Kanada új, liberális miniszterelnöke, a negyvenegy esztendős, Justin Trudeau sci-fi rajongó, és egyik híve szerint ez a legfontosabb, amit tudni kell róla. Sokaknak fel sem tűnt, pedig ideje lenne megkondítani a vészharangokat. Bevallom Önöknek, mindig kellő távolságot tartottam a sci-fi műfajától és általában a szuperhősök, világmegváltók, csillagkatonák és csillagközi főgonoszok társaságától, az utópiáktól pedig valósággal kiráz a hideg. A „szuperhősök” karaktereiben mindig van egy jókora adag infantilizmus, amely miatt nem tekintem őket tiszteletre méltó figuráknak, az utópisztikus „mennyei boldogság” ígéretével szemben pedig mindig többre tartottam a megszokott dolgok kopottas kényelmét. 

Eddig jobbára az Amerikai Egyesült Államok elnökeinek sekélyes képzeletvilágára hatottak a csillagközi figurák. Justin Trudeau feliratkozott a gyermeteg politikusok listájára; nem mintha túl sokat vártam volna tőle. Ezek a választott vezetők ígéretesnek gondolják, és valósággal fetisizálják a technikai „fejlődést” és gondolataikat olyannyira uralják a mozgásban lévő világ képzetei, hogy az iramra és az irányra sosem kérdeznek rá. Mindennél többre tartják a nukleáris hadviselést, az űrállomásokat, a lézerfegyvereket és a hadviselés legolcsóbb, leggiccsesebb, leginkább nacionalista és a legkevésbé hazafi hírverését, miközben hátat fordítanak az emberi valóságnak, közömbösek a történelem iránt, fogalmuk sincs az emberiség természeti és épített örökségének értékéről, könnyelműen lemondanak a Földről és sorsunkat a kietlen világűrbe vetítik. Elborzaszt ez a gyermeteg és kegyetlen vízió. Az légvárakat építő elmék a végtelen univerzumban keresnek csodákat és rettentő hatalmakat; képzeletüket kielégíti, ha a Jó és a Gonosz e világon kívül vívja harcát; nem kívánnak megöregedni, ugyanakkor fárasztja őket a földi élet, és a világűr végtelenségében remélnek örök ifjúságot. Ha így megy tovább, mindenki az enyhe elhülyültség állapotába kerül, és az örök rohanásban – amelyet szégyentelenül „haladásnak” neveznek – a létezésről lemállanak a lelki fegyelem kötelékei. Bágyatag unalom és kiegyensúlyozatlanság vár mindenkire ebben a „szép-új világban”; abban a világban, amelyben reményeik szerint az emberi méltóság és a személyiség végérvényesen diadalmaskodik az elnyomás sötét erőivel szemben, valójában eltörlik a méltóságot és megölik a személyiséget, hogy helyüket holmi kordivatok absztrakciói vegyék át. Aki pedig nem hajlandó behódolni, „befogadóvá” és „nyitottá” válni, azt „fasisztának” bélyegzik – mintha tisztában lennének a szó jelentésével –, holott az ilyen ember a civilizáció utolsó mohikánja, aki kételkedik abban, hogy az emberek közötti természetes különbségek lerombolása és a technológia diadala tökéletesebbé tenné a civilizációt, és csupán halkan, illő szerénységgel felteszi a kényelmetlen kérdést: vajon a „haladás” prófétái, az egyenlőség szószólói nem olyan jövendőt szabadítanak-e ránk, amelyben megfosztatunk a civilizáltságtól, és kivész életünkből minden nemesebb érzemény és érték?

Kanada liberálisai döntő lépést tettek ezen az úton. Felhőkakukkvár építői nem csupán csúfot űznek a tiszteletre méltó régi liberalizmusból, hanem a legrettenetesebb „progresszív” légvárak építőmesterei. Ha kormányt alakítanék, egyfelől olyan embereket hívnék meg a kabinetbe, akik korábban – akár kormányon, akár ellenzékben – bizonyítottak valamiféle politikai rátermettséget; másfelől olyanokat, akiket – tetszik, nem tetszik – nem lehet kihagyni a kormányból (így például párton belüli legfőbb ellenlábasomat jobban szeretném a kabinetben látni, mint a hangadó képviselők között); és mindig lesznek olyanok, akiknek a rangkórságát ki kell elégíteni egy-egy fénylő stallummal. De hogy tovább menjek: egy kormánynak nem az a rendeltetése, hogy e testületben a társadalom valamennyi osztálya, „színárnyalata”, tagjainak vonzalmai, hajlamai és emberi gyengéi képviseltessenek; a képviselők megválasztását egyébként is a választókra kell bízni, maguk a képviselők pedig kialakítanak majd valamilyen többséget a törvényhozásban akár egyszeri alkalomra, akár hosszabb távra. Egy kormánynak napról napra meg kell szereznie a törvényhozási többség támogatását, e bizalom nélkül cselekvőképtelen; a kormányfőnek pedig uralnia kell kabinetjét. A tanácsteremben a véleménykülönbségek elszabadíthatják ugyan az indulatokat, de amint belépnek a parlament üléstermébe, egy emberként kell megjeleníteniük a kormány politikáját.

Kanada liberális kormánya a felfegyverzett kordivat élcsapatává vált és ez végtelen szomorúsággal tölt el. Nem jósolok nagy jövőt annak az országnak, ahol csak azért hívnak meg valakit a kabinetbe, mert nő, meleg, rákbeteg, mozgássérült, vörös hajú, ateista, szikh vagy muszlim – vajon az egyszerű kanadaiakat ki „képviseli”? –; sőt, óvva intenék mindenkit, aki valaha miniszterelnök lesz, hogy a kanadai kormányalakítást tekintse követendő példának. Mintha nem is hús-vér emberek, gyarló és bűnös lelkek alakítanának kormányt, hanem holmi absztrakciók megtestesítői. Ha a kanadai liberálisok komolyan vennék az emberi méltóságot és a személyiség védelmét, sosem tudnánk meg, hogy a kabinetben ki a meleg, ki milyen hitű, miféle betegséggel küzd – a kormánytagok, mint minden ember, kizárólag az erényeikről tehetnének tanúbizonyságot. Meggyőződésem, hogy találomra kiválasztott száz kanadai értelmesebb és érdemesebb kormányt alakított volna, mint Justin Trudeau. Közöttük talán akadna egy-két kései gentleman: olyan esztétikai és politikai ideál, akinek nagylelkűségére minden szükséget szenvedő számíthat, aki lovagias a nőkkel szemben, és aki minden helyzetben bölcs és előrelátó gondnoka a reá bízott civilizáció örökségének. Tudom, az úriember emléke ma már a ködbe vész, és a gúnyolódásra különös hajlamot tanúsító sekélyes elmék legfeljebb piperkőc sznobot látnak benne, aki – mint Harold Laski, ez az izgága szocialista írta volt –

„szabószámlájáról esetleg megfeledkezik, de kártyaadósságait mindig pontosan megfizeti”.

(Ehhez halkan csak annyit tennék hozzá, hogy nem a Laski-féle álmodozók, hanem a reakciós gentleman Churchill mentette meg a nyugati civilizációt Hitlertől.)

Nehéz idők várnak Kanadára és a kanadaiakra, mert az ideológiai élcsapatként fellépő kormány lényege nem a kormányzás, nem a politika, hanem az emberi természet „megreformálása” – bármi áron. Ottawában már ácsolják a politikai korrektség képzeletbeli guillotine-jait, de a keserű csalódás után ezek a derék északiak isznak egy pohárral kitűnő whiskyjükből, új parlamentet választanak és visszatérnek a dolgok természetes rendjéhez.