Imádom Budapestet, de csak tavasszal és kiváltképp ősszel. Nyáron, amikor tömegek özönlik el a várost és tetőfokára hág a hőség, elmenekülök vidékre, akár egy hűtlen szerető.
A hétvégéket többnyire egy dunántúli kisvárosban, Tatán töltöm. „A vizek városában” – ahogy országszerte ismerik ezt a kis barokk ékszerdobozt – a nyári délutánok olyanok, mintha Isten aranyport szórna a levegőbe. Az Öreg-tó víztükre csillámlik, a vértesszőlősi és baji lankákon zöldellik az erdő és pompáznak a szőlőskertek. A késő délutáni kávé, tea vagy bor szertartásszerű kortyolása a vendéglők – számomra a Platán Kávéház és Étterem – árnyas kerthelyiségeiben zajlik. A három évszázados platánfa egy bölcs uralkodó tekintélyével magasodik a tóparton. Napnyugtakor társaságok érkeznek és a kávéház konyhájában szorgosan készül a vacsorára a személyzet; diszkrét edénycsörömpölés hallatszik, és enyhe erőleves-illat terjeng a levegőben, amint a pincérek kiviszik az asztalokhoz. Bevallom Önöknek, számomra a társaság és az étkezés rituáléja legalább annyira fontos – ha ugyan nem fontosabb! –, mint maga a felszolgált étel.
A fogásokra várni kell, de az idő kifizetődik, mert kivételes kulináris élvezetben részesülhet az arra fogékony vendég. Ha egyedül időzöm, olykor vetek egy pillantást a vendégekre, ki hogyan étkezik. Vallom, hogy egy úrhölgy és egy úriember étkezik, és nem zabál, különben nem tekinthető úrhölgynek és úriembernek. Az összkép nem rossz. Ahhoz, hogy így legyen, minden bizonnyal hozzájárultak a különféle televíziós „főző műsorok”, amelyekben ilyen-olyan hírességek tesznek tanúbizonyságot konyhaművészetükről, s arról, milyen vendéglátók. Alkalomadtán érdemes megnézni egy-egy ilyen műsort, értékes tanulságokkal szolgálhat. Én egyébként szívesen ringatom magam abban az illúzióban, hogy ezt az országot Latinovits Zoltán tanította meg étkezni és késsel-villával bánni, de ez nyilvánvaló dőreség.
Érdekes megfigyelni azt is, hogy mekkora a kontraszt a régi vágású éttermek és vendéglők világa, valamint az utcai étkezés között. Higgyék el, nem vagyok a „street food” kérlelhetetlen ellensége és azt is tudom, hogy a mai munkahelyek – bár egy részük biztosít ebédidőt az alkalmazottaknak – nem tűrik a komótos étkezést. Egyfelől tehát, a gyorsétkezés kényszer és – nevéhez hűen – az éhség gyors csillapításának módja. Napjainkban viszont tömegek számára vált életformává a gyorsétkezés. Az állandó – értelmetlen, megmagyarázhatatlan és kényszeres – sietség következménye ez az életforma. Ha körülnéznek egy nagyváros utcáin, tíz emberből öt eszik. Rohan és tömi magát. Zabál. Az üzletek, a közhivatalok, a könyvtárak és a múzeumok ma már kénytelenek az étel- és italfogyasztást tiltó táblákat kihelyezni, hogy az esetleges balesetek és a hulladék felhalmozódása ellen védekezzenek. (Ide kívánkozik, hogy felidézzek egy közelmúltbeli esetet. Régi szokásom felmenni a budapesti Szent István Bazilika kupolájába, hogy onnan fényképezzem a várost. Ilyen alkalmakkor a bazilikába is belépek, hiszen páratlan élményt nyújt. Néhány héttel ezelőtt egy mellettem álló turista majszolt valamit, holott tábla figyelmeztet arra, hogy ez tilos. A csámcsogás és a zacskó zörgése olyannyira felidegesített, hogy ingerülten rászóltam, hagyja abba. Nem úgy festett, mint akit az éhhalál kerülget.)
A fogyasztói társadalom fogyaszt, a tömegtársadalomban pedig tömeges méreteket ölt a fogyasztás. Talán nem is lenne ezzel akkora baj, ha a mai fékevesztett, neveletlen és fejetlen világban nem akarna csaknem mindenki csaknem minden szükségletet azonnal és hiánytalanul kielégíteni. Úgy vélem, a barbár századokban élők lehettek tanúi ennek a kétségbeesett önzésnek. A vágyak és az anyagi igények kielégítésének, teljesülésének számtalan akadályát sikerült elhárítani és lerombolni – a törvény és a hagyományok szabta korlátokat az engedékenységgel, a természetes korlátokat pedig az erkölcsileg lezüllött tudomány és technika segítségével –, s ma már minden elérhető, akár egyetlen gombnyomással.
Ha megelégelték a rohanást és a műanyag ételeket, üljenek be egy jó étterembe, szenteljenek kellő időt az étkezésre, koronázzák meg egy csésze feketével, végül beszélgessenek néhány pohár bor mellett. Megéri.