Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Göncz Árpád temetése

2015. november 08. 22:12 - Finta László

Azt írja a kormánypárti online hecclap bértollnoka, hogy

„a ballibek még Göncz temetését is képesek voltak túltolni. Ezek a srácok mindenbe bele tudnak kötni. Hogy miért? Mert ez a lételemük.”

Noha nem vagyok „ballib”, mint a temetésen részt vevő egyik gyászoló – aki egyébként nyolc évvel idősebb az idézett firkásznál –, néhány, a temetésen szerzett, megfontolásra és talán közérdeklődésre is érdemes benyomásomat szívesen megosztom Önökkel. (A temetés előtti és utáni disszonáns hangok olyannyira méltatlanok az elhunyt köztársasági elnök emlékéhez, hogy szóra sem méltatom őket.)

Október és november. Az újkori magyar történelem legnagyobb tragédiái egytől-egyig októberhez vagy november elejéhez kötődnek. 1849. október 6-án halt vértanúhalált az első felelős magyar ministerium elnöke és tizenhárom honvéd főtiszt; 1918 októberében omlott össze a Nagy Háborúban vereséget szenvedett Monarchia; 1944 októberében fulladt kudarcba az a mély ellentétektől szabdalt, kétségbeesett és reménytelen erőfeszítés, amely ki akarta szabadítani Magyarországot a hitleri Német Birodalommal kötött végzetes szövetségből; 1956 november elején verték le a valóban nagy októberi forradalmat. Számomra szimbolikus jelentőséggel bír, hogy 2015. október 6-án hunyt el Göncz Árpád, a hajdani Magyar Köztársaság első elnöke, és a halottak napját követő pénteken vettünk tőle végső búcsút. Az idei halottak napján már rá is emlékeztünk: a mi hazánkban ez a nap a legkomolyabb, az egyetlen méltóságteljes ünnep. Szokás mondani, hogy a magyar lélek már csak ilyen.

Temetni tudunk. Göncz Árpád temetése méltóság és emelkedettség tekintetében semmiben sem maradt el a korábbi nagy temetésektől és újratemetésektől. A sírkertben már nyoma sincs a 160-as buszon látott türelmetlenségnek, amikor az embereknek várniuk kell, végtelennek tűnő percekig. A tömeg nyugodt léptekkel halad a ravatal felé. Többségükben azok jöttek ide, „akiknek szolgálójuk nincsen”, akik máig az ország gerincét adják. A gyászolók arcán könnyek, fegyelmezett beletörődés és csendes szomorúság. E szomorúság tele volt emlékezéssel a közelmúltra azok lelkében, akiknek voltak emlékeik Göncz Árpád elnökségéről, a fiatalabbak lelkében inkább csendes tisztelet egy távoli alak iránt, akit személyesen nem is ismerhettek. A hatalom egyetlen attribútuma az Országgyűlési Őrség két tagjának díszőrsége a ravatalnál. Nincs birodalmi pompa, nem dördül díszsortűz, nem lobognak a lobogók és nem zendít rá a rezesbanda. Amikor a gyászszertartás kezdetén a hangfalakból felcsendült a néhai köztársasági elnök hangja, a gyászolók – talán első ízben és utoljára – megértették ennek az immár halott embernek a nagyszerűségét. Nemes gondolatait mi, akik ott voltunk, örökké őrizni fogjuk emlékezetünkben. Az emberek egy pillanatig a fenntartás nélküli bizalom érzését élhették át, amit csak a nagyapák adhatnak meg. Halálában talán jobban tartozik hozzánk, mint életében.

Emelkedett, igaz gondolatok. A szónokok jól beszélnek, gondolataik helyénvalók. Mécs Imre elhaló hangon emlékezik a börtönviselt és börtön által fenyegetett rabtárs szabadságszeretetére; Benedek Márton, a legidősebb unoka – arcán a fegyelem tragikus nyugalmával – felidézi nagyapja erényeit és eszményeit. Amikor „Árpád” politikai örökségéről szólt – az elhunyt egész életében a szabadságért, az emberi jogok tiszteletén nyugvó és az igazságosságra törekvő liberális demokráciáért küzdött – a demokrácia jelzője előtt hatásszünetet tartott. Ez volt az egyetlen politikai „üzenet” a gyászbeszédben, hasított, akár a nyílvessző; talán a tömegben „magánemberként” gyászoló címzett is értette és remélem, elszégyellte magát egy pillanatra. Várszegi Asztrik főapát az elhunyt mélyen megélt hitéről beszélt – orgánumában nyoma sincs a papos kenetteljességnek. A koporsó sírba engedésekor latinul énekelt. A megszentelt holt nyelv időtlensége illett leginkább a gyászhoz.  

Hála. Meggyőződésem és tiszteletteljes hálaérzetem vitt ki a néhai államfő ravatalához. Igazi tekintély, tiszteletre és szeretetre méltó ember volt, akinek tekintélyén, meggyőződésén és emberségén kívül nem igen volt más a birtokában. Tekintélyével soha nem élt vissza, meggyőződésén a legembertelenebb időkben sem változtatott, emberségéből és szeretetéből pedig mindenkinek adott. Kezéhez nem tapadt sem vér, sem arany. Hazáját nem tekintette hitbizománynak, plebejus demokrata volt – ebül szerzett jószágok nélkül. Hivatalát úgy töltötte be – kiváltképp második elnöki megbízatása idején –, mint a legerényesebb nyugat-európai alkotmányos uralkodók: szinte észrevétlenül, ám ha megszólalt, szavainak volt súlya és következménye. Tanúja kívántam lenni a végtisztességének. Főhajtásom nem csak Göncz Árpádnak szólt, hanem a 2010 előtti Magyarországnak is, amelyet most, az első köztársasági elnökkel együtt végleg eltemettünk. Az az ország, minden végzetes hibája és gyengesége ellenére, sokkal emberibb és szerethetőbb ország volt, mint a mai.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr378062902

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alec Cawthorne 2015.11.08. 22:38:48

Kiváló írás, gratulálok! Mélyen egyetértek az utolsó sorokkal: Göncz Árpád halálával valóban sírba szállt az a 2010 előtti Magyarország, mely ugyan gyarló volt és ezernyi sebből vérzett, de a választópolgárokat valamiként mégis biztatta egy jobb élet reményével. Igazán sajnálatos, hogy itt, Magyarországon a történelem 1990-ben kezdődött el, és húsz évvel később véget is ért. E húsz év egyik emblematikus alakja távozott közülünk, aki minden porcikájában idegen volt e mai rendszertől. Nyugodjék békében!

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.11.08. 22:43:40

@Alec Cawthorne: Köszönöm az elismerést!

Ami 2010 előtt történt, nem Árpi bácsin múlott. Olyan vezetőket választottunk, amilyenek mi vagyunk - és ez 2010 után is érvényes. Mi romlottunk meg - remélem, nem végzetes ez a romlottság.

Ma már sok mindent másképp látok, mint gyermekkoromban. Egy biztos, Göncz Árpád emlékét megőrzöm, sírja előtt fejet hajtok, valahányszor az óbudai temetőbe visz az utam.

Az is jelképes - és erre nem tértem ki a bejegyzésben -, hogy egykori harcostársai mellett nyugszik. Jó társaság. :)

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.11.08. 22:46:33

@Alec Cawthorne: Annyit fűznék még a leírtakhoz, hogy e benyomásokat a GFG-féle hecclap vérlázító cikke nélkül is megírtam volna.
süti beállítások módosítása