Önök méltán vádolhatnak a „haladó szellemiségű” értelmiséggel szembeni végletes türelmetlenséggel – az engem személyesen ismerő olvasóim e sorok olvasásakor biztosan felidézik azt a rezignáltan elnéző mosolyt és könnyed csuklómozdulatot, amellyel általában a megvetésemet fejezem ki –, sőt, bosszúsággal is, amely időről időre felgyülemlik bennem és háborgó ellenszenvbe csap át; de hát, mit is tehetne egy reakciós, ha éppen arról olvas, hogy az amszterdami Rijksmuseum történeti részlegének munkatársai a „gyarmati terminológia kiigazítása” (Adjustement of Colonial Teminology) projekt keretében a felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény összes műtárgyának címét átvizsgálják, tekintettel a tárlat nem fehér bőrű látogatóinak „kulturális érzékenységére”.

Amiképp ellenségei hajdan lekaparták az egyistenhittel kacérkodó Ehnaton fáraó nevét az obeliszkekről és a templomok falairól annak reményében, hogy ezzel az emlékét is kiirtják, napjainkban a szellem bürokratái a „politikai korrektség” hagymázas utópiájának beteljesítésén buzgólkodva ugyanúgy retusálják a múltat; végső soron talán attól sem riadnak majd vissza egy rút napon, hogy megsemmisítsék civilizációnk alkotásai közül mindazokat, amelyekről úgy vélik, sértik egy-egy társadalmi csoport, faji vagy szexuális kisebbség „érzékenységét”.

Egy, már létező civilizáció anyagi előnyeit élvezve, kényelmes, jól fűtött egyetemi és múzeumi konferenciatermekben megrendezett work-shopokon a legkönnyebb elítélni a „bűnös” múltat. Amikor az „érzékeny lelkű” entellektüelek számon kérik a „véreskezű” államalapítók, kegyetlen gyarmatosítók, elnyomó telepesek valamennyi gaztettét, belegondolnak egyáltalán abba, milyen roppant erőfeszítéseket követel egy állam, egy birodalom fenntartása, hát még az alapítása? Netán komolyan gondolják, hogy államot, birodalmat – hovatovább, egy egész civilizációt – alapítani mindössze annyit tesz, hogy a „nemes vademberek” törzsi táncot lejtenek az erdő közepén, lakomáznak, majd leülnek a tábortűz köré és a racionális vitát lezáró teljes konszenzussal megkötik a társadalmi szerződést? (Utána pedig áldomást isznak Dom Pérignon pezsgővel.)

Egy civilizáció – nem csak a nyugati, hanem az indiai és a kínai civilizáció is – a véres kezdet után évezredeken át csiszolódik (talán nem túlzás e helyütt Stendhalnak a szerelemre vonatkozó metaforájával, a kikristályosodással élni); és mi, kései utódok, hálával tartozunk azoknak a felmenőinknek, akik hittek a civilizációban és gyarapították: akik nem voltak restek kódexeket másolni, attikai tragédiákat és a Bibliát latinra fordítani, megőrizni a Codex Iustinianust, egyetemeket alapítani – és még hosszan sorolhatnánk, mi mindent tettek, amelyeket készen kaptunk, és amelyeket a „haladó szellemiségű” értelmiség kész elherdálni: a nyugati civilizáció mai dekadenciájának oka sok más mellett abban rejlik, hogy a szellem önjelölt lovagjai folyamatosan csak a bűneit sorolják. Lehet-e csodálkozni ezek után, hogy az egyetemek „politikailag korrekt” tananyagán pallérozott elméjű ifjak – akiket arra tanítanak, hogy minden társadalmi megnyilvánulásban mutassák ki a nők, a szexuális kisebbségek, a különböző származásúak elnyomását – tagadják létjogosultságát, erényeit pedig eltékozolják? Érdemes lenne egyszer elgondolkodni azon, hogyan teszi tönkre a demokráciát és a diákság lelkivilágát a „politikai korrektség” dogmáit fejekbe plántáló felsőoktatás, és az egész rendszer fölött bábáskodó értelmiség. A tananyag „kiherélése” és meghamisítása – a történelemtől a biológiáig –, attól tartva, hogy ne adj’ Isten elhangzik valami „sértő”, nem csiszolt, hanem sekélyes elméket, nem erényes, hanem hitvány polgárokat teremt.

Halkan kérdem, vajon van-e a különbség a nyugati „haladó” értelmiség a „múltat végképp eltörölni” törekvésétől fűtött buzgalma és az „Iszlám Állam” civilizációs örökséget pusztító képromboló dühe között? Vajon nem hasonló vagy ugyanolyan totalitárius törekvésekből – az elefántcsonttorony fojtogató magányában fogant elmeszüleményekből – fakad minden vallási és ideológiai téboly?

***

Most kaptuk a szomorú hírt: egy afro-amerikai turista – hajdani rabszolgák kései ivadéka, Cornelius George Washington, iskolázott, középosztálybeli derék családapa – a kislányával és a feleségével a Rijksmuseum egyik folyosóján sétált, s miután megpillantotta Simon Maris 1906-ban festett művét, a Fiatal néger lányt, olyannyira elérzékenyült, hogy menten szívszélhűdést kapott és elhunyt. Martine Gosselink, a Rijksmuseum történeti részlegének igazgatója haladéktalanul intézkedett, hogy a festményt ezentúl „Legyezőt tartó lány” címen láthassa a kulturálisan érzékeny nagyközönség. Mr. Washingtont a holland kultuszminisztérium saját halottjának tekinti, Barack Obama elnök pedig utolsó hivatalban töltött napján posztumusz kitünteti az Elnöki Szabadság Érdemrenddel.

(Kép: Fiatal néger lány – Simon Maris festménye, 1906)