Bevallom Önöknek, nem ért különösebb meglepetésként Donald Trump győzelme; sokkal inkább meglepett, hogy sokakat hideg zuhanyként ért ez a fejlemény. Régóta számítottam arra, hogy ez bekövetkezik, mégis, igen nehéz megbarátkoznom a gondolattal, hogy 2017. január 20-ától ez a rőthajú paprikajancsi kormányozza az Amerikai Egyesült Államokat.
Trump győzelmének biztosan nagyon sok oka van, magam is ezeken tűnődöm reggel óta. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha rövidlátó detektívek üldöznék a nyilvánvalót; mintha újra élnénk az 1930-as éveket, Churchill szavaival szólva, a „sáskajárás éveit”. Mintha az emberi elme belesüllyedt volna abba a képzeletszegény, könnyen izgalomba hozható, könnyedén kielégíthető és pillanatnyi szükségleteinek élő, barbár és gyermeki állapotba, amely tudatosan elutasítja az érettséget és rombolja a civilizációt, és amelyet a demagógok könnyen felhasználhatnak élősködő céljaikra. Ha van igazság Lord Curzon maximájában –
„minden civilizáció arisztokráciák munkája”
–, akkor az is igaz, hogy az arisztokrácia hanyatlása, romlása és önmagába vetett hitének elvesztése utat nyit a barbárság hangadói előtt. Még az sem vigasztal, hogy az amerikai választók már a múltban is pajzsra emeltek ízig-vérig faragatlan alakokat, mint például Andrew Jackson tábornokot, aki beiktatása napján csiszolatlan modorú párthívei kíséretében, sáros csizmával lépett be a Fehér Házba; lábukat a drága szőnyegekbe és a míves bútorok kárpitjába törölték. Mégis, ezeket az embereket a kifogásolható modor ellenére is valamiféle régimódi tisztesség jellemezte, amely mára – fájdalom – teljesen eltűnt: mintha sótlan bürokraták, az 1945 utáni rend dogmatikus és képzeletszegény védelmezői küzdenének minden hájjal megkent demagógokkal.
Nézzenek rá erre az emberre! Vessenek egy pillantást heves gesztusaira! Hallgassák fülsértő angolságát! A nyelv romlása mindig egy nép romlásának legbiztosabb tünete, amely kéz a kézben jár a modor és a stílus elutasításával, valamint az érett férfiemberhez méltó kötelmek tagadásával. Dőreség ettől az embertől bármiféle „konzervatív”, hovatovább „ellenforradalmi” fordulatot várni! Ha mégis így történne, én lennék a legboldogabb, ám súlyos kétségek kínoznak. Kétlem, hogy Trump mélységes pesszimizmussal tekintene akár az emberi természetre, akár a népfelség elvére – éppen ellenkezőleg: ő és a hozzá hasonlók mindenkinél jobban értenek ahhoz, hogyan keressék a tömegek kegyeit, amiképp a modern zsarnokok is avatott kezekkel pengették és pengetik a félelem és hízelgés húrjait. Mindez a magamfajta reakcióst mélységes borzadállyal tölti el.
Azt hiszem, soha nem írtak annyit az amerikai (fehér) munkásosztályról, mint ezekben az órákban, nekik tulajdonítva Trump diadalát. Nem tagadom, hogy az ismereteim és a tapasztalataim meglehetősen korlátozottak e téren. Abban talán nem tévedek, hogy az amerikai munkásosztály története – és talán minden nyugati munkásosztály története – homlokegyenest ellentmond mindannak, amit Marx erről az osztályról hirdetett: forradalmi öntudat és bombasztikus légvárak helyett valóságos megbecsülésre és elismerésre vágyott ez az osztály. Nekem mindig az volt a benyomásom, hogy ezek a derék emberek annak ellenére is konzervatívabbak a felsőbb osztályokba tartozóknál, hogy gondolataikat és a világ dolgaihoz való viszonyukat sajnálatosan inkább filmszínészek, rádiós és televíziós személyiségek formálták, mint a „magasabb” irodalom. Végzetes volna lenézni ezt az osztályt, amiképp a vidéken élő, fegyverviselő farmereket és földbirtokosokat sem szabad elítélni, inkább azon kellene eltűnődni, mi az oka annak, hogy közülük sokan úgy érzik, elárulták őket és az „amerikai álmot”. Zavarba ejtő, hogy ezek a választók épp Trumpban találták meg hősüket, ám attól tartok, hogy a liberálisok – akiket egyébként mindig nagyra becsültem – mindaddig képtelenek lesznek a Trump-jelenség megértésére, amíg kávéházi entellektüelek szubkultúráit képviselik és olyan intellektuális divatoknak hódolnak, mint a gender-elméletek, az emancipáció mindenek feletti bálványozásáról nem is szólva. Engem mindig zavarba ejtett, hogy intellektuális csiszoltságuk ellenére sokszor mennyire vakok; mindig megdöbbentett, mennyire ragaszkodnak mindenhez, ami forradalmi, istentelen és modern. Mintha meggyőzték volna magukat, hogy véleményük vélt kiválósága egyben ízlésük és értékítéletük kiválóságáról tanúskodik, és e vélt „felsőbbrendűség” tudatában gőgösen számon kérhetik mindazok „felvilágosulatlanságát”, akik nem értenek egyet velük. Remélem, ezúttal nem esnek ebbe a hibába, és megkísérlik megérteni, miért alakultak úgy a dolgok, ahogyan alakultak. Az amerikai „konzervatívoktól” még ennyit sem várok, hiszen ezek az emberek mindig hittek a technológiai „haladásban” és más istentelenségekben, pártjuk elitje pedig olyannyira félti megszerzett pozícióit, hogy szemrebbenés nélkül kapitulál a Trump-féle új barbárok előtt. Kimondom, ami régóta kínoz: az amerikai konzervativizmus halott, a régi-jó republikánus párt megsemmisült; senkit se tévesszen meg Trump győzelme!
Belegondolni is rettenetes, hogy a megválasztott elnökkel szemben nem áll semmiféle törvényhozási ellensúly. Félelmetes látni, hogy az elmúlt kétszáz évben fokozatosan eltűntek az alkotmány „arisztokratikus” elemei, miközben az elnöki intézmény monarchikus hatalma soha nem tapasztalt túlsúlyba került. Az amerikai elnöki tisztség XX. századi változásai olyan hatalommal ruházták fel e „választott királyt”, amelyet rémálmaikban sem gondoltak volna az Alapító Atyák. Hogy ez a rettentő hatalommal rendelkező hivatal képes-e önmagának nagyobb tekintélyt és megbecsülést kivívni, elsődlegesen attól függ, ki tölti be, s hogy azok, akik készek őt feltétlenül szolgálni, csupán mint udvaroncok érkeznek-e a Fehér Házba, vagy tapasztalatuk, műveltségük és jóakaratuk ösztönzi-e arra az „uralkodót”, hogy bírálatukat is elfogadja? Kik lesznek Trump emberei? Semmit sem tudunk róluk.
S hogy mi lesz Európa békéjével? „Rosszkedvünk tele” hosszúnak ígérkezik és meggyőződésem, hogy e német-skót származású elnökkel a hátuk mögött Le Pen, Orbán, Putyin és Erdoğan Európája békétlen hely lesz, a mi hazánk pedig már ott hever a keleti medve szőrös mancsai alatt. Valamiért mégis nosztalgikus és reményteljes érzések kerítenek hatalmukba, ha a Nyugatra, az angolszász Nyugatra és Amerikára gondolok, s ezek az érzések annak ellenére sem szűnnek, hogy ez a visszataszító alak elnök lesz. Remélem, hogy Trump csak múló idegláz. Iszonyú belegondolni a következményekbe: ha körülnézek, mindenütt egy-egy potenciális Chamberlain, Daladier, és Mussolini, de sehol egy Churchill… Ilyen nehéz időkben két dolog számít: minden nap véghez vinni valamit, ami értelmes, aminek van látszata; és a farkasokkal üvöltők között is megőrizni az erkölcsi meggyőződés erejét.
(Felső kép: © Tom Pennington, 2015; alsó kép: Ronald Reagan és Donald Trump a Fehér Házban, 1987)