Schmitt Pál, a hajdani Magyar Köztársaság utolsó elnöke öt esztendővel ezelőtt írta alá egykori respublikánk halálos ítéletét, a „Magyarország Alaptörvénye” címet viselő – megalkotóinak szándéka szerint „gránitszilárdságú” – jogforrást. A kormánypárt az Országház felsőházi üléstermében fényes külsőségek között ünnepelte a bukott „álamfő” (© Schmitt Pál, 2010) közjogi aktusát. Szóra sem érdemes az ünneplők úrhatnám önhittsége – Schmitt szerint „az Alaptörvény egyfajta erénytükör” –, amiképp Orbán Viktor miniszterelnök idegengyűlölete és a Schmitt Pálnak megbocsátani képtelen „idegen erőket” vizionáló rögeszméje sem.
E szégyennapon talán csak annyit érdemes illő szerénységgel megjegyezni, hogy a mérsékelt kormányzat, az alkotmányos (liberális, avagy képviseleti) demokrácia helyett valami olyasmi alakult ki, amelyet a miniszterelnök szívesen aposztrofál „plebejus demokráciaként”, de amelyet Németh László után akár „parasztdemokráciának” is nevezhetnénk. Vagyis egy olyan kormányzás, amely a „materiális igazságosságot” és az „igazságtételt” mindenek elé és fölé helyezi; amely az ősi római jogi regulára (privilegia ne irroganto) tekintet nélkül, személyekre szabva alkotja a büntető és kegyosztó intézkedésekre emlékeztető, kirovó-elosztó „törvényeit”; és végül, amely alig fordít gondot az eljárásokra, mert holmi időrabló „pepecselést” lát bennük. Az Orbán-rezsim egyetlen lehetőséget csak egyetlen lehetőséget kínál azok számára, akik „Magyarország Alaptörvénye” megalkotásában nem kívántak részt venni, és sikerében sem érdekeltek: e rezsim forradalmi úton történő eltörlését. Borzasztó és lelki alkatommal teljességgel összeegyeztethetetlen ez a lehetőség, ám számolni kell vele.
A miniszterelnök szinte minden gesztusával kimutatja, milyen kevésre becsüli hazánk alkotmányosságát, amely nem az ő „Alaptörvényében” ölt testet, hiszen ez a jogforrás legfeljebb egy rossz vicc „rangjára” tarthat igényt. Orbán eszközként használja a jogot. Sarkalatos törvényeivel évtizedekre meg akarja kötni utódai kezét. Számára az alkotmány nem a főhatalom korlátozásának eszköze, hanem inkább a szimbolikus „nemzetpolitizálás” kelléke, amelynek a preambulumát, a „Nemzeti Hitvallást” kiakaszthatják a középületek falaira és tanítják az elemi és a középiskolákban, így biztosíthatva, hogy a rezsim történelemképe az ország minden polgárához eljusson.
Ékesen felcicomázott „konstitúció” készült, amelyről egy megvilágító erejű történet jut eszembe. Amikor 1830 júliusában a forradalom ismét felkereste Párizs városát, az összegyűlt polgárok előtt az aggastyán La Fayette üdvözölte a hajdani királygyilkos, „Égalité” Philippe herceg fiát, a megszeppent Lajos Fülöpöt. (Nincs is nevetségesebb egy öreg forradalmárnál és egy forradalmárként lefejezett királyi herceg trónra lépő fiánál.) Az ifjú uralkodó vállaira ifjonti hévvel terítette rá a nemzeti trikolórt, mintha az lenne az alkotmányosság tógája, és így kiáltott:
„Íme, a legjobb köztársaság!”
Tizennyolc évvel később a párizsiak másképp ítéltek ebben a kérdésben.
Orbán előszeretettel hivatkozik a „Történelem Urára”. Kétlem, hogy a rezsim „alaptörvénye” lenne a történelem utolsó szava. Az ezer éves magyar állam ősi alkotmányosságából és polgárai szabadságából annyi marad meg, amennyiért a nemzet kész megküzdeni.
(Kép: La Fayette és Lajos Fülöp 1830. július 31-én.)