Olvasom, hogy a parlamenti „demokratikus ellenzék” egyik pártja, a hajdan erős és megingathatatlannak tűnő kormányzópárt immáron a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” részévé, sőt nélkülözhetetlen alkotórészévé vált; olyannyira, hogy ha szükséges, maga a kormánypárt „segít” a szocialistáknak, hogy a választókerületekben néhány jelöltjük talpon maradjon.
Engem egyáltalán nem lepett meg és nem ért váratlanul ez a fejlemény. A „demokratikus ellenzék” parlamenti képviselői – noha nem képviselnek semmit és senkit, hiszen eszméiket elárulták, a választóik pedig elfordultak tőlük – ezer szállal kötődnek az Orbán-rezsimhez. A rendszer váratlan összeomlása veszélybe sodorná országgyűlési székeiket. Hiába kényelmetlenebbek és szűkösebbek az ellenzéki padsorok, a székeket ugyanolyan bivalybőr borítja, mint a kormánypárti honatyák székeit – korántsem mindegy, milyen alkalmatosságon pihen a megfáradt politikusi ülep –; ha eljönne a rezsim feletti végítélet napja, egyiknek teljes vagyona, másiknak leánya hozománya illanna el egyetlen pillanat alatt, a harmadik pedig keresztet vethetne fia fényes előmenetelére. Odalennének a baráti szívességek, a „mentességek” és más kiváltságok; bár legtöbbjük annyira szolgalelkű, hogy egy újabb kormány regnálása alatt is ugyanúgy megtalálná a számítását, mint emez alatt.
Közös haszon, ebül szerzett jószágok a közvagyonból, kinek több, kinek kevesebb – jut is, marad is. Az ellenzéki csak azért támadja a kormánypártit, hogy a közvagyon egy szép napon neki is az ölébe hulljon. Élősködés minden szinten. Ez a titkos féreg rágta a régi politikai rendszereket, az ősi monarchiákat és a nagy köztársaságokat – ez rágja a mostaniakat is, és minden jövendő rezsimet. Az igazság már nem számít. Mindkét párt hangadói olyan rikító színekkel ecsetelik az érzelmeiket, hogy egyikük sem képes szabatos képet alkotni a valóságról. Ha mindkettőnek csak annyi a mondanivalója, hogy a másik végveszélybe sodorja a hazát, eljön majd az idő, amikor vígjátékba illő módon mindkét pártot egyszerre igazolják az események – de addigra a közönség arcára fagy a mosoly, senkinek sem lesz kedve nevetni és egészen pusztító indulatok uralják majd a nézőteret, s nincs olyan zenekari árok, sem vasfüggöny, amely megvédené a színpadot.
A kormánynak úgy kell ez az ellenzék, akár egy falat kenyér. Egyfelől azért, mert olyan ostobák, hogy egynémely megnyilvánulásuk még egy abszurd komédiában is túlzásnak hatna és inkább sírógörcsöt, mint nevetést váltana ki a nagyérdemű közönségből, másfelől pedig azért, mert fel lehet őket mutatni a nemzetközi notabilitások előtt: lám-lám, nálunk mégiscsak létezik ám ellenzék! Ne higgyenek a hazai liberális entellektüelek sirámainak! Szuverén demokráciánk alkotmányos! Olyan önmérsékletet és nagyvonalúságot tanúsítunk, hogy fel sem merül bennünk, hogy a képviselői mandátumok háromnegyedére szert tegyünk! Beérjük a kétharmadával is! Olyannyira tiszteljük az Alaptörvény szellemiségét és olyan aggályosan ragaszkodunk betűihez, hogy ha kell, a választók akarata ellenére is kinevezzük a magunk ellenzékét!
És ez a megjuhászított ellenzék majd morgolódik egy kicsit, de végső soron maga is megszavazza a sokadik felhatalmazási törvény jogalapjául szolgáló Isten-tudja-hányadik Alaptörvény-módosítást; sőt, cifrábbakkal áll elő, mert tagjai nem akarnak „kevésbé magyarnak” látszani, amikor „nemzeti sorskérdések” eldöntésére kerül sor, és azért sem, mert a Miniszterelnök Úr mögé október másodikán – akár érvényes és eredményes a népszavazás, akár nem – legalább hárommillió polgártársunk sorakozik fel önként és dalolva.
Hölgyeim és Uraim, jól gondolják meg, mihez adják a nevüket, mert a tét óriási! Október másodikán választaniuk kell a becstelenség és a zsarnokság között! Semmi kétségem, hogy a becstelenséget választják – de megkapják a zsarnokságot is!
