Egyik olvasónk magánlevélben tette szóvá, hogy egy reakciós fórumon nem tanácsos helyt adni a „balliberális oldalt támogató véleményeknek”; arra kér továbbá, hogy
„Ne tegyen úgy, mintha »független értelmiségi« lenne, mert nem áll jól Önnek!”
Úgy vélem, e jogos és elgondolkodtató felvetés kiváló alkalmat kínál, hogy magyarázattal szolgáljak arra, miért vagyok független és reakciós? Meggyőződésem, hogy ahol a „függetlenség” divat- vagy szitokszóvá válik, ott a függetlenség méltóságát saját függetlenségünk megvallásával és vállalásával lehet fenntartani, és ez nem csupán lehetőség, hanem kötelesség. A függetlenség tágabb értelemben kizárólag személyek közötti viszonyban értelmezhető. Független az, aki nem függ senki hatalmától; aki sem életében, sem gondolkodásában nincs alávetve másoknak és nem is tűri, hogy alávessék; aki nem tud és nem akar gyámság alatt, szellemi kiskorúságban élni. Méltán nevezhetném az ilyen embert szuverén egyéniségnek, „akinek szivében arany közép tart súlyegyent”. Soha nem lehet sem független, sem szuverén, aki egész életében gyermek kíván maradni és örömmel tengetné gyámság alatt a napjait, s aki fél saját értelmére támaszkodni – az ilyen ember mindig mások akaratától és szeszélyeitől függ, és inkább hajlik, mint törik.
A politikai értelemben vett függetlenség inkább magyarázatra szorul, mint a szuverén egyéniség függetlensége. Gyermekkoromban sokat élcelődtem a „Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt” elnevezésen, mert nem értettem, hogy ez a társaság kiktől „független”, amiképp azt sem, hogyan fér meg egymás mellett békében a kisgazda, a földmunkás és a polgár. Ma már tudom, hogy akkori ellenérzéseim e párt vezetői iránt érzett esztétikai undoromból fakadtak és a kisgazdák „függetlensége” a magyar történelem függetlenségi hagyományára utalt. A mi történelmünkben is ismert „Függetlenségi Nyilatkozat” értelmezése nem okozott gondot, hiszen egy független ország nem áll egy másik ország elnyomó hatalma alatt, és a nyilatkozat annak kinyilvánítása, hogy a jövőben az ország nem is kíván másoktól függeni: polgárai a res publica ügyeit – milyen szép és kifejező magyar szó a „köztársaság” és az ódon csengésű „közönséges társaság”, hiszen arra utal, hogy a „köz” „társasága” más „társaságokkal” egyenlő, „testületi” jogalany! – maguk kívánják intézni saját belátásuk szerint.
A továbbiakhoz érdemes egy klasszikus forrást segítségül hívni. Ballagi Mór 1884-ben, Pozsonyban kiadott értelmező szótára (A magyar nyelv teljes szótára) szerint politikailag független az, aki „nem kormánypárti”. (Ballagi kora gyermeke volt. Számára elképzelhetetlen lehetett alkotmányos úton leváltani a „mindenkori” kormányt.) Ebből a meghatározásból azonban nem következik az, hogy aki „nem kormánypárti”, az szükségképpen „ellenzéki” vagy „ellenzék-párti” lenne. Miért ne állhatna valaki a józan ész, az igazságosság, a méltányosság vagy akár a hagyomány pártján? Politikai értelemben független az, aki nem kötelezte el magát sem az éppen regnáló kormánynak, de az ellenzéknek sem; aki véleményének megfogalmazásában nincs alávetve semmiféle hatalmi megfontolásnak, kizárólag a meggyőződésének; s végül, aki véleménye kimondásakor nincs tekintettel arra, mi előnyös a kormánynak vagy az ellenzéknek. A félreértések elkerülése végett nem árt határozottan leszögezni, hogy ez a függetlenség nem a politikától, hanem a politikában való függetlenség. A politikailag független ember – méltán hívhatjuk polgárnak – véleménye kimondását nem attól teszi függővé, használ-e vagy árt-e bármelyik hatalmi csoportnak vagy politikusnak – ennyiben tehát a jövőben is közlünk Orbán-ellenes cikkeket, de olyan írásokat is, amelyek a „baloldalt” bírálják, és higgyék el nekünk, hogy a valódi függetlenséget a „független értelmiségiek” becsülik a legkevésbé, ők ugyanis bármikor készek arra, hogy eladják magukat a mindenkori hatalomnak.
Reakciós mivoltom ugyancsak magyarázatra szorul. Joggal gondolhatnák, hogy a „reakciós” tőről metszett maradi, aki ellensége mindenféle haladásnak és tűzzel-vassal küzd valamilyen status quo mellett; „királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák” lakája, piperkőc sznob, esetleg „horthysta”, ne adj’ Isten „Horthy-fasiszta”. Utóbbi rám nézve legfeljebb annyiban „igaz”, hogy apai ágon a felmenőim között voltak dzsentrik, katonák, a keresztény-úri középosztály tagjai és tehetős gazdák is, akik az ötvenes években nagy árat fizettek mindezért, s azért is, mert semmiféle hajlandóságot nem mutattak arra, hogy alkalmazkodjanak a „szocialista embertípus” erkölcsi és esztétikai normáihoz. Nem tartom ördögtől valónak a Horthy-rendszert, de elismerem a bűneit és nemzeti tragédiának tartom mindazt, ami 1944-1945-höz vezetett, s ami akkor és utána történt. Tagadhatatlan, hogy nagyra becsülöm a hagyományt és hajlamos vagyok sok mindenre rezignáltan legyinteni, mondván, „régen minden jobb volt”, és gyermekkoromban még a régmúlt utópiája is megkísértett. Emlékszem, kilenc éves lehettem, amikor szüleimmel Tihanyban sétáltunk. Lenyűgözött a félsziget és a büszke apátság. Otthon lelkesen fejtegettem, milyen jó lenne Tihanyban kikiáltani egy független köztársaságot, élén az apáttal és valamiféle szenátussal (a római és a középkori történelem igen korán megigézett), sőt egy alkotmány-félét is írtam. Ebből persze ne vonja le senki azt a következtetést, hogy reakciósként teokratikus-monarchikus felhőkakukkvárakat építgetnék, bár lelkem legmélyén kétségtelenül rejlik erre irányuló hajlam. A „reakciós” önmeghatározással szívesen bosszantom liberális barátaimat – őket felettébb tisztelem, hiszen éles elméjű és felkészült vitapartnerek –, különösen az eszme bürokratáit, akik mindenkit a „politikai korrektség” Prokrusztész-ágyába fektetnének, aki nem eléggé „sokszínű” és „befogadó”.
Ám mindez csupán homlokzat és önirónia. A mai Magyarországon, de azt hiszem, másutt is, vállalhatatlanul nehéz reakciósnak lenni, ez az attitűd ugyanis felettébb népszerűtlen és sokakat már a létezése is bosszant. Egy reakciós ugyanis hisz az emberi természet lényegi állandóságában és elveti az állandó és egyirányú haladás eszméjét; gyanakvással tekint a technológia „áldásaira” és a modern kor intellektuális hóbortjaira; hisz a történelemben és a hagyományra támaszkodik, kiáll olyan vereségre ítélt ősi intézmények, értékek és osztályok mellett, mint a monarchia, a történeti jog, az egyház, a különféle testületek és az arisztokrácia, de mindig kételkedik az evolúcióban és az egyenlőségben; irtózik a forradalmaktól és mindentől, ami „forradalmian új”; mindig hazafi és e minőségében úgy kötődik egy adott hely szelleméhez, szokásaihoz és szentjeihez, mint ősei hagyatékához, de soha nem nacionalista; esztétikai és erkölcsi eszményképe pedig a gentleman – egy reakciós tehát szükségképpen letűnt korok panoptikumának anakronisztikus lakója, s nem igazán szerethető, legfeljebb tiszteletre méltó figura, aki előtt mások megszokásból megemelik a kalapjukat. Ugyanolyan gyanakvás övezi, mint a független, szuverén egyéniséget. Magyarországon különösen, ahol a reakció mögött nem áll társadalmi erő, sem „tory” hagyomány, s ahol a zsarnokságra hajlamos hatalom mindössze kétféle polgárt lát: azt, aki ellene van, s aki vele tart. A mai hatalom egyik fő ideológusa éppen ezért gúnyolódhat a függetleneken, mondván,
A hatalom istene minden bizonnyal kiköpi szájából a függetleneket, de a mai reakciósokat is.
