Tegnapelőtt napvilágot látott egy videó, amelyben Kövér László házelnök – alkalmi vitapartnere és képviselőtársa, Schiffer András frakcióvezető társaságában – arról értekezik, hogy őt már nem érdekli a Fidesz, csak a saját gyermekei sorsa foglalkoztatja. Engem sem érdekel a kormánypárt jövője, legfeljebb annyiban, amennyiben egy, az ország közügyei iránt nem közömbös honpolgárt érdekelheti. Eltekintve Kövér és Schiffer ásatag vitájától, szemet szúrt, hogy mindkét jeles politikus rövid ujjú inget viselt. Miután egy társaságban hangot adtam a szóban forgó ruhadarabbal szembeni zsigeri ellenérzésemnek, mondván, egy stílusos gazember sokkal megnyerőbb, mint egy stílustalan, valaki a fejemre olvasta, hogy miért viselek nyáron is zakót és hosszú ujjú inget, ráadásul dupla mandzsettásat, miért hordok pecsétgyűrűt; és különben is, miféle ember az, aki rozé bort iszik? Bevallom Önöknek, eme kifogás hallatán kissé zavarba jöttem. Soha nem gondoltam volna, hogy a rozé ilyen indulatokat vált ki. Talán kannás „bort” vagy lőrét kellene kortyolgatnom? Való igaz, hogy nyáron is sokszor viselek nyári zakót, mert így érzem teljesnek, befejezettnek a megjelenésemet. (E forró napokban viszont eltekintettem ettől.) Úgy vélem, egy dupla mandzsettás fehér ing (e körben a „rövid ujjú ing” fogalmilag értelmezhetetlen) viselőjének stílusérzékére vall, a mandzsettagomb pedig azon kevés ékszerek egyike, amelyet egy férfi is bátran viselhet. Gondolhatják, hogy nem vagyok az a fajta ember, aki a nyakában lógó félméteres aranykereszttel feszít a Balaton-parton. Nem aranykanállal a számban jöttem világra és nem olyan bölcsőben ringattak, amelyet családi címer ékesít, de a pecsétgyűrű régi családi kincs, amelyet most én viselek, halálom pillanatában pedig másvalaki válik jogosulttá arra, hogy viselje. Olyan nehéz elfogadni, hogy valaki még ebben a hanyatló korban is komolyan veszi az ősei iránti tisztelet e hagyományos megnyilvánulását?

Visszatérve a rövid ujjú ingre, ha hiszik, ha nem, tényleg nem gondoltam volna, hogy sokan pártfogásukba veszik ezt a ruhadarabot. Úgy vélem, erre a legkevésbé sem szolgált rá. Olyan filmeken nőttem fel, amelyekben az árnyalt jellemű karakterek, az igazi férfihősök nyári hőségben is hosszú ujjú inget viseltek, legfeljebb feltűrték az ujjakat, ily módon enyhítve a jellem és az ösztön közötti feszültséget, amelyet a hőség szít. Humphrey Bogart és Cary Grant soha nem viseltek rövid ujjú inget, ellenben a filmrendezők szívesen öltöztetik ebbe a ruhadarabba az egysíkú karaktereket, az inkompetens fajankókat, az ostoba bürokratákat és a szüntelenül zabáló, kövér nyomozókat – akik még nyakkendőt is kötnek a rövid ujjú inghez, amely e párosításban a lúzerség hamisíthatatlan attribútuma – vagy az együgyű szerencsétleneket; elég csak felidézni Andy Sipowicz, Dwight Schrute és Homer Simpson karakterét. Ám ha mindez nem elég, idézzék emlékezetünkbe a hajdani párt- és KISZ-titkárok, valamint a kilencvenes évek szerencselovag vállalkozóinak „eleganciáját”, és azonnal érthetővé válik az ellenszenvem.

E hosszú bekezdések után már biztosan rájöttek arra, hogy a rövid ujjú ing elutasítása nem a levegő hőmérsékletével és páratartalmával van összefüggésben, hanem egy férfi életfelfogásával, személyiségével, amely a stílusérzékben, illetve annak hiányában anélkül is megnyilvánul, hogy egy szót is szólna. Joggal gondolhatják, hogy a politikusokkal szemben a stílusérzék hiányát lehetne a legkevésbé felróni, ám úgy vélem, a probléma szélesebb kört érint és a stílustalanság az ember jelleméről árulkodik leginkább. (Az Amerikai Egyesült Államokban azok a politikusok, akik komolyan veszik hivatásukat és hivataluk tekintélyét, adnak a stílusra. Tudják, hogy a választópolgárok kiktől vennének szívesen használt autót. Ugyanez mondható el az olasz ajkú gengszterekről is. Persze, ott is vannak a politikában helyi torgyánok és az alvilágban szakadt bűnözők.)

Nézzék el nekem, de engem már gyerekkoromban is irritált az oda nem illő, az alkalmatlan, a nem helyén való, a közönségesség és a „hétköznapiság”. Ez az életvitel és megjelenés változatos formákat ölthet: régen a szakadt farmernadrág természetesnek és mesterkéletlennek tűnt, ám ha napjainkban valaki gyárilag koptatott és rojtozott farmert visel, akkor már nyilvánvaló, mire irányul a kivételes műgond. Ha egy lány két mérettel nagyobb szakadt ruhát ölt és hozzá estélyi cipőt vesz fel, a fiú pedig hajdani rabszolgák rongyait idéző gúnyában díszeleg, akkor voltaképpen elutasítják az eleganciát, tagadják a klasszikus nőiességet és férfiasságot; „műgondjuk” a stílussal és az illendőséggel szembeni állásfoglalás megnyilvánulása. Egy hanyatló korszak legjellemzőbb mozzanata az ápolatlan, lompos és – a teljesség kedvéért megemlítendő – mosdatlan megjelenés. E korszak „hétköznapi embere” utcai ruhában megy operába (már ha van egyáltalán ilyen igénye), nyakkendő nélkül, kigombolt inggallérral jelenik meg szinte mindenütt, ahol ez nem helyénvaló: templomban, hivatalban, egy jobb étteremben. Így tiltakoznak a hagyományos elegancia „uniformizáltságával” szemben, kifejezve „egyenlőségüket”, holott épp az ellenkezőjét érik el. Hogy jobban érthetővé váljon, mire gondolok, idézzék fel a Csengetett, Mylord? című sorozatnak azt az epizódját, amikor Lord Meldrum meghívja a házába a Union Jack Részvénytársaság munkásait vacsorára. A nemes vendéglátók alantas és idétlen viseletben fogadnák a vendégeket, feltételezve, hogy a munkások igénytelenek és szakadtak, mire kiderül, hogy ezek a derék férfiak estéhez illő módon szmokingban érkeznek, erre a családfő és fivére fejvesztve rohannak átöltözni. Lám-lám, az „uniformis” elmossa a szültetési előjogokon nyugvó társadalmi rend különbségeit, és a vendégek vendéglátóikkal „egyenlővé” válnak azon az estén, s mindez csupán az illő megjelenésnek és viselkedésnek köszönhető. (A húszas évek végének Nagy-Britanniájában nemcsak az arisztokrata és a polgár, hanem egy középosztálybeli szakszervezeti vezető és a jobb sorban élő munkás is megengedhette magának a szmokingot, mert ezt várta el a társaság: a klub, a szakszervezet, a sportkör és az énekkar. Ma vajon hány középosztálybeli férfi mondhatja el magáról, hogy van szmokingja?)

Boldogabb időkben mind az arisztokrácia, mind a polgárság köreiben az volt az első rendű cél, hogy az ember „jól nézzen ki” és finoman viselkedjen; ma sokan úgy akarnak festeni és viselkedni, mintha a társadalom legalsó rétegeiből érkeztek volna. A korábbi évtizedek igényessége, már-már szőrszálhasogató cicomázkodása mögött rejlő motívumnak – a hiúságnak – megvolt az az előnye, hogy elleplezte az apró szépséghibákat, a testi fogyatékosságokat, vagyis tekintettel volt mások érzékenységére. Napjaink szándékos és műgonddal kivitelezett elhanyagoltsága egyszerre utasítja el a „sznobizmusnak” tartott igényességet és stílusosságot, és kifejez valami egészen elképesztő egoizmust. A trehány külső a kötelmek nélküli életre való törekvés megnyilvánulása.

Az ilyen ember nem tűri az ellenvéleményt, nem viseli el a kritikát és mindenkit alacsonyabb rendű hülyének néz, aki nem úgy él és nem olyan elveket vall, mint ő. Gyanakvással és ellenszenvvel tekint mindenre, ami felidézi a felsőbbség, a tekintély emlékeit; az idősekre, a régi eszmékre, vagy bármire, amire a választott vezetők vagy a tanárok azt mondják, hogy tenni kellene. Ők „menőnek” tartják magukat; olyanoknak, akik kialakítottak valamiféle „életstílust”, holott meglepően sok közöttük a tőről metszett konformista átlagember és igen kevés a valódi lázadó, különc pedig egy sem akad közöttük.

Vannak egyáltalán egyéniségek a mai magyar politikában? Akad akár egyetlen olyan szuverén, nagyvonalú és stílusos egyéniség, mint amilyen Bethleni gróf Bethlen István m. kir. miniszterelnök volt? És hol vagytok, mai Oscar Wilde-ok?