Olvasom, hogy a BBC elállt a hajdan népszerű Halló, halló! című sorozat új változatának bemutatásától arra hivatkozva, hogy a komédiában szereplő nácik „egyes nézőkben rémületet keltenének” és „sokak érzékenységét sértenék”. Noha a „remake”-jelenség is megérne egy misét, ezúttal nem erről szólnék, hanem az „érzékenységről”. Meddig élnek vissza türelmünkkel a „politikai korrektség” szánalmas apostolai? Meddig tekintenek minket csekély értelemmel bíró gyermeteg lelkeknek, akiket óvni kell holmi tévé-náciktól? Meddig tűrjük el, hogy mások „érzékenységére” hivatkozva korlátozzák mindenki szólásszabadságát? Vajon él-e széles e világban olyan épeszű ember, akiben bármiféle rémületet kelt e sorozat Erich von Klinkerhoffen tábornoka vagy Herr Otto Flick Gestapo-tisztje? Akik úgy vélik, hogy ezek a nevetséges alakok bárkiben rémületet keltenek, adjanak hálát Istennek, hogy soha életükben nem kerültek tőről metszett, igazi nácik szeme elé! Lassan olyan kórházzá válik a világunk, amelyről Goethe írt egy 1786-ben kelt levelében, Frau von Steinnek: mindenki pátyolgat minden érzékenységtől szenvedőt, ám sehol egy igazi beteg. A politikai korrektség a nyugati ember intellektuális elhülyülésének tanújele. Apostolai a nekik nem tetsző vagy számukra kedvezőtlen véleményeket úgy akarják elhallgattatni, hogy „sértőnek”, „megengedhetetlennek” és a „mindennapi közbeszéden kívül állónak” bélyegzik őket. Ők azok, akik üdvözült mosollyal papolnak „emberi jogokról” és „toleranciáról”, miközben ők maguk a legkegyetlenebb kirekesztők.
Kíváncsi vagyok, vajon a Csengetett, Mylord? című sorozatot mikor tiltják be arra hivatkozva, hogy a brit arisztokrácia életmódjának mégoly szarkasztikus ábrázolása „sérti” a munkásosztály érzékenységét? (Tekintsünk el most attól, hogy a baloldal szótárából kikopott a munkásosztály szó…) Ha Önök valaha váltottak néhány szót munkásokkal, rájöhettek arra, hogy ezek a derék emberek ugyanarra vágynak, mint mindenki más: társadalmi felemelkedésre, megbecsülésre, elismertségre és vagyonra, valamint nőkre. (Munkásokkal lehet igazán ízesen beszélgetni a női test összes létező örömszerző képességéről.) Úgy szeretnének élni, mint az arisztokraták. A fedélközből fel akarnak jutni az első osztályú fedélzetre. Nem „forradalmi öntudatra” vágynak, amelyet a bolsevikok akartak beléjük plántálni, nem „emberi jogokra” és „emancipációra”, amelyet a liberálisok akarnak átnyújtani nekik – egy épeszű ember beéri ősi és elvitathatatlan szabadságjogaival is, amelyeket független bíróságok előtt kényszeríthet ki; megelégszik emberi mivoltának elvitathatatlanságával!
De tovább megyek: az „érzékenykedők” Hollywoodot is meg kívánják reformálni. Felmerült, hogy a hagyományos amerikai szuperhősök valamelyikéről „derüljön ki”, hogy „mássággal él”. Ez azt jelenti majd, hogy egy forgatókönyvíró lázálmaiban a Denevérember felfedezi, hogy a férfiakhoz vonzódik és az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának igencsak vitatható ítéletére hivatkozva „házasságot köt” a Pókemberrel? Ne értsenek félre, nem akarok senkit megsérteni! (És itt a sértésnek nincs semmiféle szarkasztikus éle.) Miért kell népszerű filmes karaktereket kiforgatni, elorozni legjellemzőbb vonásaikat? Komolyan kérdem: ezek az elmék, ezek a légvár-építők láttak már hús-vér embereket? Ezek az ember-mérnökök a tanszéki dolgozószobák magányában komolyan azt hiszik, hogy így toleránsabbakká válnak az emberek? Tisztában vannak egyáltalán a tolerancia szó jelentésével? Meg kellene fontolniuk: e szó és az elvárt magatartás nem jelentheti azt, hogy valaminek az imádatát kötelezően előírhatják! Nem jelenthet „elfogadást” és „befogadást”, csakis türelmet és békés tartózkodást olyan nézetekkel, meggyőződésekkel és életformákkal szemben, amelyeket esetleg a türelmet gyakorló erkölcsi rosszallása kísér. Csakis így őrizhető meg a vallásbéke és a különféle életmódok közötti békesség. A hamis értelemben felfogott „tolerancia” prófétái gondolkodjanak el azon, hogy mindannyian egyazon Istentől származó emberi méltósággal éljük életünket, és ne ítéljék meg, ki cipel nehezebb keresztet egész élete során: mindenkié nehéz; azé is, aki mássága felvállalásával, testi-szellemi fogyatkozásával, vallásának gyakorlásával vagy a többségétől eltérő nézetei kinyilvánításával akar emberhez méltó életet élni. Tolerancia-apostolok, kényeskedő hamispróféták, fontolják meg: az embereknek nem az Önök dogmáira, absztrakt és vérgőzős értelmiségi álmaikra, hanem irgalomra és felebaráti szeretetre van szükségük!
Meggyőződésem, hogy ez az emberi és erkölcsi minimum.
(Kép: Halló, halló!)
