„Színháznak kiváló, de népképviseletnek gyalázatos”
– mélyen egyetértek Gulyás Mártonnak a hazai parlamentarizmusról szóló látleletével annak ellenére, hogy az olyan honatyák uralta Képviselőház, mint sokan mások mellett Németh Szilárd, teátrumnak is pocsék, ám a választott gyógymód, az arányos választási rendszer bevezetése tekintetében erőteljes kételyek kínoznak. Úgy vélem, nincs „igazságos” választási rendszer, amely minden indulóval szemben egyenlő feltételeket biztosít. Az egyenlőtlenség már a választási eljárás kezdetén érvényesül, hiszen a rendszernek ki kell szűrnie a nyilvánvalóan komolytalan jelölteket; ráadásul az egyik rendszer az arányos képviseletet, míg a másik a kormányképes többség megteremtését segíti. Mindkettőnek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Sikerességük az ország politikai kultúrájától függ.
Az arányos választási rendszer rendeltetése inkább a politikai közösség megosztottságának a lehető legpontosabb reprezentálása, nem pedig a kormányképes parlamenti többség kialakítása. Ez a választási rendszer valóban kedvez a kisebb pártoknak, ám szélsőséges és rendszerellenes pártok képviseletét is könnyedén lehetővé teszi, különösen akkor, ha a „parlamenti küszöböt” is kiiktatják a rendszerből. A jelenlegi magyar politikai háborús állapotát tekintve aligha lehetséges, hogy hét-nyolc kisebb vagy közepes méretű párt a törvényhozásban kormányképes koalíciót alkothatna. Az arányos választási rendszer állandó kormányválságokat szülne, ráadásul a Gulyás-féle javaslat mélyen hallgat arról, hogy a választópolgárok beleszólhatnának-e azoknak a pártlistáknak az összeállításába, amelyekre szavazataikat leadhatnák.
A többségi választási rendszer eredeti formájában csak az atlanti térség angolszász államaiban létezik. E rendszerben „a győztes mindent visz” – az a jelölt lesz a törvényhozás tagja, aki a választás egyetlen fordulójában megszerzi legtöbb szavazatot a választókerületben. Azt is mondhatnánk, hogy e rendszer következményeként az a párt alakít kormányt, amelyik a relatív többséggel megszerzett választókerületek abszolút többségét birtokolja.
Én nem tartom ördögtől valónak a vegyes választási rendszert, amely az arányos és a többségi rendszer elemeit ötvözi. 1990 után ezt szoktuk meg; minden választópolgár két szavazattal bír, egyiket pártlistára, a másikat egyéni képviselőjelöltre adhatja le. A jelenlegi választási rendszer is ilyen. Igazságtalansága abban rejlik, hogy a „fülkeforradalmi” alkotmányozó többség a saját képére és hasonlatosságára szabta. Ennek keretében bevezették a köznyelvben „győzteskompenzációnak” hívott szabályt, amelynek – nagyon leegyszerűsítve – az a lényege, hogy az egyéni választókerületben győztes jelöltre leadott szavazatok is „felkúsznak” az őt jelölő párt országos listájára. A 2014 előtti vegyes rendszer kizárólag a mandátumot nem szerzett jelölt pártját kompenzálta, ily módon nem vesztek el az erre a jelöltre leadott ún. töredékszavazatok. A hatályos választási rendszer másik igazságtalansága az egyéni választókerületi határok önkényes kialakítása. Mint minden politikai döntés, ez is gyarló, emberi megfontolások eredménye, s mint ilyen, mélyen igazságtalan, ám a választókerületi határok kialakításakor tudatosan kedveztek a hatalmi párt hosszútávú érdekeinek – az ellenzék kárára. Igazságosabb lenne ez a rendszer, ha új választókerületi határokat alakítanának ki, akár azon az áron is, hogy az Országgyűlés létszáma emelkedjék. (A magyarhoni demagógia közhelye, hogy azért élünk rosszul, mert a népképviselet „sokba kerül” – ebből egy szó sem igaz. Megnézhetik, hány képviselő tartózkodik az ülésteremben egy-egy ülésnapon. Az ülésterem 199 fős törvényhozás mellett is ugyanúgy kong az ürességtől, mint 2014 előtt, amikor 386 lelket számlált az Országgyűlés.) Érdemes lenne megfontolni a kétfordulós választás újbóli bevezetését is.
Ám mindez csak tüneti kezelés, a magyar parlamentarizmus válsága sokkal mélyebb. Orbán Viktor kormányzása kormányzati gyakorlattá emelte a jogi nihilizmust, vagyis az olyan törvényhozást, amely során évezredes jogelveket megtagadva visszamenőleges hatállyal alkotnak a normák címzettjei számára terhesebb kötelezettségeket előíró törvényeket, sőt, amikor a privilegia ne irroganto római jogi elvét megtagadva egyes személyekre vagy testületekre szabják a törvény „ruháját” – ez történt a Közép-európai Egyetemmel is. Az életünket leginkább meghatározó törvények ma már a törvényhozás félárnyékában születnek; azt sem tudjuk, kik fogalmazzák a javaslatokat, amelyek a hazai gyakorlat szerint többnyire suttyomban, az éj leple alatt benyújtott és sürgősségi eljárásban tárgyalt egyéni képviselői módosító indítványok alakjában öltenek testet, a képviselők pedig anélkül szavaznak róluk, hogy akár egy sort is elolvasnának a nem ritkán több száz oldalnyi előterjesztésekből. Ily módon különítenek el jelentős összegeket kisvasútra, stadionokra és a látványsportok hazai rendezésű világversenyeire, így adományoznak koncessziót, így juttatnak „vissza nem térítendő támogatásokat” és egy sor más kedvezményt. A hazai, egyre kevésbé demokratikus politika és az egyre inkább alkotmányellenes, zsarnoki kormányzás egymással versengő csoportok bürokratikus kötélhúzásává fajult, a játszmában az ország érdekei nem számítanak, csak a „rendszergazda”, a szuverén szava. A választópolgárok jobbára azt sem tudják, kik vesznek részt a játszmában. Nem ismerik választott képviselőiket, akikben így nem is igen bízhatnak. A jelölteket nem ők választják ki, hanem a pártvezérek „tálcán kínálják” nekik, a „választék” pedig többnyire igen silány: ugyan miért választanának olyan embereket, akikre a kutyájuk sétáltatását sem bíznák? Ezek után senki sem csodálkozhat, hogy a választópolgárokat nem érdeklik a parlamenti viták, és hogy a mindenkin eluralkodó közöny és bizalmatlanság miatt az általános választásokon egyre kevesebben szavaznak.
Ahol évszázadokkal ezelőtt kialakult a parlamentáris kormányzás, ott a képviselőknek nem csupán az volt a kötelességük, hogy választóik érdekeit a választók intencióihoz szigorúan kötve képviseljék és kívánságaikat a törvényhozás elé vigyék, hanem az is, hogy az ügyeket külön-külön mérlegeljék; hogy a parlament elé vihető és ott megtárgyalható kérdéseket szabadon, kötöttségek nélkül vitassák meg úgy, ahogy a parlament tekintélye megköveteli. A cél a helyes döntés, amely gondosan figyelembe veszi a lehető legtöbb érdeket, és amelyet a törvény mindenek feletti tekintélye szentesít, s amelyre végül a független és pártatlan bíróság előtt lehet hivatkozni. Arra kérem Önöket, tegyék fel maguknak a kérdést: vajon ez a kívánalom érvényesül a mai Magyarországon?
Gulyás Márton javaslatához hasonló kételkedéssel fogadtam Puzsér Róbert ötletét is, aki a határozott idejű miniszterelnöki megbízatás mellett kardoskodik. Ez a jó szándékú, bár felettébb ostoba felvetés arról tanúskodik, hogy a közismert kritikus vajmi kevéssé ismeri a parlamentarizmust.
A parlamentarizmus fogalmának középpontjában a végrehajtó hatalom parlamenti felelőssége áll. A parlamentáris kormányforma alapvető kritériuma, hogy a kormány, mint testület léte, a miniszterelnök megbízatása a parlamenti többség bizalmától függ. A kormány politikai felelősséggel tartozik a törvényhozásnak, s ha a elveszíti a törvényhozás többségének bizalmát, akkor a miniszterelnök és valamennyi kormánytag megbízatása megszűnik. Ez az egyetlen, ám döntő fontosságú alkotmánytani kritérium, amely egy kormányforma parlamentáris jellegét meghatározza. Az írott alkotmányok nem rendelkeznek arról, hogy adott esetben az államfőnek milyen szempontok szerint kell eljárnia a miniszterelnök kinevezésekor, vagy – ha a kormányfőt a parlament választja – személyi javaslata megtételekor. Az államfő olyan személyt nevezhet ki miniszterelnökké, vagy ajánlhat megválasztásra a parlamentnek, aki bírja a többség politikai bizalmát. Nem érzem túlzónak azt a megállapítást, amikor azt mondjuk, hogy a parlamentáris kormányformánál a kormányalakítás túlságosan rugalmas és soktényezős folyamat ahhoz, hogy az alkotmány képes legyen mindenre kiterjedően szabályozni. A kormányalakítás mindenekelőtt politikai képesség kérdése, hiszen adott politikai viszonyok alapján kell végrehajtani. Közjogi szempontból nem az a lényeges, hogy ki, hanem az, hogy hogyan alakít kormányt, hiszen amennyire az alkotmány semleges a kormánytöbbség politikai viszonyai iránt, annyira nem lehet közömbös a tekintetben, hogy a kormány legitim módon jöjjön létre. E sorok olvasásakor talán rájöttek arra, hogy a politikai bizalom nem határozott idejű, nem esik szükségszerűen egybe a parlament megbízatásával. Aki tehát határozott idejű megbízással óhajtja korlátozni a végrehajtó hatalmat annak reményében, hogy ily módon legyűrhető az Orbán Viktor nevű, áttéteket képező daganatos betegség, inkább érveljen az elnöki kormányforma mellett!
Egyébként megingathatatlan meggyőződésem, hogy a politika rendeltetése nem más, mint a jogi és intézményi örökség megértése és védelme a szükségtelen kísérletezgetésekkel és forradalmakkal szemben. Az államférfiak mindannyiunk öröklött javainak bölcs és előrelátó gondnokai, akik kezelik és szabályozott mederbe terelik a változtatásokat, ha azok elkerülhetetlenek és feltétlenül szükségesek, ám megakadályozzák őket, ha elkerülhetők és szükségtelenek, mert csak így őrizhető meg az ország – mert a megszokott, jó dolgokat könnyebb elveszíteni és lerombolni, mint létrehozni.
Az elmúlt napok tüntetéseit látva Önök közül nagyon sokan örvendeznek a politikai tavasz madárcsicsergésének, az ifjú szónokok világmegváltó ötleteinek és hidegleléssel hallgatják a kormánypárti miniszteriális férfiak vércsevijjogását. Nem osztozom az Önök reményeiben. Az igazán rettenetes viszonyok még nem köszöntöttek ránk, változás pedig csak azután remélhető, ha enyhül a zsarnokság szorítása: készüljenek a hosszú politikai télre, hol
„...csend van és hó és halál.”
(Kép: Rajk László, Révai József és Rákosi Mátyás az Országgyűlésben, 1947)
