1988 tavaszán – mindössze hatéves voltam – gyermeki bájjal kérdeztem apámtól: „A csúcstalálkozón két hegycsúcs találkozik?” Nem értettem ezt a metaforát, viszont a televízió Panoráma című külpolitikai műsorában láttam a két „hegycsúcsot”, két kivételes férfiút, amint Moszkvában találkoznak és kezet ráznak egymással. Ez volt az egyik első politikai élményem. (Egy másik élmény szintén 1988-hoz kötődik, de arról majd máskor.)

Ronald Reagan első elnöksége idején születtem. Még élt Brezsnyev, majd jött Andropov és Csernyenko – róluk nincs és nem is lehet semmiféle közvetlen emlékem –, végül megérkezett Gorbacsov, a másik „hegycsúcs”, akire nagyon is emlékszem. A hazai pártállami hangulatkeltés túlzásai ellenére Reagant nagyon kedvelte a családom, mi sem természetesebb hát, hogy nekem is kedvencemmé vált. Ha vetek egy kósza pillantást az utódaira – az előkelő származása ellenére texasit játszó idősebb Bush, a kéjenc Clinton, a Caligula-jellemű ifjabb Bush, végül Obama, az első női elnök –, nem csodálkozom, miért kedveltem annyira Reagant. Volt idő, amikor lelkes „republikánusnak” tartottam magam, s bár ma is (jobb híján) a Nagy Régi Pártra szavaznék, ha amerikai választópolgár lennék, némileg árnyaltabbá vált a Reagan-képem. Úgy is fogalmazhatnék, hogy reakciós-konzervatív meggyőződésem izmosodásával valamelyest megfakult az eszménykép.  

Ronald Reagan 1980-as választási győzelmét sokan a „konzervatívok” diadalaként könyvelték el, ám Hollywood egykori másodvonalbeli csillaga a politikai meggyőződések olyan tarkabarka szövetségét vitte sikerre, amelynek egyes árnyalatai aligha fértek össze bármiféle konzervativizmussal. Ez volt a legnagyobb koalíciós diadalmenet Franklin Delano Roosevelt 1932-es győzelme óta. E koalíciót senki sem nevezte „liberálisnak” – a „progresszió” és a „New Deal” voltak a hívószavak –, a Reagan mögé felsorakozott társaságot viszont kezdettől fogva a „konzervatív” címkével illették. Vajon Reagan és a mögötte állók valóban konzervatívok voltak?

Az 1964-es Goldwater-kampány szélsőjobboldali veteránjai számára a hatalom megragadása és megtartása mindennél – még előszeretettel hangoztatott „konzervativizmusuknál” is – fontosabbnak bizonyult. Gyűlölték a New Deal-t, Kennedyt és Johnsont; a megszégyenült Nixont legszívesebben elfelejtették volna, Fordot megvetették az enyhülés politikája miatt, Cartert pedig – nem minden ok nélkül – együgyű, álszent balfácánnak tekintették. Rögeszméjükké vált az a gondolat, hogy e gyenge elnökök hivatali ideje alatt a kommunisták (szövetségben a keleti-parti liberálisokkal) sikeresen beférkőztek a szövetségi kormányzatba és titokban azon mesterkednek, hogy elorozzák Amerika önbecsülését és lefegyverezzék a vietnami háborús vereség folytán megrendült országot. Ford szürkesége után epekedve vártak arra, hogy Reagan eséllyel induljon az elnökségért. E pillanat 1976-ban érkezett el. Reagan úgy vélte, hogy a republikánus elnök olyannyira sebezhető, hogy a demokraták jelöltje – bárki legyen is az – könnyen vereséget már rá. A volt kaliforniai kormányzó Teddy Roosevelt 1912-es taktikáját alkalmazta, aki az előválasztásokon és a jelölő gyűléseken sorra vereségeket mért a hivatalban lévő Taft elnökre, ám ezzel pártszakadást idézett elő és a demokrata Wilson győzött a választáson. Reagan okosabb volt: bár többször megverte Fordot, a republikánusok elnökjelölő konvencióján egységre szólított fel és békülékeny hangot ütött meg a tekintélyét vesztett elnökkel szemben annak biztos tudatában, hogy Ford veszít, és 1980-ban ő lehet a jövő embere. Így is történt.

Valóságos muzsika volt a libertáriusok és a populisták füleinek, amikor első beiktatási beszédében Reagan ostorozta a kiterjedt szövetségi kormányzatot. A libertáriusok Reagan adópolitikája miatt szemet hunytak az elnök erkölcsi és társadalmi nézetei felett, miközben nagyvonalúan elfelejtették, hogy kormányzói hivatali éveiben Reagan megemelete a kaliforniaiak adóit, második elnöki megbízatása elejére pedig soha korábban nem látott mértékben bürokratizálódott a Fehér Ház. A populisták mindig arra törekedtek, hogy az általuk nemes egyszerűséggel „tojásfejűnek” gúnyolt, művelt és választékos modorú patrícius elit eltűnjön a színről. Törekvéseik sikerrel jártak, amikor a hetvenes évekre elszigetelték a republikánus párt mérsékelt Rockefeller-szárnyát. Olyan társadalomban hisznek, amelyben az elképzeléseik szerinti „nép” és a számukra kedves többség hatalmára vonatkozó alkotmányos korlátokat lerombolják, hogy valamiféle ellensúlyok nélküli, „radikális demokráciához” jussanak el. Leggyűlöltebb ellenfelük 1912-ig a nem közvetlenül választott Szenátus volt, napjainkban pedig a Legfelsőbb Bíróság és a Federal Reserve Bankok rendszere. Ahelyett, hogy felszámolnák a kormányzati „szörnyszülötteket”, minden szövetségi hivatal élére a saját embereiket ültetnék, s a hatalom csökkentésénél és alkotmányos korlátozásánál előbbre valónak tartják a haltalom feletti saját ellenőrzést. Vajon mennyiben tekinthető konzervatívnak az a kormányzás, amelyet inkább az foglalkoztat, miként gyakorolja a kormányzat társadalmi és gazdasági jogköreinek százait ahelyett, hogy alkotmányos felelősségét érvényesítené?  

Az erkölcsi kereszteshadjáratok reagani szenvedélye aligha tekinthető konzervatívnak. A konzervatívok ugyanis gyűlölik a nyakukra ülő kormányzatot. Gazdaságpolitikai ideáit tekintve Reagan is hangot adott az állami beavatkozás iránti dühödt ellenérzéseinek, ám meggyőződéssel visszhangozta a vallási fundamentalisták és az Erkölcsi Többség hangadóinak a morális kérdésekben állást foglaló és hadakozó kormányzat megteremtésének igényét, amely az alkotmánykiegészítések eszközével olyan erkölcsi célokat tűzött zászlajára, mint az abortusz tilalma és az imádság bevezetése az általános és középiskolákban. E célkitűzések apostolai olyan visszataszító figurák, mint az üdvözült mosolyú televíziós hittérítők, Jerry Falwell és Pat Robertson. (Edmund Burke őket is megvetően „teológus-politikusoknak” tekintené, mint a forradalom-párti francia papokat és radikális nonkonformista londoni prédikátorokat.) Ezek az alakok az erkölcs ítélőszéke elé idéznének bárkit, akire a „hiteltelenség” vagy a „képmutatás” gyanújának árnyéka vetül; ószövetségi vallásos hevületük pedig a jakobinusok „Legfőbb Lény” iránti szenvedélyével rokon, bár a következetesség nem erényük: nagyvonalúan elnézték, hogy hősük katolikusnak született és később vált protestánssá, első feleségétől elvált és egyébként nem járt templomba. Ami számukra utópikus vágyálomálom, az a konzervatívok számára rémálom: a családok vagy bármely más életképes társadalmi csoport, intézmény és társulás meggyengítésének és szétverésének legbiztosabb módja, ha a kiterjesztett jogkörökkel felruházott kormányzat átveszi és monopolizálja a családok és a társulások történeti szerepét. (Gondolatmenetem e pontján óhatatlanul fel kell tennem a kérdést a Tisztelt Olvasónak: lát-e bármiféle különbséget az amerikai vallási fundamentalizmus, a francia jakobinizmus, az orosz bolsevizmus és a magyar KDNP céljai között?)

Szónoki túlzásai ellenére Reagan a külpolitikában mindig óvatosan cselekedett, csak „végső érvként” használta a katonai erőt olyan apró „gonoszok” ellen, mint Salvador és Líbia. Tartott a háborútól, de nem voltak ellenére a kisebb katonai beavatkozások olyan következményei, mint a központi tervezés és az elnöki jogkörök törvényhozással szembeni erősödése. Míg a hagyományos amerikai konzervatívok a múltban inkább a világkereskedelmi érdekekre helyezték politikájuk hangsúlyait, addig Reagan az amerikai nacionalizmust érvényesítette – bár korántsem „birodalmi” méretekben és imperátori ambíciókkal, mint az ifjabb Bush –; lelke legmélyén megmaradt második világháborús demokratának, aki előszeretettel hivatkozott Wilsonra és Franklin Delano Rooseveltre.

Jellemében volt valami kamaszos éretlenség: többre tartotta a nukleáris hadviselést, az űrállomásokat, a lézerfegyvereket és a háborúskodás legolcsóbb, leggiccsesebb, leginkább nacionalista és a legkevésbé hazafi hírverését, miközben hátat fordított az emberi valóságnak, közömbös volt a történelem iránt, kevés fogalma volt az emberiség természeti és épített örökségének értékéről, a „csillagháborús program” meghirdetésével pedig könnyelműen lemondott a Földről és sorsunkat a kietlen világűrbe vetítette. Elborzaszt ez a gyermeteg és kegyetlen vízió. Az légvárakat építő elmék a végtelen világegyetemben keresnek csodákat és rettentő hatalmakat; képzeletüket kielégíti, ha a Jó és a Gonosz e világon kívül vívja harcát; nem kívánnak megöregedni, ugyanakkor fárasztja őket a földi élet, és a világűr végtelenségében remélnek örök ifjúságot. Egyetértek John Lukacs találó ítéletével: Reagannal nem az a baj, hogy valaha Hollywood filmsztárja volt, hanem az, hogy mindig is filmsztár maradt.  

Miért kedvelem és tisztelem mégis Ronald Reagant? Talán azért, mert – és e vonása tiszteletre méltó konzervatívra vall – az eszmék ösztönös politikusa volt: tudta, mi mellett tartson ki, és mikor váltson irányt, ezért sem lett a mindig-mindent-jobban-tudó liberális entellektüelek kedvence. Közvetlen modorú, kitűnő szónok lévén azt a benyomást keltette, hogy rendkívül bátor, és a végletekig magabiztos saját és polgártársai erényeit illetően. Sosem próbált meg más lenni, mint egy átlagos amerikai. Elnökként népszerű és ravasz uralkodó volt, aki mindig tudta, mikor kell ellentmondania az őt szívvel-lélekkel szolgáló udvaroncainak, és azt is, mikor kell megválnia tőlük. Nevén nevezte a Gonosz Birodalmát, rendíthetetlenül hitt a szabadságban és a Nyugat értékeiben és nem volt rest kihasználni a moszkvai Gólem végzetes gyengeségeit. Hite nem volt olyan mély és gyakorlatias, mint Churchillé, de az ő állhatatos antikommunizmusa nélkül a kommunista Szovjetunió talán még ma is létezne.

Százöt évvel ezelőtt, 1911. február 6-án született Ronald Reagan, az Amerikai Egyesült Államok 40. elnöke.

(Kép: Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov Genfben, 1985)