is). Obama külpolitikáját nagyon jól leírja az a mottó, amit sokan külpolitikája lényegének tartanak, s amely szerint:

„Don't do stupid shit!”

Ha sokan, érthetően kritizálják is a benemavatkozási politikáját Szíriában, nem árt észben tartani, hogy Líbiában volt beavatkozás és ott sem lett magától béke, Irakban és Afganisztánban pedig a Bush-korszakban sikerült olyan káoszt előidézni, sikerült oly mértékben destabilizálni az egész térséget, amihez fogható epic failure  nem sok található az amerikai külpolitika történetében. Vagyis, bármilyen sajnálatos is, ami Szíriában történik, nem egészen indokolatlan Obama részéről felvetni, hogy vajon egy kiterjedt bombázás (nem is beszélve a szárazföldi akcióról) vajon érdemben kevesebb emberi szenvedéssel járt volna-e, mint a polgárháború, amely nem az amerikaiak miatt tört ki és amelyben az amerikaiak mégiscsak igyekeznek valamiféle szerepet játszani. (Jellemző, hogy Obama utódja, a Putyin-rajongó Donald Trump paradox módon azzal becsmérelte Clinton külügyminiszterségét és Obama egész külpolitikáját, hogy Putyin „outsmarted them” és így megszerezte a befolyást a Közel-Kelet fölött, s mindezt arra hozta fel bizonyítékként, hogy Putyinnal nem kellene ellenségesnek lenni, holott, ha valamire, ez az érv főleg arra lett volna jó, hogy egy héjább külpolitikát támasszanak vele alá). Ami tehát konzervatívnak tekinthető Obama külpolitikájában, az az óvatosság és mérsékeltség, ami abból a belátásból származik, hogy a puszta erő még nem elég a bonyolult világ bonyolult problémáinak megoldására és hogy a legnemesebb elveink megvalósítása sem mindig mentség a fennálló status quo felelőtlen, radikális felborítására, mert a tetteink következményei sokszor előreláthatatlanok és a költségek szinte biztosan magasabbak, mint amik előre láthatók. Ilyen körülmények között pedig csak akkor szabad durván beleavatkozni mások ügyeibe, ha nincs más megoldás.

S végül a harmadik terület  az alkotmányos értékek iránti tisztelet. Lehet ugyan azt mondani, hogy Obama számos területen sokak számára elfogadhatatlan társadalompolitikai változások híve volt, mint mondjuk a társadalombiztosítás radikális kiterjesztése vagy a melegházasság; de lehet kritizálni azért is, mert a radikálisan jogvédő állásponthoz képest túl könnyen hajolt meg az államrezon szempontjai előtt, mint mondjuk a feketelisták, a dróntámadások, a titkos megfigyelések gyakorlata kérdésében. Ám éppen e kritikák mutatják, hogy Obama politikáját mélyen áthatotta egy olyan mérsékelt, kiegyensúlyozó szemlélet, amely folyamatosan tekintettel van a politikai cselekvés korlátaira. Lehet az ember idealista a céljaiban, de nem hagyhatja figyelmen kívül a világot, amelyben ezeket a célokat követnie kell. Tiszteletben kell tartania azt, ha céljai megvalósítása előtt alkotmányos akadályok tornyosulnak, ha a többség nem támogatja a céljait. Léteznek bevethető jogi trükkök, a koalícióépítés kemény munkája és persze a nyílt vitában való meggyőzés, de van olyan, hogy valami egyszerűen csak nem megy és ezzel együtt kell tudni élni. Másfelől meg azt is tudomásul kell venni a legnemesebb célok követőjének is, hogy vannak eszközök a politikában, amelyeket, ha fintorogva és visszafogottan is, de muszáj időnként használni. Mindezek olyan dolgok, amiket egy politikusnak el kell tudnia fogadni, mert egyszerűbb módja nincs a céljaink elérésének. Ahogy Harry S. Truman elnök mondta:

„If you can't stand the heat, get out of the kitchen.”

Vagy, ahogy maga Obama fogalmazott a választási eredmények után nemrég:

„You know, the path that this country has taken has never been a straight line. We zig and zag and sometimes we move in ways that some people think is forward and others think is moving back, and that's OK.”

Összefoglalva, Obama politikájának vannak bizonyos mélyen konzervatív vonásai. Kétféle értelemben is. Egyrészt óvatossága, mérsékeltsége erős rokonságot mutat azzal az angolszász tradícióval, amit Anthony Quinton a konzervativizmusról szóló esszéjében a „tökéletlenség politikájának” nevez, s amely tradíciónak Barack Obama politikája méltó folytatása. Másrészt pedig, társadalmi reformvízióinak van valamiféle konzervatív, megtartó, stabilizáló, korlátolt jellege, ami leginkább a XIX. század második felének konzervatívjaival rokonítja Obama politikáját, ahol a változás célja nem egy új világ felépítése, hanem a régi megőrzése. Ha Benjamin Disraeli konzervatív brit miniszterelnök ilyen értelemben joggal mondhatta annak idején, hogy

„For, notwithstanding the rapid changes in which we live, and the numerous improvements and alterations we anticipate, this country is still Old England, and the past is one of the elements of our power.”

Barack Obama is hasonló jobbal utalhatott nemrég múlt és jelen egységére:

„That's how this country has moved forward for 240 years. It's how we've pushed boundaries and promoted freedom around the world. That's how we've expanded the rights of our founding to reach all of our citizens. It's how we have come this far. And that's why I'm confident that this incredible journey that we're on, as Americans, will go on.”

 (Basil Fourey, Baloldali Liberális Blog)

Bevallom Önöknek, nem ért különösebb meglepetésként Donald Trump győzelme; sokkal inkább meglepett, hogy sokakat hideg zuhanyként ért ez a fejlemény. Régóta számítottam arra, hogy ez bekövetkezik, mégis, igen nehéz megbarátkoznom a gondolattal, hogy 2017. január 20-ától ez a rőthajú paprikajancsi kormányozza az Amerikai Egyesült Államokat.

Trump győzelmének biztosan nagyon sok oka van, magam is ezeken tűnődöm reggel óta. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha rövidlátó detektívek üldöznék a nyilvánvalót; mintha újra élnénk az 1930-as éveket, Churchill szavaival szólva, a „sáskajárás éveit”. Mintha az emberi elme belesüllyedt volna abba a képzeletszegény, könnyen izgalomba hozható, könnyedén kielégíthető és pillanatnyi szükségleteinek élő, barbár és gyermeki állapotba, amely tudatosan elutasítja az érettséget és rombolja a civilizációt, és amelyet a demagógok könnyen felhasználhatnak élősködő céljaikra. Ha van igazság Lord Curzon maximájában –

„minden civilizáció arisztokráciák munkája”

–, akkor az is igaz, hogy az arisztokrácia hanyatlása, romlása és önmagába vetett hitének elvesztése utat nyit a barbárság hangadói előtt. Még az sem vigasztal, hogy az amerikai választók már a múltban is pajzsra emeltek ízig-vérig faragatlan alakokat, mint például Andrew Jackson tábornokot, aki beiktatása napján csiszolatlan modorú párthívei kíséretében, sáros csizmával lépett be a Fehér Házba; lábukat a drága szőnyegekbe és a míves bútorok kárpitjába törölték. Mégis, ezeket az embereket a kifogásolható modor ellenére is valamiféle régimódi tisztesség jellemezte, amely mára – fájdalom – teljesen eltűnt: mintha sótlan bürokraták, az 1945 utáni rend dogmatikus és képzeletszegény védelmezői küzdenének minden hájjal megkent demagógokkal.

Nézzenek rá erre az emberre! Vessenek egy pillantást heves gesztusaira! Hallgassák fülsértő angolságát! A nyelv romlása mindig egy nép romlásának legbiztosabb tünete, amely kéz a kézben jár a modor és a stílus elutasításával, valamint az érett férfiemberhez méltó kötelmek tagadásával. Dőreség ettől az embertől bármiféle „konzervatív”, hovatovább „ellenforradalmi” fordulatot várni! Ha mégis így történne, én lennék a legboldogabb, ám súlyos kétségek kínoznak. Kétlem, hogy Trump mélységes pesszimizmussal tekintene akár az emberi természetre, akár a népfelség elvére – éppen ellenkezőleg: ő és a hozzá hasonlók mindenkinél jobban értenek ahhoz, hogyan keressék a tömegek kegyeit, amiképp a modern zsarnokok is avatott kezekkel pengették és pengetik a félelem és hízelgés húrjait. Mindez a magamfajta reakcióst mélységes borzadállyal tölti el.

Azt hiszem, soha nem írtak annyit az amerikai (fehér) munkásosztályról, mint ezekben az órákban, nekik tulajdonítva Trump diadalát. Nem tagadom, hogy az ismereteim és a tapasztalataim meglehetősen korlátozottak e téren. Abban talán nem tévedek, hogy az amerikai munkásosztály története – és talán minden nyugati munkásosztály története – homlokegyenest ellentmond mindannak, amit Marx erről az osztályról hirdetett: forradalmi öntudat és bombasztikus légvárak helyett valóságos megbecsülésre és elismerésre vágyott ez az osztály. Nekem mindig az volt a benyomásom, hogy ezek a derék emberek annak ellenére is konzervatívabbak a felsőbb osztályokba tartozóknál, hogy gondolataikat és a világ dolgaihoz való viszonyukat sajnálatosan inkább filmszínészek, rádiós és televíziós személyiségek formálták, mint a „magasabb” irodalom. Végzetes volna lenézni ezt az osztályt, amiképp a vidéken élő, fegyverviselő farmereket és földbirtokosokat sem szabad elítélni, inkább azon kellene eltűnődni, mi az oka annak, hogy közülük sokan úgy érzik, elárulták őket és az „amerikai álmot”. Zavarba ejtő, hogy ezek a választók épp Trumpban találták meg hősüket, ám attól tartok, hogy a liberálisok – akiket egyébként mindig nagyra becsültem – mindaddig képtelenek lesznek a Trump-jelenség megértésére, amíg kávéházi entellektüelek szubkultúráit képviselik és olyan intellektuális divatoknak hódolnak, mint a gender-elméletek, az emancipáció mindenek feletti bálványozásáról nem is szólva. Engem mindig zavarba ejtett, hogy intellektuális csiszoltságuk ellenére sokszor mennyire vakok; mindig megdöbbentett, mennyire ragaszkodnak mindenhez, ami forradalmi, istentelen és modern. Mintha meggyőzték volna magukat, hogy véleményük vélt kiválósága egyben ízlésük és értékítéletük kiválóságáról tanúskodik, és e vélt „felsőbbrendűség” tudatában gőgösen számon kérhetik mindazok „felvilágosulatlanságát”, akik nem értenek egyet velük. Remélem, ezúttal nem esnek ebbe a hibába, és megkísérlik megérteni, miért alakultak úgy a dolgok, ahogyan alakultak. Az amerikai „konzervatívoktól” még ennyit sem várok, hiszen ezek az emberek mindig hittek a technológiai „haladásban” és más istentelenségekben, pártjuk elitje pedig olyannyira félti megszerzett pozícióit, hogy szemrebbenés nélkül kapitulál a Trump-féle új barbárok előtt. Kimondom, ami régóta kínoz: az amerikai konzervativizmus halott, a régi-jó republikánus párt megsemmisült; senkit se tévesszen meg Trump győzelme!

Belegondolni is rettenetes, hogy a megválasztott elnökkel szemben nem áll semmiféle törvényhozási ellensúly. Félelmetes látni, hogy az elmúlt kétszáz évben fokozatosan eltűntek az alkotmány „arisztokratikus” elemei, miközben az elnöki intézmény monarchikus hatalma soha nem tapasztalt túlsúlyba került. Az amerikai elnöki tisztség XX. századi változásai olyan hatalommal ruházták fel e „választott királyt”, amelyet rémálmaikban sem gondoltak volna az Alapító Atyák. Hogy ez a rettentő hatalommal rendelkező hivatal képes-e önmagának nagyobb tekintélyt és megbecsülést kivívni, elsődlegesen attól függ, ki tölti be, s hogy azok, akik készek őt feltétlenül szolgálni, csupán mint udvaroncok érkeznek-e a Fehér Házba, vagy tapasztalatuk, műveltségük és jóakaratuk ösztönzi-e arra az „uralkodót”, hogy bírálatukat is elfogadja? Kik lesznek Trump emberei? Semmit sem tudunk róluk.

S hogy mi lesz Európa békéjével? „Rosszkedvünk tele” hosszúnak ígérkezik és meggyőződésem, hogy e német-skót származású elnökkel a hátuk mögött Le Pen, Orbán, Putyin és Erdoğan Európája békétlen hely lesz, a mi hazánk pedig már ott hever a keleti medve szőrös mancsai alatt. Valamiért mégis nosztalgikus és reményteljes érzések kerítenek hatalmukba, ha a Nyugatra, az angolszász Nyugatra és Amerikára gondolok, s ezek az érzések annak ellenére sem szűnnek, hogy ez a visszataszító alak elnök lesz. Remélem, hogy Trump csak múló idegláz. Iszonyú belegondolni a következményekbe: ha körülnézek, mindenütt egy-egy potenciális Chamberlain, Daladier, és Mussolini, de sehol egy Churchill… Ilyen nehéz időkben két dolog számít: minden nap véghez vinni valamit, ami értelmes, aminek van látszata; és a farkasokkal üvöltők között is megőrizni az erkölcsi meggyőződés erejét.

(Felső kép: © Tom Pennington, 2015; alsó kép: Ronald Reagan és Donald Trump a Fehér Házban, 1987)

Drága Barátaim!

Soha ne becsüljék le a politikai megérzéseimet! Önök napokon át legyintettek, nevettek; néhány liberális barátom a csakis rájuk jellemző megfellebbezhetetlen ítélettel jelentette ki, hogy „ez nem történhet meg” – és mégis megtörtént. Fellengzősen azt mondhatnám, az ilyen jóslatokhoz tehetség szükséges, de meggyőződésem, hogy a politikában a történelem, az emberi természet és a legősibb ösztönök, az előítéletek és a félelmek ismerete jobb tanácsadó közvélemény-kutatásnál, az alkotmánytannál és bármiféle mechanikus okoskodásnál. Trump győzelmének biztosan nagyon sok sok oka van, én rendszerint háromra hívtam fel a figyelmet: az Amerikai Egyesült Államokban nyolc évig egy fekete bőrű demokrata párti elnök kormányzott. Én elismerem az eredményeit; ifjabb Bush után nem csekély teljesítmény konszolidálni a külpolitikát és a gazdaságot, ám a fehér középosztály és mindazok, akik számára az erkölcsi rend fontosabb az emancipációnál, aggodalommal szemlélhették kormányzását, és úgy érezhették, elárulták őket. Függetlenül attól, így történt-e vagy sem, a politikában döntő fontosságú, mit gondolnak az emberek. Én éreztem ezt a közhangulatot, amely most diadalt aratott. (Az más lapra tartozik, hogy azok, akik ilyen megfontolásból szavaztak Trumpra, épp ettől az embertől kapják-e meg, amire vágynak.) A másik ok történelmi. Az Egyesült Államok időről-időre hátat fordít Európának („a világnak”), dacos gyermek módjára bezárkózik. Azt hiszem, az amerikaiak most jutottak el oda, ahová a britek 1945-ben, amikor Churchillt a háborús győzelem ellenére kiszavazták a hatalomból. Amerika megelégelte a „világ csendőre” szerepét, s most álomra hajtja a fejét. A harmadik ok civilizációs: hanyatló korunk romlottsága a Trump-féléknek kedvez.

Donald Trump sötét ló. Semmit nem tudunk róla. Lehet, hogy ő lesz a nemzetközi szélsőjobboldal vezére; lehet, hogy elnökként meglepően mérsékelt lesz; lehet, hogy béna kacsává válik és a Kongresszus nagyágyúi ott tesznek keresztbe neki, ahol tudnak, de az is lehet, hogy meglepően ügyes elnöknek bizonyul. Két dolog biztos: Ronald Reagan óta ilyen színes egyéniség nem költözött a Fehér Házba, és ennyire kiszámíthatatlan alak kezébe még nem kerültek nukleáris fegyverek indítókulcsai.

Higgyék el, keserű sors a jósoké, akik a rossz híreket hozzák. A görög tragédiákban általában megölik őket. Én csak annyit mondok: gyarapítsák erkölcsi és szellemi tőkéjüket, mert izgalmas idők köszöntenek ránk.

Isten óvjon mindannyiunkat! 

(Fénykép: © Carlo Allegri)

Nem vagyok sem született, sem hivatásos forradalmár, sőt, irtózom minden rebelliótól, de egy réges-régi, „rendszerellenes” megnyilvánulásomat szívesen felidézem ezen a napon. 1987. november 7-ét írtunk, az újbeszélül NOSZF-nak becézett bolsevik puccs hetvenedik évfordulóját „ünnepeltük” az óvodában. Alighanem, nem akadt olyan óvodai csoport széles e hazában és a „béketáborban” sem, ahol ne pirosra festett papírzászlókkal készültek volna a nagy eseményre. Mi is így tettünk. Miután elkészültek a zászlócskák, kivonultunk a szomszédos temetőbe, hogy az Ismeretlen Szovjet Katona sírjára tűzzük a kis műalkotásokat. Kissé összecsúsztak az „ünnepek”, november 7-én április 4-re is emlékeztünk, ám ez mellékes, a szovjet katona, az bizony szovjet katona, akár a Téli Palotánál esett el, amikor még a Szovjetunió sem létezett, akár Vértesszőlősön, 1945 tavaszán. Namármost, amikor leszúrtuk a hurkapálca rúdon függő zászlócskáinkat, megjegyeztem, hogy a cirill feliratú bádogobeliszk alatt német és magyar katonák is nyugszanak. Életemben először vétettem a kettős nevelés kötelmei ellen. Tudják:

„Fiam, amit otthon hallasz, arról az óvodában egy szót sem!”

Hát, én bizony szóltam egy szót. Mi több, büszke voltam apám tájékozottságára, s arra, hogy a nyílt titokba engem is beavatott. A dolognak nem lett következménye, legfeljebb amolyan ejnye-bejnye, és hogy

„Mit szólnának a szüleid, ha ezt látnák?”

– mire én a kisgyerekek megfellebbezhetetlen igazságérzetével feleltem, hogy

„Büszkék lennének rám!”

Megvádoltak tehát, hogy nem viselkedtem „szépen”. (Akkor még fel sem merült bennem, hogy az illendőnek gondolt, elvárt viselkedésre nem az erkölcsi „jó” és „rossz”, hanem az esztétikai „szép” és „csúnya” kategóriáit alkalmazzuk, de ez mellékes; amúgy, ha valakinek van arra ötlete, hogy miért alakult így, kérem, írja meg!) Mint mondottam, semmiféle következménye nem lett a dolognak, hiszen nem olyan idők jártak már akkoriban, hogy jött volna a fekete autó. Az óvodákat is átjárta a peresztrojka és a glásznoszty szelleme, bármennyire is szerették volna egyesek visszagyömöszölni őket a palackba.

Egyetlen következménye talán mégis lett „ellenforradalmi” tettemnek. Lerajzoltam Lenint. Méghozzá a tatabányai Lenin-szobrot, amely a nap minden pillanatában óvó tekintettel vigyázta szomszédos pártház bürokratáinak lázas semmittevését. A szobor egy hatalmas tapstéren állt, mellette absztrakt kőgolyók. Lenin amorf alakjából csak dandys pofaszakálla, tatáros tekintete és egy jókora kucsma látszott. Akkoriban még nem is sejtettem, hogy a proletariátus vezére, „aki feláldozta hős életét”, a kilencszázas évek hajnalán Svájc kényelmét élvezte és egy hotel recepcióján ezt írta névjegyére:

„M[onsieur] Vladimir Oulianoff, gentilhomme russe”

– vagyis Vlagyimir Uljanov úr, orosz nemesember. (Úgy látszik, Svájcban nem éleződött az osztályharc.) Akkoriban még azt sem tudtam, hogy „nagy október” napjaiban ez az alak női ruhában várakozott a Szmolnijban, mert attól tartott, elbukik a puccs; a Téli Palotát pedig nem rohamozták meg a petrográdi szovjet munkás- és katonahősei, illetve, megrohamozták, de a pincét, ahol jókora mennyiségű Hennessy konyakot és Dom Pérignon pezsgőt találtak…

Szóval, megihletett engem ez a Lenin; olyannyira, hogy pásztorbotot adtam a jobb kezébe. Mintha csak jó pásztor volna, nem pedig bolsevik bronzbálvány. Nekünk egyébként még azt mesélték a mesebeli „Lenin bácsiról” – hiszen így hívták őt az óvodában –, hogy nagyon szerette a gyerekeket és a gyerekek is rajongtak érte; hogy mindig megpaskolta a kisiskolások fejét (holott akár közéjük is lövethetett volna); hogy a kommunista szombatokon ő maga is beállt dolgozni a petrográdi proletárok közé; hogy imádták életében és mélységesen tisztelik halálában is. Némelyikünk már a múmiáról is hallott, én magam is, de elképzelni sem tudtam, milyen lehet, ezért nem rajzoltam le. 

Amiképp megihletett az Auróra cirkáló is. A legendárium szerint ez a hajó adta meg a jelet a rohamra… Holott ekkor már egy kivénhedt csatahajó volt, amely a szentpétervári kikötőben várt arra, hogy szárazdokkba kerülvén, darabjaira szedjék szét… Gyerekkoromban egyébként imádtam Szentiványi Jenő Az óceán világa című könyvét, a szerző sok-sok brit hadihajóról írt – nagyjából ekkor fogant meg bennem a Királyi Haditengerészet iránti olthatatlan csodálatom.

Íme hát, az én november hetedikém emlékei.

(Képek: a szerző gyermekkori rajzai, 1987)