A kiváló Basil Fourey példáját követve, a magam szórakoztatására – ám remélhetőleg az Olvasók is okulnak belőle – összeállítottam súlyosabb politikai tévedéseim listáját. Mivel koravén gyerek voltam, akit szokatlanul korán kezdett foglalkoztatni a politika, egészen 1988-ig, politikai eszmélésem hajnaláig kutattam az emlékezetemben.
Egyik legelső politikai élményem Grósz Károly pártfőtitkár „fehérterroros” beszéde. Emlékszem, szüleimmel hüledezve néztük a tévéhíradót, másnap mindenki feszült volt és még a Szomszédok című teleregényben is elhangzott egy utalás a beszédre. Lenke néniékkel együtt sóhajtva kérdezte a fél ország: „Mi lesz itt? Hová vezet ez?” Félelmetes volt a szónok. Grósszal együtt nekem sem volt illúzióm, hogy az „anarchia és a káosz” uralkodik majd, de fogalmam sem volt, mi a fehérterror, a szüleim viszont sokat hallottak a vörösről is. Tévedtem. Ez a dicstelen hangulatkeltés volt Grósz végjátéka. (Ebben talán most sem tévedek.)
Valósággal rettegtem attól, hogy Nagy Imre és mártírtársai temetésén „történik valami”. Attól tartottam, hogy az emberek összeverekednek. Tévedtem. Amikor huszonöt évvel később, 2014. június 16-án ismét megnéztem a temetésről szóló televíziós közvetítés felvételét, ugyanazt a döbbentet éltem át, mint negyedszázaddal korábban. Felnőtt fejjel már tudtam és kimondtam, amit gyerekfejjel is éreztem: azon a napon a zsarnokság erkölcsi megsemmisülésének voltam tanúja. (Ebben biztosan nem tévedtem.)
A romániai forradalom napjaiban attól tartottam, hogy a zűrzavar nem áll meg a határon és az országban emberek lőnek majd egymásra. Hál’ Istennek, tévedtem.
1990-ben először választott szabadon az ország. Meglepő, hogy tudtam, mi a választás, és arról is volt némi fogalmam, hogy koalíciót azért kötnek a pártok, hogy többségbe kerüljenek. Mindez annak fényében különösen meglepő, hogy csak az idősebbek emlékezhettek az utolsó, többé-kevésbé szabad választásra, bár demokrácia-élményre ők sem tehettek szert. A választás után biztos voltam abban, hogy MDF-SZDSZ nagykoalíció alakul. Tévedtem. Sokan el-eltűnődtek azóta, mi történt volna egy ilyen forgatókönyv megvalósulása esetén, bár úgy vélem, ennek ma már semmi relevanciája. (Persze, lehet, hogy tévedek.)
A Kalasnyikov-ügy kirobbanása után attól tartottam, hogy Szerbia hadat üzen Magyarországnak és megismétlődik az 1914-1918-as Nagy Háború. Tévedtem.
Azt hittem, hogy az augusztusi puccs során Mihail Gorbacsovot meggyilkolják a puccsisták. Tévedtem, és e tévedésemet akkor láttam be, amikor a Panoráma című tévéműsorban megpillantottam a puccsistákat a képernyőn. Egy rakás tanácstalan vénembert láttam rosszul szabott betonszürke öltönyökben feszengve, akik azt sem tudták, mit akarnak. (Ebben máig biztos vagyok. Az ős-bolsevikok elfelejtették, hogyan kell végrehajtani egy valamire való államcsínyt.)
1991 mozgalmas év volt. A tévé kis túlzással „közvetítette” az első iraki háborút; a látvány olyannak tűnt, mint egy videojáték. Ekkor tanultam meg Norman Schwarzkopf tábornok nevét, és mivel ekkor már tudtam, ki volt Eisenhower tábornok és mire vitte az életben, azt hittem, Schwarzkopf lesz a következő tábornok-elnök. Tévedtem. Biztos voltam abban, hogy az amerikaiak megdöntik Szaddám Husszein hatalmát. Tévedtem és csalódott voltam.
Antall József halála után biztos voltam abban, hogy a Boross Péter miniszterelnök vezette MDF elcsalja az 1994-es választást és a kormány rendkívüli állapotot vezet be. Tévedtem. Ma már tudom, hogy Boross az Antall-kormány egyik legrátermettebb minisztere volt, aki vasmarokkal uralta a közigazgatást. (Ebben talán nem tévedek.)
Azt hittem – vagy talán reméltem –, hogy 1994 májusában a szocialisták nem szereznek alkotmányozó többséget az Országgyűlésben. Így is történt. Mivel a kormányzó többséget megszerezték, meglepett, hogy az SZDSZ belépett a kormányba. Soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Tévedtem.
A Horn-kormány megalakulása után bizakodó voltam. Azt hittem, Békesi László erős pénzügyminiszter lesz Horn Gyula miniszterelnök mellett. Mivel ekkor már tudtam, ki volt Konrad Adenauer és Ludwig Erhard, úgy gondoltam, hogy Horn és Békesi kettőse az Adenauer-Erhard felállásra emlékeztet majd: erős kormányfő – erős és szakértő pénzügyminiszter. Hogy mekkorát tévedtem! (Úgy tűnik, akkoriban kissé magam is „megettem” a szocialista „szakértelem” legendáját.) Békesi 1995. januári lemondása után meg voltam győződve, hogy lehúzhatjuk a rolót, bekövetkezik az államcsőd. Egy hajszálon múlott; hál’ Istennek, tévedtem.
1995 nyarán úgy gondoltam, hogy Nagy Sándor szakszervezeti vezető felrobbantja a szocialista pártot és szélsőbaloldali mozgalmat szervez. Tévedtem.
A Tocsik-ügy 1996. őszi kirobbanásától 1997 tavaszáig kísértett a gondolat – inkább vágy volt, mint gondolat –, hogy az SZDSZ kilép a koalícióból. Sajnos tévedtem. Még az egyébként bölcs és elismerésre méltó vatikáni megállapodást is lenyelték. A Tocsik-botránytól hangos napokban azért figyelemmel kísértem az amerikai elnökválasztást is. Azt hittem, hogy Bob Dole szenátor legyőzi Bill Clintont az elnökválasztáson. Tévedtem. (Némi elégtétellel töltött el Clinton későbbi vesszőfutása.)
Rendíthetetlenül meg voltam győződve arról, hogy a szocialista-szabaddemokrata koalíció jelentős fölénnyel győzelmet arat az 1998. tavaszi választáson. Nagyot néztem, hogy nem így történt.
Érdekes, hogy az 1998 utáni évek múltával, közeledve a jelenhez, mennyire megfakultak a belpolitikai emlékek. Mintha elveszítették volna az értéküket; mintha hiábavaló lenne emlékezni rájuk. 1999-ből csak az újabb balkáni háború emlékét őrzöm. Néhány nappal az Észak-atlanti Szerződéshez történt csatlakozásunk után elkezdődtek a bombázások, ám a szerbek dacoltak a technikai fölénnyel; még egy lopakodót is lelőttek a szovjet gyártmányú légvédelmi ütegekkel. Attól tartottam, hogy a NATO szárazföldi hadműveletet indít a Balkánon. Hál’ Istennek, nem így történt. Megnyugtató, hogy megint tévedtem.
2000 novemberében határozottan úgy gondoltam, hogy Németh Miklós visszatér a szocialista párt élére és ő lesz Orbán Viktor kihívója 2002-ben. Tévedtem.
Ha a legcsekélyebb hajlamot is tanúsítottam volna bármiféle szerencsejáték iránt, nagy összegben fogadtam volna Orbán Viktor miniszterelnök és a Fidesz-MDF pártszövetség 2002. áprilisi győzelmére. Kész szerencse, hogy nem játszom, ugyanis megint tévedtem. Meglepett, hogy Orbán és párthívei vereséget szenvedtek (legalább annyira meglepett, mint a szocialisták 1998-as veresége), ám sokakkal ellentétben egyáltalán nem éreztem, hogy itt a világvége. Bár nem kedveltem őket – különösen a stílusuk taszított –, imponált a kormányzóképességük. Azt hittem, bárki győz is, polgári és konszolidáló politikát kezdeményez. Sosem tudjuk meg, lecsillapította volna-e a kedélyeket Orbán újabb győzelme, ám dőreség volt részemről, hogy Medgyessy Pétertől és a kormányzásra teljességgel alkalmatlan szocialistáktól vártam konszolidációt; ma már azt is tudom, hogy a köztársasági rendszer 2002-ben rendült meg végzetesen, hogy 2006 ősze és a 2010. évi „fülkeforradalom” e megrendülés következménye. Ma már tudjuk, hogy a győzelemért és a hatalomért semmi sem drága, minden feláldozható. Bár ne lenne igazam!
Elkötelezett atlantistaként úgy véltem, hogy a 2003-as második iraki háború igazságos, olcsó és gyors győzelemmel lezárható. Súlyosan tévedtem. Tommy Franks tábornokról viszont nem feltételeztem, hogy Schwarzkopf képességeivel bírna és ebben talán nem is tévedtem nagyot.
2002 nyarán úgy gondoltam, Medgyessy Péter lemond a miniszterelnökségről. 2004 nyarán azt hittem, nem mond le. Hogyan tévedhettem ekkorát?
2006-ban határozottan meg voltam győződve arról, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök lesz a baloldal megváltója, afféle „magyar Tony Blair”. Tévedtem. Abban viszont nem tévedtem, hogy legyőzi az akkori Orbánt és a Fidesz-KDNP-t. E „forradalmi” év őszéig azt hittem, Orbán „végleg” megbukik. Tévedtem, bár sokakkal ellentétben meggyőződésem, hogy nem Őszöd miatt maradt felszínen. (Lehet, hogy megint tévedek?) Azt hittem, hogy a zavargások lejáratják a jobboldalt. Tévedtem. A 2008-as „szociális népszavazásról” azt gondoltam, hatalmas bukás lesz a jobboldal számára, hiszen annyira demagóg volt… Bárcsak ne tévedtem volna! Rendíthetetlenül hittem abban is, hogy az SZDSZ-nek mindennél édesebb a hatalom, ezért soha nem lép ki a koalícióból. Ma már semmi jelentősége annak, hogy tévedtem. 2009-ben azt hittem, hogy az MDF európai parlamenti választási eredménye egy, a Fidesztől különböző, mérsékelt jobboldali – ha úgy tetszik, egy „magyar tory” – párt kibontakozásának nyitánya lehet. Nevetséges, egyúttal sajnálatos, hogy ismét tévedtem. Ennél is gyászosabb tévedés volt azt feltételezni, hogy a Jobbik soha nem lesz számottevő politikai erő Magyarországon.
Legsúlyosabb tévedésem: 2010 tavaszán lelkemben számos kínzó fenntartással ugyan, ám meggyőződéssel és derűsen szavaztam az Orbán Viktor vezette Fidesz-KDNP-re. Határozottan úgy véltem, hogy erős felhatalmazásukkal élve a köztárasági rendszer valamennyi hibáját kijavítják, de megőrizve valamennyi értékét, konszolidálják a Magyar Köztársaságot. Nem így történt.
Kíváncsian várom a következő tévedéseimet. Azóta is sokszor tévedtem, de a világ is alaposan felbolydult. Végül is, inkább szerencsésebb tévedni és belátni a tévedést, semmint ostoba rögeszmékben hinni és álomvilágban élni, hiszen William Shakespeare-rel szólva:
„Jobb ha a száj szelel, mint ha a far beszél.”