A brit Munkáspárt új, szélsőbaloldali vezére, Jeremy Corbyn, gyűlöli a monarchiát. Úgy vélem, e hír ürügyén érdemes elgondolkodni az angol monarchiáról. Nem bocsátkozom jóslásokba, bár attól tartok, hogy a „haladás” és az „egyenlőség” lázától fűtött, hanyatló korunk a monarchiának is véget vet, és e tragédia még az én életemben bekövetkezhet, hiszen a régi intézmények és bizonyosságok sorra leomlanak, elég csak arra gondolni, mi történt a házasság intézményével az Amerikai Egyesült Államokban.

Egy nemzet intézményei tapasztalatainak gyümölcsei, melyek lassan, évszázadok során öltöttek formát a pillanatnyi szükség diktálta ezernyi módosítás eredményeként, s voltaképpen foglalatát adják e módosításoknak, melyek közül mindazok fennmaradtak az illető nemzet bevett szokásaiban és szabályaiban, melyekről a próba-szerencse módszer alapján olybá tűnt, hogy valóságos és visszatérő emberi szükségleteket elégítenek ki. Az egyén vagy nemzedékének politikai tudása csakis korlátozott mennyiségű tapasztalatra épülhet, ezért mindig lehet azon nézet mellett érvelni, hogy bár az élők nemzedéke talán világosan láthatja a fennálló ősi intézmények hátrányait, ám nem láthatja tökéletesen előnyeiket, mert jóval több tapasztalatot építettek magukba, mint amennyi az élő egyének és nemzedékük számára a világról személyesen vagy közvetett úton szerzett ismereteik összegzéseként elérhető. Miután az intézményekben megtestesülő bölcsesség a tapasztalaton nyugszik, ezért az intézményeket nem lehet teljesen „racionalizálni”, vagyis olyan „filozófiai alapelvekre” visszavezetni, amelyekről bebizonyítható, hogy az intézmények eredeti felállításának okai voltak, s amelyekkel – mint mércékkel – későbbi működésük összevethető. Summa summarum, mindig jóval több rejlett eme intézményekben annál, amennyit a „kritikai ész” valaha is felfedezhetett, és igazukat, létjogosultságukat soha nem semmisíthette meg az, amit ellenük lehetett vetni. A régi intézmények és az ősi törvények tiszteletben tartásához elegendő annak belátása, hogy ha megalkotásuk után meggyökeresedtek és a változó korok változó kihívásainak megfeleltek, akkor a jelen számára is útmutató erővel bírnak.

Az alkotmányos monarchia olyan fénysugár, amely egy békésebb és magasztosabb szférából világítja meg a politika sokszor alantas világát. Mivel az uralkodó nem választás, hanem öröklés útján tölti be hivatalát, nem tekinthetünk rá úgy, mint aki kizárólag a jelen nemzedékeinek érdekeit képviseli. Mintegy véletlenszerűen beleszületett a tisztségébe, amelyet halála pillanatában egy – jogilag meghatározott – utódja örököl tőle, ezért abból sem anyagi előnye, sem ismertsége nem származik. Egyetlen kötelessége az öröklött javak – az ország – feletti bölcs gondnokság. Amikor felemeli a hangját, a történelem szólal meg. Olyasmit képvisel, ami különbözik a jelen szavazóinak pillanatnyi érdekeitől: ő az elhunytak és a még meg nem születettek hosszú távú érdekeiért lép fel; a demokratikus politika lármás és folytonosan változó világával, kétes jellemű szereplőivel szemben ő maga a megtestesült jogfolytonosság. Földi halandó, már-már hétköznapi személy ugyanolyan erényekkel és bűnökkel, mint amilyenek minket jellemeznek, ám különleges bűvkör övezi, amely nem politikai hatalmára utal, hanem az ország ősi törvényei által ráruházott tekintélyre. Ha magyarázatot keresünk arra, hogy Nagy-Britannia miért maradt békés ország, miközben egész Európán forradalmak és véres háborúk söpörtek végig, akkor a választ a Viktória királynőhöz, VI. György királyhoz, II. Erzsébet királynőhöz, a miniszterelnökök közül pedig Lord Salisburyhöz és Sir Winston Churchillhez hasonló emberekben találjuk meg.

Végzetes hiba lenne elherdálni ezt az ősi örökséget!

(Fénykép: Sir Winston Churchill miniszterelnök fogadja II. Erzsébet királynőt a Downing Street 10-ben, 1955. április 4.)