Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Kalef

2015. augusztus 09. 00:32 - Finta László

Városépítészeti tűnődések – III.

Régen jártam a Széll Kálmán (Moszkva) téren, ám elhatároztam, kerülöm a környéket, ha csak tehetem. E mostoha sorsú csomópont – amelyet a szó igazi értelmében soha nem tekintettek térnek, sokkal inkább közlekedési csomópontnak, emberpiacnak – „rehabilitációja” a modern építészet léha ridegségének iskolapéldája. Nem a „modern” minőséggel szemben vannak kifogásaim, talán nem is helyénvaló ez a jelző, hiszen hasonlítsunk össze egy 1924-ben és egy 1974-ben épült épületet: mindkettő „modern”, ám míg az előbbi – legyen akár késő-szecessziós, akár art déco – őriz valamit az emberi léptékből, addig az utóbbi már csupa acél, beton és füstüveg, testet öltött funkcionalitás. A „modern” védelmében jegyzem meg, hogy a tér egyik ékessége, a pesti modern építészet remekműve is áldozatul esett annak a pusztításnak, amelyet a tervező bürokraták nem szégyellnek a konzervatív csengésű „rekonstrukciónak” nevezni. Ez volt a gólya lépcső, amely a szecessziós Postapalotához vezetett. Ha nem tévedek, 1942 körül emelhették. Túlélte az ostromot, derekasan tartotta magát a szocializmus évtizedeiben, nem jutott a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház sorsára. A nyolcvanas-kilencvenes években graffitik „díszítették”, ám masszív közömbösséggel viselte sorsát. Amilyen közömbösen rohantak át rajta naponta emberek ezrei. Dicstelen létezése idén februárban bevégeztetett: lerombolták, ám még „holtában” is erős maradt. A negyvenes évek vasbetonja nehezen adta meg magát.

Napjaink Budapestje olyan tapsterekkel büszkélkedik, amelyeket még Ceauşescu Bukarestje sem látott. Szürke műgránit és álbazalt mindenütt, zöld felület mutatóban akad; ha mégis látni ilyet, pázsit helyett levendulára és kalászos növényekre emlékeztető virágzat borítja e felületeket. Az évtizedes tölgyeket majdnem mindenütt kivágták, helyükre díszfákat „telepítettek”. (Érdekes nyelvi elfajulás: régebben ültettük a fákat, ma – kiváltképp a városokban – „telepítjük” őket. Vajon miért?) Szomorú, ahogy a „nulladik év”, 1945 pusztításától a szocializmus aszfaltmániáján és a nyolcvanas-kilencvenes évek organikus lepusztultságán át eljutottunk a 2010-es évek műkő-mániájáig. Élhetetlenségből az élhetetlenségbe.

1984-en túl már nem totalitárius zsarnokok fenyegetnek, hanem egy olyan totalitárius demokrácia, amelyben a tervezők, a bürokraták, a „beruházók”, a „fejlesztők” és a „kivitelezők” szabályozásaival és „műszaki” előírásaival, embertelen és életidegen szabványaival szemben tehetetlenek vagyunk. Alexis de Tocqueville még a többség zsarnokságától tartott. Napjainkban az igazi veszély a „kemény” kisebbségek különféle módokon történő érdek- és akaratérvényesítése a „megpuhított” többséggel szemben.

Akármilyen lesz is a tér, abban biztos vagyok, hogy a hely hagyományait nem lehet kiirtani. Nem is szabad. Lesz még Kalef-galeri és minden rendszer üldözni fogja a tagjait. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr217692804

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása