Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

A gentleman kalóz

2016. november 14. 12:53 - Finta László

Kertész Mihály és Erroll Flynn kalandfilmjei

„Nem igázhatjuk le Észak-Európát, amíg nem számoltunk le Angliával. Ha Angliát legyőzzük, semmi sem állhat az utunkba… Egy napon, a halálom előtt majd ismét ezt a térképet nézzük, mely akkor már nem a világ térképe lesz, hanem Spanyolországé.”

II. Fülöp spanyol király (Montagu Love) szavai ezek a Hét tenger ördöge nyitójelenetében. Amikor a fennkölt szónoklat befejeztével a világuralomra törő zsarnok udvaronca a díszes dolgozószoba falán függő térkép elé lép, fenyegető árnya csaknem teljesen eltakarja az apró jelekkel telerajzolt orbis terrarumot, és Amerikára mutat. Ez a gesztus egyértelmű üzenet.

fulop.jpg

Nem véletlenül. Egy évvel a háború európai kitörése után és az Amerikai Egyesült Államok hadba lépése előtt a nyitójelenet aktualitását senki sem vonhatta kétségbe. II. Fülöpben Adolf Hitlerre ismerhetett a kortárs néző. Kertész Mihály 1940-ben bemutatott filmjében a XVI. századi történelmi események – az Erzsébet-kori Anglia küzdelme a spanyol Nagy Armadával – nyújtottak alkalmat a kínálkozó párhuzamra. A film zárójelenete ugyancsak politikai aktualitást hordoz. I. Erzsébet királynő (Flora Robson), miután lovaggá ütötte a Sir Francis Drake ihlette Geoffrey Thorpe kapitányt (Errol Flynn), így szól az ünneplő tömeghez, mintha Sir Winston Churchill szavait olvasná:

„… a Föld nem egyetlen ember tulajdona, hanem mindenkié. A szabadság nem más, mint szabadnak lenni azon a földön, ahol élünk.”

lovag1.jpg

A gentleman kalóz, Thorpe kapitány a királynő hűséges alattvalója. Meggyőződéssel szolgálja a korona érdekeit, miközben saját hasznáról sem mond le. Társaságkedvelő, udvarias és illemtudó; a nőkkel szemben előzékeny, viselkedését a másik felé forduló figyelem és tapintat jellemzi. Mértéktartó és fegyelmezett, lojalitása a középkori lovagok és a korabeli kalandor hősök patriotizmusa: míg az 1935-ben bemutatott Blood kapitányban egy Isten háta mögötti angol gyarmatot, az 1938-as Robin Hood kalandjaiban pedig egy jobb sorsra érdemes királyságot, az 1939-es Szerelem és vérpadban pedig az Erzsébet-korabeli udvar becsületét, addig a Hét tenger ördögében immár az egész civilizált világot fenyegeti a végpusztulás, és ha nincs Erroll Flynn, akkor a Gonosz világraszóló diadalt arat a Jó fölött. A Hét tenger ördöge hűen őrzi nagyszerű elődeinek hagyományait, ám fekete-fehér képeiben már inkább a barokkos látványvilág túláradó gazdagsága dominál. Csatajelenetei a korábbiaknál jóval látványosabbak, kosztümjei még díszesebbek, Anton Grot tervezte kulisszái grandiózusabbak, jellemei pedig összetettebbek. A Hét tenger ördöge Kertész történelmi kalandfilmjeinek fölényes és nagyvonalú összegzése, egyúttal felülmúlhatatlan remekműve.

kulissza.jpg

Dinamizmus, humor, és líraiság jellemzi e filmeket. Kertész mindegyikhez jellegzetes helyszínt, jellemet és eseményt választott: a küzdelemhez a tengeri csatákat és a mindenre elszánt kapitányt, a karikatúrához a királynő udvartartását és udvaroncait, az arcanum imperii-t, a lírai motívumhoz pedig egy Tudor-kori kastély rózsakertjét, ahol a titkos küldetésére induló Thorpe kapitány és a hispániai nők gőgjét el-elhagyó, meggyőződésében, érzelmeiben és erkölcsi tartásában egyre inkább angollá váló Maria (Brenda Marshall) – aki történetesen a cselszövő spanyol követ (Claude Rains) unokahúga – elbúcsúznak egymástól. A csatajelenetek, a kertészi kalandfilm leglátványosabb és legstilizáltabb képsorai, sokszorosára nagyítják a Jó és a Gonosz egyetemes érvényű küzdelmét. A klasszikus kalandfilmekben a csatajelenet – éppen stilizáltsága miatt – vértelenebb, mint napjaink mozijában: afféle kardforgató balett, amely gondosan megtervezett és kimódolt mozdulatokkal láttatja a hősök lelkében dúló indulatokat. A királyi palota falára vetülő árnyak mozgása és Erich Wolfgang Korngold zenéjének összjátéka legalább annyira lényeges itt, mint egy dialógusban a hang és a kép viszonya. Kertész a nézőt a küzdelem lendületének és izgalmának részesévé teszi, de sohasem terrorizálja közönségét, mint korunk rendezői. Lángoló hajót, kidőlt árbocokat, golyó lyuggatta vitorlavásznakat és törött kardokat mindig látni, de vért és megcsonkított testeket soha. (E tekintetben talán az 1936-ban bemutatott A könnyűlovasság támadása az egyetlen kivétel.) E naturalizmus pőresége méltatlan lenne ahhoz az eleganciához, amit a filmvászon nemes és hitvány kardforgatói képviselnek. Kertész gyakran él azzal a mesterfogással, hogy párhuzamos szálon futtat tömegjelenetet és párbajt. Az alaktalan tömegek dulakodásából kiemelkedő egyéni küzdelem látványa megsokszorozza a néző figyelmét, különösen akkor, ha a küzdő felek egyike a történet főhőse, és ellenfele a Gonosz, akit le kell győznie, máskülönben elpusztul a civilizáció és a szerelem beteljesülésének reménye. Nemegyszer a szemben álló felek szellemes élcelődése előzi meg az ölre menő párviadalt, amely a zene crescendójával fokozva egészen addig tart, amíg a Gonosz holtan esik össze a hős lábai előtt.

parbaj2.jpg

A küzdelem éltető eleme a tér. A lépcsőkkel és folyosókkal szabdalt kastélybelső, a sziklák és a panamai dzsungel a párbajjelenetek jól ismert helyszínei. Thorpe és a spanyolbérenc áruló, Lord Wolfingham (Henry Daniell) a királyi palota egyik emeleti szobájában rántanak kardot, majd termek hosszú során át jutnak el a kanyargó lépcsőig, amely egy tágas csarnokba majd egy szűkebb kabinetbe vezet. A rendező kedvenc vizuális elemei, az árnyak vívnak egymással a szürke falon. Kertész a Robin Hoodban alkalmazta először ezt a látványos megoldást. Amikor a párbajozók alakja eltűnik a képről, néhány pillanatig csak sziluettjeik mozgásából értesülünk a küzdelem állásáról. E sziluettek hűen illusztrálják Kertész történelmi kalandfilmjeinek utánozhatatlan atmoszféráját. Légiesen könnyűek és megfoghatatlanok, ám mégis erőteljesek a hatalmukban tartják a nézőt: a valóság és a mítosz határán táncoló világ fekete-fehér hősei.

parbaj.jpg

Vajon a „rettenthetetlen hülyék” korának nézőire, a barbár „valóságshowk” és „képregényfilmek”, a „szuperhősök” valószerűtlen kalandjainak igézetében élő, képzeletszegény médiafogyasztókra, valamit Donald Trump megrögzött híveire hogyan hatnak gyermekkorom „kardozós” filmjei? „Gyermekkorom”, írom, és majdnem felnevettem, hiszen a harmincas években jószerivel a nagyszüleim is gyerekek voltak még… Ám hiszem, hogy Kertész Mihály kalandfilmjei annak idején az én nemzedékemet is rabul ejtették, és egyre erőteljesebb az a meggyőződésem, hogy civilizációnk fennmaradása érdekében e filmeket újra és újra látni kell.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr7311959847

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alec Cawthorne 2016.11.15. 00:23:11

Kiváló, élvezetes cikk! Lelkesedésed olyannyira magával ragadt, hogy magam is szemezgetni fogok e filmek közül. :)

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2016.11.15. 12:16:59

Jó szívvel ajánlom mindet; Kertésznél tehetségesebben senki sem rendezte Flynnt. Azt is mondhatnám, hogy ők ketten teremtették meg a kalandfilmet.

Csokis2 2016.11.16. 11:53:19

Tényleg, miért ne? Amikor az Eladó kísértetet töltöttem le, a gyerekeim fanyalogtak, aztán imádták. Köszi a tippet!

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2016.11.16. 21:04:38

@Csokis2: Láttam azt a filmet, Robert Donat volt a főszereplő. Tetszett. Egyébként a XIX. század végén valóban megtörtént, hogy gazdag amerikaiak egész kastélyokat vásároltak fel Spanyolországban néhány dollárért, majd feldarabolták az épületet, hajóra tették az elemeit és Kaliforniában újra felépítették, gondosan összeillesztve az egyes alkotórészeket.
süti beállítások módosítása