Amikor hasonló híreket olvasok, mindig eszembe jut egy tanmese.
Történt egyszer, hogy az Égei-tenger partján fekvő trák város, Abdéra lakói levelet írtak Hippokratésznak, arra kérve a híres orvost, gyógyítsa meg földijüket, Démokritoszt, mert úgy ítélték meg, hogy a bölcset hatalmába kerítette az őrület.
Az orvos barátai oltalmára bízta családját, hajót bérelt és meg sem állt Abdéra kikötőjéig, ahol tömegek várták. Vendégül akarták látni, de ő lemondott a lakomáról, rögtön a beteghez indult. Démokritoszt magára hagyva találta a városfalakon túl. A filozófus egy kőpadon ült, egy terebélyes platánfa magasodott fölé, éppen jegyzeteket írt. Körülötte felboncolt állatok tetemei hevertek. Külseje elhanyagolt. Régen vágta le a szakállát, öltözéke rendezetlen. „Miről írsz?” – kérdi Hippokratész. „Az őrületről” – feleli Démokritosz. Beszélgetésbe elegyednek. A filozófus elmondja, hogy kényszeres nevetés kerítette hatalmába, amikor elmélyedt az emberi természet lényegében. Az emberek ostobaságán és hitványságán nevet, akiket szenvedélyek és múló szeszélyek űznek, akik hajszolják a dicsőséget és a pénzt, s olyan dolgokért törik magukat, amelyekre semmi szükségük, nem érik meg a fáradságot vagy egyszerűen nevetségesek. Amikor az orvos arról faggatja, helyénvaló-e itt a nevetés, és nem olyasmin nevet-e, amin inkább sírni kellene, a filozófus így felel: „Nem, barátom. A nevetésem gyógyír a hazámnak és nekem is.” Az orvos azonnal megérti a filozófust: „Ezek szerint az egész világ beteg és nincs kihez fordulni segítségért?” A filozófus így felelt: „Kétlem, hogy elég lenne a nevetésem. Szeretnék találni valamit, ami fájdalmat okozna nekik. Legyen neked intő példa az ősöd, Aszklépiosz. Embereket mentett meg, hálából villámokat kapott.”
Hippokratész abban a meggyőződésben tért vissza Abdérába, hogy nem Démokritosznak, hanem nekik van szükségük kezelésre, mert nem a filozófus őrült meg, hanem a város.