Két hónappal ezelőtt szálltam le a vonatról az alsóörsi vasútállomáson, hogy szerelmemmel néhány napot a Balaton északi partján tölthessek.  

Utazásaink során bejártuk Veszprém környékét, eljutottunk Nádasdladányba, Tihanyba, a Káli-medencébe és Keszthelyre. Úti örömeink a felismerésekből fakadtak: olyasmikre döbbentünk rá, amelyeket a képzeletünk már feltárt előttünk és többé-kevésbé tudatosan vártunk e felismeréseinkre. Ilyen felismerés, hogy az időérzékelés nem mindig felel meg a kronométer és a naptár mechanikus és matematikailag leírható kategóriáinak. „Időmilliomosok” voltunk, ha szabad így fogalmaznom, és az időt nem csak annak szenteltük, hogy naphosszat aszalódjunk a tűző napon. Felfedeztük azt is, hogy igenis létezik időutazás: 2016 nem ugyanaz Budapesten, mint Felsőörsön, Lovasban és Csopakon. Talán a hegyvidék és a tó közelsége, talán a szőlőművelő emberek erkölcsei és a hajósok természettel szembeni alázatának példája miatt – nem tudjuk –, de az élet kimódoltabb és sokkal boldogabbnak tűnt, mint a nagyvárosi forgatagban. A nyaraló oltalmazó magányában meghitt magánéletre tettünk szert, amely a metropoliszban, idegenek között vagy egy társasház börtönébe zárva már aligha létezik: inkább nyomasztó egyedüllét, semmint magánélet.

Nádasdladányban és Keszthelyen bepillantást nyerhettünk a magyar mágnások hajdani életformájába, és ekkor rádöbbentünk – no, nem mintha addig nem sejtettük volna –, hogy olyan helyek és korok vonzanak bennünket, amelyekről már tudunk valamit. Mi nem tartozunk ama nyaralók táborába, akik vagyonokat áldoznak arra, hogy – holmi „divatnak” engedelmeskedve és a „trendeket” követve (és talán hiúságuknak is hódolva, ez utóbbi szerencsésebb eset) – olyan távoli helyekre utazhassanak, amelyek „egzotikuma” és „forradalmian új” mivolta személyes ismereteik határain túlian valószerűtlenek. A mi utazásunk tökéletesen illik az európai civilizáció karakterébe: történelmi utazás, amely révén gazdagodott az önismeretünk és – talán megbocsátható e fennköltség – az emlékezés diadalt ült a romlás szelleme fölött.

Utunk során több templomot is felkerestünk, hiszen a Balaton északi partja bővelkedik bennük. Mind közül talán a felsőörsi prépostsági templom volt a legszebb. Minket valósággal megigézett. Az Árpádok idejében felhúzott félkör alakú szentély-apszis zömök, román stílusú főhajóvá terebélyesedik; az oltár előterében gótikus boltozat, maga az oltár és a kegyszerek és a főhajó belső tere a barokk remekművei. Gyermeki örömmel és kíváncsisággal jártuk be e különös épületet (még az orgonához és a karzatra is feljutottunk); csak mi voltunk ott, sehol egy alkalmatlankodó turista; a nap végén pedig arról is beszélgettünk, hogy az emberek egy része igénybe veszi az egyház ceremoniális intézményeit – keresztelő, házasságkötés és temetés –, jóllehet a leghalványabb tudással sem rendelkeznek ezek teológiai alapjairól és a hit dogmatikájáról. Mi is eléggé járatlanok vagyunk e kérdésekben, ám megilletődve rájöttünk arra, hogy Isten országának lényege fölöttünk áll. Olyasvalamiről lehet szó, amely ítélőerőnk határain túl van, és ott is kell maradnia.

Szerelmem nem csak eszményi útitárs, aki megértően osztozott ezekben a felismerésekben, hanem tökéletes NŐ. Igen, jól olvassák, csupa nagybetűvel! Minden ízében NŐ: Európa fejedelmi szépségeit idéző fehér bőre, tartása, idomai, arca és finom mosolya; az északi szépségekre emlékeztető természetes szőkesége és égszínkék tekintete; és a polgári korszak szépségideáljait idéző klasszikus megjelenése, pirosra lakkozott körmei – és még hosszan sorolhatnám. Ugyanilyen fontos az a lelki finomság, ha szabad így mondanom, előkelőség, amely nem csak vérének sajátossága, hanem szellemiségének és ama módnak is, ahogyan él, s ahogyan az életet megörökíti. Nem véletlen, hogy szenvedélyes és elhivatott fotográfus; nőiessége nem csak küllemében, hanem jellemében és az élet dolgaival szembeni esztétikai érzékenységében is megmutatkozik: gondoskodása otthont teremt, az otthont pedig választékos ízléssel varázsolja otthonossá, amely nem csak a meghitt magánélet megszentelt tere, hanem az Ő erényeinek hála, erkölcsi hátország. S ezek az erények biztosabbak bármely kőfalnál.  

Tímea és a mi szerelmünk Isten ajándéka, akár a jó bor, a jó bor adománya pedig az utóíz. Mi mindig örömmel hódolunk a borivásnak: egy-két pohár, és szárnyal a szellem, feléled a vágy. 2016. július 13. estéjén Zwack Izabella Betsek-dűlői tokaji furmintját ízlelgettük. Kint tombolt a vihar, a Balaton déli partjának a körvonalai is elhalványultak. A citrus, a menta és az érett gyümölcs illatát enyhén sós lecsengés követi. Ez a bor – és az emberi ízlés, sőt, a tudat – ésszel felfoghatatlan csodája. Tökéletes választás egy viharosan szerelmes nyári éjszakára.