Ha egyszer megkérdeznék Habony Árpádot, vajon a tulajdonhoz való jogot többre becsüli-e az élethez való jognál, ne legyen semmi kétségük, „korunk hőse” a tulajdonhoz való jogot tartaná előbbre valónak, és ebben tökéletesen igaza van! Gondoljanak bele, az élet csupán biológiai feltétele mindazon értékeknek és javaknak, amelyeket civilizált emberekként becsben tartunk, s amelyekre vágyunk. Mindaz, ami számunkra az életet jelentőségteljesebbé és élvezetesebbé teszi, összekapcsolódik azzal, amit birtoklunk; kezdve a tulajdon olyan „cseppfolyós” megjelenési formáitól, mint a készpénz, a csekk, a váltó, a részvény vagy más nagy értékű ingóságok (például egy Louis Vuitton- vagy egy Gucci-táska), egészen a „kemény” formákig, mint a kiterjedt földbirtokok, a fényűző villák, a stadionok és más ingatlanok; sőt, az emberi képzelőerő olyan kifinomult alkotásaiig, mint Antonio Diazini Szatír tájban című festménye vagy Maffeo Verona Jupiter Ámor diadalmenetében című remeke. A tulajdon tehát jóval több, mint az emberi szükségletek élettelen szolgálója. Ha nem létezne tulajdon, az emberek soha nem emelkedhettek volna fel az állati sorból a természeti világ fölé. Az az ember, aki először kijelölt egy földdarabot és azt mondta rá, hogy „Ez az enyém!”, kinyilvánította uralmát a földön s mindazon dolgok felett, amit a föld megterem. Ez az ember tette meg az első lépést a civilizáció felé vezető úton és ezért nem lehetünk neki eléggé hálásak.
A tulajdon jelentőségét a rómaiak fogták fel először. Ők biztosítottak számára jogi védelmet, szabályozták, hogyan rendelkezhetnek vele egymás között az élők és mi legyen a sorsa a jogosult halála után. Az ősi római jogban a „familia” szó voltaképpen nem is annyira családot, mint inkább vagyont jelentett, amely felett a pater familias élet-halál ura volt. Ez az archaikus rend évszázadok alatt változott és a császárok uralkodása idején már megsokasodtak a vagyonra vonatkozó individuális jogok. Mind a római, mind a későbbi germán jog az elsőszülöttségi joggal és a nemesi hitbizományhoz kapcsolódó elidegenítési tilalmakkal óvta a vagyon egységét, elkerülendő azt a nem kívánatos esetet, hogy a javak az egyének bizonytalan és átmeneti birtokába kerüljenek. A régiek tudták, hogy ahol meggyengül a családi összetartás és a testületi szellem – hiszen mindaz, amiről eddig írtam, nem csaupán a földbirtokokra, hanem a testületek (alapítványok, egyetemek, egyház) vagyontömegeire is érvényes –, ott az egyének a jelen kényelmére fordítják a figyelmüket és a következő nemzedék boldogulása iránt közömbössé válnak. Aki „kemény” javakat birtokol, szabad ember. Tulajdona kötelezi őt, és – Edmund Burke szavaival élve – „érdekeltséget szerez a társadalomban”. Amikor 2011-ben Lázár János miniszter (akkoriban a kormánypárt parlamenti képviselőcsoportjának vezetője) azt mondta, hogy
„… akinek nincs semmije, aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér”
– akkor erre a „társadalmi érdekeltségre” gondolhatott, bár szokásához híven nem tudta zabolázni lekezelő modorát és a szükséget szenvedő felebarátai iránti aljas megvetését.
A szabad ember vállalja a tulajdonáért a felelősséget. Számára a jogbiztonság és a kiszámítható rend létfontosságú, hiszen abban érdekelt, hogy a vele szerződő fél is teljesítse vállalt kötelezettségeit; a kormányzattól pedig azt kívánja, hogy ne avatkozzék be ezekben a szerződéses jogviszonyokba, de mindenkor garantálja a jogrend állandóságát és a jogvitákat eldöntő ítéletek végrehajthatóságát. A középkor birtokos nemesembere, a jó gazda és a háztulajdonos polgár soha nem adta fel a „társadalmi érdekeltségét”, hiszen azzal a szabadságát áldozta volna fel. Szabadság és tulajdon – egymást feltételezik. Ha valakit megfosztanak a tulajdonától, akkor szabadságától, társadalmi rangjától és a civilizált élet reményétől is megfosztják. Tudták ezt Sulla pribékjei és a zsarnok római császárok, amikor összeállították a vagyonelkobzásra ítéltek listáit; tudta VIII. Henrik angol király, amikor kifosztotta a római katolikus egyház angliai apátságait; tudták a jakobinusok is, amikor a „természeti törvényre”, az „észre” és az „egyenlőségre” hivatkozva ugyanezt tették a francia egyházzal és az arisztokráciával és végül, tudták a bolsevikok is, amikor megsemmisítették a régi rendet, romba döntve és a civilizáció előtti nyomorúságba taszítva ezzel egész országokat.
A magyar miniszterelnök székállói és a kíséretéhez tartozó talpnyalók, szolgalelkű strómanok és más rablólovagok, valamint a hatalom helyi szemei és fülei különös figyelmet fordítanak a vagyonra. Mindenek előtt mások vagyonára. Mint a civilizáció előtti nomádok, úgy bánnak a pénzérdekeltségekkel. A készpénz, a csekk, a váltó és a részvény természetüknél fogva készek a kalandra, hiszen nincs állandó értékük, birtokosaik mindenki másnál hajlamosabbak a spekulációra – gondoljanak az aggastyán korú kormányzati filmcézár kaszinószenvedélyére –, a fedezet nélküli költekezésre és arra, hogy saját boldogságuk érdekében mások javait elorozzák. A letelepedett nomádok már a földbirtokok iránt sem közömbösek. Mindaz, ami a napjaink Magyarországán „földbirtok-politika” címén folyik, gyalázatos. Olyan vagyonmozgások mentek végbe, amelyeket 1945 és 1989 óta nem látott az ország! Az állami földeket kiárusítják és csak a „rokonok” rendelkeznek olyan mozgósítható tőkével, amely ellen a kisbirtokosoknak és az állami földeket korábban megművelő bérlőknek esélyük sincs. Minden törvényhozónak szertartásos tisztelettel kellene bánnia a tulajdonjoggal, ehelyett azt látjuk, hogy kormánypárti mamelukok módszeresen csorbítják a bérlők jogait akár azon az áron is, hogy mintagazdaságokat tegyenek tönkre. Félő, hogy elszaporodnak az olyan birtokok, amelyeket elszakítva a környező földekről és az addigi gazdák kötelezettségeitől, puszta kedvtelésből és a birtoklás esztelen vágyát kielégítendő harácsolnak össze. Ám ennél is fájóbb, hogy az új tulajdoni rend nem a szabad és felelős gazdáknak kedvez, hanem az új földesuraknak, akik egyébként soha be nem teszik a lábukat új szerzeményeikre, ám személyes függőségbe taszítva a vidék népét, közmunkásokkal műveltetik földjeiket, megteremtve ezzel az új jobbágyság rendszerét.
Ez a kormány minden elődjénél kifinomultabb módszerekkel tünteti el a közvagyont. Az Országgyűlés tegnap elfogadta azt a törvényjavaslatot, amelynek értelmében a Magyar Nemzeti Bank alapítványai által kötött szerződések nyilvánossága korlátozható. Ugyanezt tették a Magyar Posta szerződéseivel is – mindkét esetben arra megy ki a játék, hogy ne kelljen elszámolniuk a magyar adófizetők keserves adóforintjaival. Fő szabállyá vált, hogy a parlamenti többség visszamenőleges hatállyal alkot törvényt, amellyel jogerős és végrehajtható bírósági ítéleteket ír felül. A magam részéről egyre kevésbé tekintem „törvénynek” azokat a jogforrásokat, amelyeket Orbán Viktor parlamentje alkot. Az országot egy most benyújtott törvényjavaslattal még lejjebb löknék a zsarnokság felé vezető csúszós lejtőn. A Lázár miniszter nevével fémjelzett javaslat értelmében a Kormány parlamenti felhatalmazás nélkül – vagyis nem kellene módosítani a költségvetési törvényt – vállalhatna korlátlanul kötelezettséget a kifizetésekre év közben. Ez nem csupán a parlamentarizmus felszámolása – ilyenkor szó sem esik a „szuverenitásunkról”, csak a „brüsszeli bürokraták” elleni „szabadságharcban” –, hanem közönséges szabadrablás. Az adóforintok lenyúlása. Einstand. A zsarnokságnak ellenálló honpolgár jelszava kétszázötven éve változatlan:
„No taxation without representation”
– ha nincs képviseletünk, nem adózunk!
Félelmetes belegondolni abba, hogy az ország „alaptörvénye” nem több írott malasztnál, hiszen a hatalom már a joguralom látszatára sem ad. Milyen alapon várhatna el a kormányzat önkéntes jogkövető magatartást a kormányzottaktól, ha ő maga nem képes és nem is akar igazodni a saját maga alkotta szabályokhoz? Mintha létrejött volna egy „párhuzamos jogrend”, amelyben a „szuverén” pillanatnyi érdekén és szüntelenül változó akaratán kívül semmi más nem számítana. Évek óta úgy érzem, hogy egy sor „elcsépelt frázist” kell kihúznom a szótáramból; hogy el kell felejtenem mindazt, amit az egyetemen már az első félévben megtanultam a jog rendeltetéséről – Ius est ars boni et aequi („A jog a jó és a méltányos művészete”) –; hogy sutba kell vágnom az jogrendszer sajátosságairól vallott ideákat; s hogy mihaszna erőfeszítés széles e hazában bírói függetlenségről, szerződési szabadságról, felelősségről, osztó és kiegyenlítő igazságosságról beszélni, mert végre-valahára győzött a Lenin- és a Visinszkij-féle „forradalmi” jogfelfogás, amely szerint a jog nem más, mint az uralkodó osztály érdekeit leginkább védő társadalmi norma, melyet az érintett osztály szervezett ereje kényszerít ki. Vagyis a jog nem több holmi bikacsöknél. Aki eszközként használja a jogot, az a társadalomból száműzi a személyes felelősség, a kockázatvállalás és kötelezettség érzését és kockára teszi valamennyi vállalkozás sikerét. Tragikus, hogy a kormányzat olyan sikeresen épít az emberek irigységére és bosszúvágyára, hogy a magyarok szinte zokszó nélkül veszik tudomásul a magántulajdon sérelmére elkövetett kormányzati intézkedéseket kezdve a kötelező magánnyugdíj-pénztárakban fekvő vagyon eltűntetésétől a „közvagyon jellegét elveszítő” vagyontömeg magánzsebekbe juttatásáig.
Ne higgyék, hogy mindez csupán hasztalan tankönyvi okoskodás! Önök joggal érvelhetnének amellett, hogy a jogról, a politikáról vagy a művészetekről alkotott tudást mindenki elsajátíthatja tanulás révén, s a jogbiztonság és a bírói függetlenség csupán jelszavak és absztrakciók. Amellett is érvelhetnének, hogy ha valakinek feltűnően élénk a képzelőereje, akkor felelősség nélkül formálhat véleményt a törvényekről vagy a kormányzás „elveiről”, de csak azok képesek részt vállalni az ítélkezésben és a valóságos kormányzásban, akik kellő és szükséges gyakorlati jártassággal rendelkeznek bennük. Én magam ez utóbbi tudást tartom kívánatosnak. Aki absztrakciók bűvöletében él, hajlamos az embereket tömegként kezelni ahelyett, hogy hús-vér felebarátait látná bennük: beszélgetőpartnereket, akikkel nap mint nap találkozunk; szülőket, akik iskolába küldik gyermekeiket; pedagógusokat, akik tanítják őket; munkásokat, akik javakat állítanak elő; vásárlókat, vállalkozókat, választópolgárokat – és még sorolhatnám. A már említett jogbiztonság és a bírói függetlenség akkor válik igazán valóságossá, ha a zsarnoki hatalom korlátozza érvényesülésüket: ha a munkás nem kapja meg bérét és nem perelheti a munkaadóját, ha a vállalkozók közötti jogvitában „magasabb érdekekre” tekintettel nem hoznak igazságos ítéletet, ha a vádlottat megfosztják a védelem jogától, s ha úgy kötök szerződést, hogy a legkevésbé sem bízhatok abban, hogy a másik fél határidőre teljesít. A jelenlegi hatalom derék liberális kritikusainak meg kellene érteniük, hogy az emberek nem kelnek fel absztrakt jogok és elvek védelméért: a zsarnoksággal szembeni ellenállást tekinthetjük természetes jogaink belső tudása vagy a szabadság ösztöne elemi erejű megnyilvánulásának, ám az emberek ellenállása sokkal inkább a társadalomban megszokott szerepük sérelméhez kötődik: a pedagógus háborítatlanul akar tanítani, a munkás békében dolgozni, a vállalkozó szerződni, a tisztességes bíró igazságosan és pártatlanul ítélkezni. Végül, úgy vélem, mindenki joggal háborodhat fel, ha a magántulajdonára és a megtakarításaira vagy a közvagyonra olyanok teszik rá mocskos mancsaikat, akiknek ahhoz semmi közük nincs!
