Felrázta a hanyatló Britanniát és a fásult briteket, akik belefáradtak puhány kormányaik és képzeletszegény miniszterelnökeik tehetetlenségébe. Ő volt az egyetlen férfi a toryk soraiban, pedig felettébb nem illett a képbe: nő volt, középosztálybeli outsider, főrendi rokonság és kapcsolatok nélkül. Ha úgy tetszik, őt nem kötelezte semmire a jó családból származó úriemberek egymás iránti lojalitása, örökölt kiváltságaik és megállapodásaik. Úgy érzem, még csak nem is titkolta az irántuk érzett megvetését. Hű fegyverhordozóit – olyan figurákat, mint a zsidó származású, ex-kommunista, spanyolországi polgárháborús veterán Alfred Sherman, a római katolikus Paul Johnson vagy a szintén pápista és köztársaság-párti spanyol ivadék Michael Portillo – a körön kívülről hozta. Csapatában a tehetség, a képzelőerő és az iránta tanúsított hűség számított. Szívósan küzdött azért, hogy a régi toryk elfogadják őt vezetőjükként, és sikereivel sokáig rászolgált az „öregfiúk” bizalmára. Miniszterelnököt soha korábban nem szerettek és nem gyűlöltek annyira, mint őt.
Óriási érdeme, hogy a briteket – akikben a háború utáni „jóléti konszenzust” konzerváló munkáspárti és konzervatív kormányaik elültették az irigységet és az állami „jóléttől” való függőséget – meggyőzte, hogy a haszon és az egyéni siker nemes, tiszteletre méltó dolog, és mindezek lehetősége nyitva áll mindenki előtt, aki egyről kettőre akar jutni. Mindez nem valósulhatott volna meg a szakszervezetek legyőzése nélkül, akik valósággal foglyul ejtették a kormányt. Akkor is szervezhettek sztrájkokat, amikor saját tagjaik érdekei közvetlenül nem voltak érintve, nem kellett tárgyalniuk tagságukkal, mielőtt cselekedni kezdtek volna, végül már odáig merészkedtek, hogy – egész iparágak feletti ellenőrzést gyakorolva – a nem szakszervezeti tagok érdekei ellen tevékenykedtek. Vezetőik – sokan közülük kommunisták, társutas értelmiségiek, politikai fantaszták – politikai eszközként használták őket politikai célok megvalósítására a demokratikus felhatalmazással bíró törvényes kormány ellenében. A szocialista gondolkodásmódot persze nem tudta eltűntetni, de legalább elérte, hogy Nagy-Britannia soha ne lehessen olyan, amilyenné a hetvenes évek végére vált. Szükség volt ehhez a régi birodalmi nagyság illúziójára is, egy kis háborús győzelemre a „jelentéktelennek” ítélt Falkland-szigeteknél, amelyet a Munkáspárt léhán odadobott volna az argentin katonai juntának.
Bizonyos, hogy 1987-es választási győzelme után megelégelték a stílusát és módszereit az Alsóház hozzá hű, de kevésbé radikális tagjai. Tragikus, hogy voltaképpen az újraegyesülő Németország és a föderalizmus útjára lépő Európa okozta a bukását. Úgy vélem, az európai bürokráciával szembeni ösztönös kételkedését igazolta az idő, ám a korlátai is ekkor mutatkoztak meg igazán: nem volt víziója az egységesülő Európáról és módfelett tartott az újraegyesülő Németországtól. E tekintetben konzervativizmusa sokkal inkább a harmincas évek sótlan, befelé forduló, Chamberlain-féle tory politikára emlékeztet, mint Churchill európai látókörű reakciós elveire.
Életművének számomra leginkább időt álló tanulsága, hogy soha nem hátrált meg, soha nem engedett a meggyőződéséből.
Kilencven évvel ezelőtt született Margaret Thatcher.
(Fénykép: Margaret Thatcher a Lordok Házában.)
