Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Egy beszéd margójára

2016. március 16. 20:47 - Finta László

Úgy vélem, súlyosan tévednek azok a hírmagyarázók, akik nem tulajdonítanak kellő jelentőséget a politikusok ünnepi beszédeinek, mondván, „csak beszélnek”. Bevallom Önöknek, soha nem kaptam magyarázatot arra sem, hogy akik a „konkrétumok” hiányát kérik számon valamely szónokon, mit is értenek „konkrétumok” alatt? Akik ilyen mérvű felületességről tesznek tanúbizonyságot, soha ne írjanak politikáról! Ami engem illet, szíven olvasok beszédeket, mert a politikában a kimondott szó nem csupán a közösség és a párthívek lelkesítésének, mozgósításának és alkalmanként a szenvedélyek csillapításának eszköze; nem csupán az ellenfél mellének szegezett gyilkos szurony, hanem a szónok gondolkodásának hű tükre és következménye, mi több: tett. Aki politikáról ír, gondolatokról, meggyőződésekről és tettekről szóló szavakkal bíbelődik. A gondolat nem választható el a szavaktól, amelyek kifejezik, és megkockáztatom – „progresszív” gondolkodású, derék barátaim ezt az állítást biztosan vitatják majd –, hogy a világon az a legfontosabb, mit gondolnak és hisznek az emberek, és az anyagi körülmények ennek következményei. A természetes kíváncsiságomon kívül ez a meggyőződés indokolja, hogy politikusok szövegeivel foglalkozzam.

Orbán Viktor miniszterelnök március 15-i ünnepi beszéde egy konzervatív hitvallás ígéretét kínálhatta volna. Reakciós lelkem húrjait pengette a kormányfő, amikor így szólt:

„A magyar forradalmárok nem hagymázas ideológiák, nem holdkóros utópiák és végképp nem a kéretlen világboldogítás zavart elméjű lovagjai; Pesten nyomát sem találjuk a botcsinálta filozófusok délibábos látomásainak vagy kudarcot vallott értelmiségiek vérgőzbe fojtott kielégületlenségének. 1848 forradalmárai nem akartak az abszolutista önkény elbontott köveiből templomot építeni egy újabb zsarnokságnak, ezért a magyar forradalom dalait nem a guillotine acélpengéjére és nem az akasztófakötél húrjára írták, a mi dalainkat nem a lincselő és hóhérrá lelkesült tömeg énekli, a pesti forradalom nem a káosz, nem a bosszú és nem a vérfürdő költeménye.”

Azt hiszem, egyetlen kortárs magyar politikus sem tudatosította hallgatóságában ilyen szenvedéllyel s ilyen szemléletesen a kétféle forradalmi hagyomány közötti különbséget, mint Orbán. Mindennél beszédesebb, hogy a kommentátorok erre a gondolatra figyeltek legkevésbé, pedig a kormányfő fennkölt szavai mély igazságról vallanak.

Látszólag mindkét forradalom a szabadságért tört ki és az önkényuralom ellen küzdött, ám a francia forradalom inkább az abszolút hatalomért, semmint a szabadságért vívott küzdelem, amelyet olyan ábrándozó és gyökértelen értelmiségi „politikusok” és „írástudók” szítottak, akiknek – szemben az amerikai függetlenségi háború patrióta vezetőivel és a magyar köznemességgel – az ancien régime társadalmában nem volt semmi veszíteni- és kockáztatni valójuk. A jakobinizmus az emberek közötti valós különbségeket és minden értéket nivellált az egyenlőség nevében, nihilizmust és szabadosságot hirdetett a szabadság nevében, egy hagyományos társadalom természetes szövetét és szokásait rombolta a testvériség nevében és korlátlan terrort gyakorolt a nép nevében. A francia forradalom nem törődött a hús-vér emberekkel. A gonosz elmék látomása „az ember”, amelynek „megteremtése” érdekében nem riadtak vissza sem a terrortól, sem az ősi intézmények elpusztításától, amelyeket az általuk sajátosan értelmezett „erény” ellenségeinek láttak.

Az amerikai függetlenségi háború és a mi márciusi törvényes forradalmunk valóságos emberek – így, többes számban: „jóérzésű, jó gondolkodású és jóakaratú emberek”, tisztes polgárok, gombkötő és szűcsmesterek – életének, hagyományainak és szokásainak szabadságáért, „alkotmányos gyökérzetből sarjadt” jogaik elengedhetetlen mértékben szükséges kiterjesztéséért folyt. Lánglelkű költők üdvözölhették ugyan a „szent világszabadságot” és világgá kiálthatták, hogy „akasszátok fel a királyokat!”, ám az utolsó rendi diéta tagjai bölcs törvényhozóknak bizonyultak. A magyar reformkor legjobbjai megteremtették a népképviseletet és felelős ministeriumot, ám nem nyúltak avatatlan kezekkel a tulajdonhoz: nálunk nem konfiskálták az egyházi vagyont és nem számolták fel a hitbizományokat. Úgy érvényesítették nemzedékek követelését – Magyarország „saját törvényei szerint kormányoztassék” –, hogy az ősi alkotmány katedrálisából akár egyetlen követ is kiütöttek volna.

A törvényes forradalom nézőpontjából szemlélve érthető a miniszterelnök állhatatos ellenszenve 1918 októberének forradalma iránt, ám a világháborús összeomlást követő zűrzavar és Kun Béla gyalázatos tanácsköztársaságának vörösterrorja közé egyenlőségjelet tenni vérlázító aljasságra vall, különösen annak fényében, hogy a kormány politikája ellen tiltakozókat – e polgártársaink alkotmányos szabadságát elvitatva – 1919 bolsevik forradalmáraival azonosítja, akiknek napjaik „gazdaállat híján” meg vannak számlálva. A kétféle forradalmi hagyomány különbségének aspektusából méltányolható lenne a miniszterelnök legitimáció-igénye is, hiszen az 1990 utáni rendszerek 1848 és 1956 forradalmaiban látták történelmi előképeiket – szabadság, függetlenség, felelős kormány –, ám a kormányfő tudhatná azt, amit minden konzervatív tud: a legitimáció egyetlen nemzedék erejét messze meghaladó történelem és hagyomány műve és az alkotmány nem holmi papiros, amelyről bármi kiradírozható, s amelyre bármi felírható, amit a hatalom pillanatnyi érdeke megkövetel. Az orbáni „alaptörvény” egy rossz vicc. Sarkalatos törvényeivel olyan rezsimet öntött betonba, amely egyfelől saját szabályait is képtelen betartani, másfelől annyira beszűkíti a lojális és törvényes ellenzékiség, a „váltógazdálkodás” lehetőségét, hogy önmaga megtartásának és reformjának legitim eszközeivel sem rendelkezik. Eljön majd az idő, amikor ítél a „Történelem Ura” és ez a rezsim kártyavárként omlik össze az első fuvallat erejétől. Ennek fényében március 15-én „felelős ministeriumot” emlegetni egy olyan országban, amelynek kormánya már csak nyers erővel zsonglőrködik és a hangulatkeltés hazugságaival ámít – dőreség; a Tizenkét Pontból a „nemzeti bankra” hivatkozni abban az országban, ahol a jegybank kétszázötven-milliárd forintja „elveszítette közvagyon jellegét” – gonosz tréfa.

Magam is irtózom a „holdkóros utópiáktól”, ezért teljes mértékben megértem a kormányfő „internacionalizmussal” és az „Európai Egyesült Államok” lehetőségével szemben érzett ellenszenvét, hiszen mi olyan nemzetállamok polgárai vagyunk, amelyeket a történelem formált, nem pedig magasan trónoló filozófusok kinyilatkoztatott badarságai. Ám az Európai Unió bürokratikus szertelenségeit nem ítélheti el olyan politikus, aki saját hazájában kéjes örömmel központosít minden döntést; és aki vízfejű, tehetetlen, és önkényeskedő hivatalt ültet a közoktatás egészére. Aki az Európai Uniót a hajdani Szovjetunióhoz hasonlítja és „Brüsszelt” Moszkva mércéjével méri, egyszerűen ostoba. Az uniós döntéshozatal „demokratikus deficitjét” lehet méltán kárhoztatni, mégis egyenlő jogokkal bíró felek szerződéses kötelezettségvállalásain nyugszik, a tagállamok kormányai demokratikus felhatalmazással rendelkeznek, a polgárok pedig közvetlenül választanak képviselőket az Európai Parlamentbe. Nem emlékszem arra, hogy Szovjet-Oroszország népei és törzsei, valamint a megszállt közép-kelet-európai ősi nemzetek valaha is beleszólhattak volna a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának összetételébe, a KGST gazdaságpolitikájába, a bolsevik párt politikájáról nem is beszélve. Az Unió bénultságára nem gyógyír a „veletek együtt üzenjük Brüsszelnek” handabandázása. Meggyőződésem, hogy okos politikával és a szövetségeseink szándékainak jobb megértésével, ha szükséges, erő felmutatásával is előbb érhető el mindenki javát szolgáló eredmény, mint azeri, kazah és türkmén önkényurakkal való barátkozással; a keresztény Európa jövőjéért érzett aggodalom pedig különös hamissággal cseng egy olyan ember szájából, aki az európai egységet minden eszközzel aláásó Vlagyimir Putyin kottájából muzsikál, miközben tartja a markát a tehetősebb európai államok adófizető polgárai által előteremtett fejlesztési forrásokért.

Lehet gúnyolódni „Európa jólétben szunyókáló népein”, és egyszer tanulságos lenne rákérdezni arra, vajon miért magas az öngyilkosságok száma a skandináv országokban? Hiszen ha olyan jó arrafelé az élet, akkor az emberek miért ölik meg magukat? Nem azért persze, mert rosszul élnek, hanem azért, mert unalmas ott az élet. A jólét biztonságot ad, de az emberek többet akarnak az élettől, mint biztonságot. Egy kis kaland is kell az életben, az alkotás is nagyon fontos, és az egyéni szabadság is nagyon fontos – ám mindaddig, amíg Magyarországon a tisztes jólét megteremtése emberfeletti áldozatokat kíván és az alkotással és kockázatvállalással élt élet mindössze kiválasztott kevesek kiváltsága, addig e gúnyos hangütés legfeljebb irigységet kelt, és kinyílik a bicska mindazok zsebében, akik nem restek látni a miniszterelnök és kísérete látványos gazdagodását és a kormányközeli aranyifjúság fennhéjázó dorbézolását. Vajon őket is álomba ringatja a jólét?

Aki elítéli a jakobinizmust, nem uszíthat jakobinus módjára. A hazánk és az iránta tanúsított hűségünk természeténél fogva veszélyeztetve érzi magát a hívatlan, távoli „vendégektől”, akik sokszor alku tárgyát nem képező vendég- és menedékjogot követelnek maguknak, tekintet nélkül a befogadók szokásaira, törvényeire, szabadságaira és anyagi lehetőségeire, ám minden menekültben „asszonyainkra és lányainkra vadászó” bűnözőt látni ugyancsak aljasság, bevándorlók rémtetteivel riogatva soha nem látott alkotmányos felhatalmazást kérni a különleges jogrenden is túlmutató intézkedések bevezetésére pedig nem más, mint zsarnokság.

Lehangoló, hogy március idusa nagyszerűségének ürügyén a miniszterelnök hogyan jutott el egy konzervatív hitvallás ígéretétől az ünnephez méltatlan, aljas hangulatkeltésig. Szó sincs többé „főnix pillanatról” és „szakrális lépcsőről”, „nagyjaink csillagmezejéről” és a „bennünket lerohanó muszkaáradat katonáiról”. Félreértés ne essék, valóban sokan hallgatták őt kitörő egyetértéssel a Múzeum-kertben, köztük számos lengyel vendég, akik nyilván Jarosław Kaczyński nem kevésbé elvakult nacionalista hívei, ám eddig soha nem fordult elő, hogy Orbánt olyan szűnni nem akaró, elemi erővel fütyülték volna ki, mint a 2006 utáni években Gyurcsány Ferencet. Úgy tűnt, hogy a „rejtőzködő és arctalan világerők” valójában a kormányfő démonjai. Dermesztő volt látni a szónok magányosságát, s még ennél is dermesztőbb, hogy egyetlen párthíve sincs, aki feltenné a kijózanító kérdést: hová vezet mindez?

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr418488216

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ódor Richárd · https://www.facebook.com/odorric 2016.03.18. 21:13:44

Majd' minden, a beszéddel kapcsolatos gondolatom megfogalmaztatott.

Egy ideje kritikus vagyok saját, egyáltalán nem ritka patetikus megnyilvánulásaimmal szemben is, a pátosz, és különösen a pátosz halmozása a mai világban mindig minimum a giccs határait súrolja, de egy március 15-i beszédben, ahol végtére is a köz elvárása mindez és hiányérzetünk volna nélküle, érthető a nagyfokú jelenléte. Ilyenkor mindenki egy kicsit bombasztikusan nyilatkozik. De ha csak üres volna! Hiszen amin valójából, újra és újra elképedek - habár igazán hozzászokhatnék -, hogy még az ünnepből is a paranoia és uszítás felhangja árad. Vagy felhang ez egyáltalán? Olyan egyértelmű. Az ünnepi beszédek általános és dagályos közhelyeinek helyére valami ragadós kormányzati klisémassza folyik minden egyes megnyilvánuláskor. Ha csak üres volna, ártalmatlanabb volna.

De valóban, ez a beszéd híven tükrözi az azt kreáló gondolkodásmódot. Hogy a kormányfő pragmatikus, divatosan "reálpolitikusi" szemléletű-e, vagy valóban el is hiszi, amit mond, az szinte másodlagos - sok millió honfitársunk issza és nem ritkán szajkózza a propagandát, és ez az, ami aggaszt. Vajon hány évtizedbe fog telni, míg az összeomlás után kikopik az emberek pszichéjéből mindaz a kényszerű degeneráció, ami az efféle kommunikáció hatása - és ellenhatása?

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2016.03.19. 16:55:03

@Ódor Richárd:

Orbán Viktor hatásosan indította a beszédet, ezért írtam egy konzervatív politikai hitvallás lehetőségéről. Ám ebből nem az következett, ami következhetett volna: mérsékelt célok helyett délibábos harci kiáltás, visszafogott eszközök helyett vásári radikalizmus. És mindenek előtt, a gyűlölet. „Gazdaállatban” tenyészőknek tekinteni mindazokat, akik tiltakoznak a kormány politikája ellen, olyan mérvű aljasság, amelyet eddig csak Bayer Zsolt, Kövér László és egyes társaik engedtek meg maguknak.

Orbánt nem tekintem reálpolitikusnak. Ő olyan kocsmai kekeckedő, aki addig játszhatja az erős nagyfiút, amíg egy valóban erős nagyfiú nem rúgja be az ivó ajtaját. Valahogy úgy, ahogy Gary Cooper és John Wayne tették a régi westernekben. Engem kéjes örömmel töltött el, amikor 2014 őszén az amerikaiak szívatták a kormányt. Látszott rajtuk, mennyire tele a gatyájuk.
süti beállítások módosítása