A magyar történelem sorsfordító hónapja október. 1849. október 6-án végezték ki az első felelős magyar miniszterelnököt és tizenhárom honvéd főtisztünket. 1918. október 31-én gyilkolták meg Gróf Tisza Istvánt, az egyik utolsó magyar államférfit; e napon szállt sírba a Monarchia, s köszöntött reánk a rendetlenség és a bomlás korszaka. 1944. október 15-én kaparintotta meg a hatalmat a nemzetvesztő nyilas bűnbanda. Egyetlen dicső napunk az esztendők tizedik hónapjában a valóban nagy októberi forradalom napja: 1956. október 23-án ledőlt a bolsevik bálvány, Sztálin szobra megcsókolta az utcakövet, és két hétig úgy érezhettük, hogy leráztuk magunkról a kommunista önkényuralmat.
Attól tartok, hogy 2016. október 2-a feliratkozik a magyar történelem tragikus októberi napjainak kalendáriumába: a gyalázat napjaként vonul be a történelemkönyvekbe, amikor is egy ország polgárai önként hajtották fejüket a zsarnokság igájába. Adj hatalmat a sokaságnak! – és azonnal átadja a neki hízelgő első demagóg zsarnoknak, hiszen azt szajkózza szüntelen, amit a sokaság hallani akar, és avatott kezekkel pengeti a gyűlölet és a félelem húrjait. Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy Magyarország kormányzati formája kakisztokrácia. Mielőtt harsányan felnevetnének, tudniuk kell, hogy az ógörög κάκιστος jelentése „legrosszabb”, e jelzőt a jellemvonásokra értve, a κρατια pedig „uralom” – vagyis olyan kormányzati forma, amelyben a legrosszabb, legjellemtelenebb, leghitványabb, legromlottabb emberek bírnak hatalommal.
Most, a népszavazás előestéjén, vetek egy pillantást e mai, szomorú, októberi Magyarországra. Nem bántó éllel, mert szenvedélyesen szeretem a hazámat – és mély megvetést, méla undort érzek azok iránt, akik ma kormányozzák.
Minálunk a magánnyugdíj-pénztárakban fekvő vagyon államosítása óta bárki fejében megfordulhat, hogy ez a mohó kormány nemhogy megsértené az emberi méltóság alapját, a magántulajdont, hanem valósággal rátehetné a mancsát bárki vagyonára és a bankok becsukhatják kapuikat a betétesek előtt – vajon eltűrnénk ezt is?
Minálunk bárki kétségbe vonhatja az igazságszolgáltatás függetlenségét; nap mint nap látjuk, hogy néhány „érinthetetlen” a mindenkit egyformán kötelező és oltalmazó törvény fölött áll – vajon meddig tűrjük?
Minálunk szinte senki sem tekintheti a köz szolgájának és barátjának a rendőrt, mert egyeseket, akik pedig rászolgáltak volna, soha nem ér utol a törvény szigora – meddig tűrjük, hogy így legyen?
Minálunk jogilag értelmezhetetlen kérdésről tartanak népszavazási kutyakomédiát, miközben a választók nem nyilváníthatnak véleményt, és nem hozhatnak jogkövetkezménnyel bíró döntést a mindennapi életüket közvetlenül befolyásoló ügyekben – miért és meddig tűrjük a demokrácia megcsúfolását?
Minálunk eddig soha egyetlen kormány nem fordított annyi közpénzt egy nyilvánvalóan aljas, hazug és gonosz kampányra, mint a regnáló hatalom, miközben a választók csak a hatalom nézeteit ismerhették meg annak reménye nélkül, hogy az ellenzéki álláspontok hívei is anyagi támogatásban részesültek volna – meddig tűrjük, hogy a hatalom bárkire rásütheti a „hazaáruló” bélyegét; meddig tűrjük, hogy a fejünk fölött döntenek, és elfojtanak minden érdemi vitát?
Minálunk senki sem bírálhatja a kormányt anélkül, hogy megszegné az állammal szembeni kötelező hűségét, hiszen ez a hatalom önmagát azonosítja a hazával – meddig kell mindezt eltűrnünk?
Minálunk lassan odáig fajul az önkény, hogy egyetlen polgár sem követelheti szabadságait és jogait az állammal szemben, mert ez a kormány a szabadságot és a jogot általa gyakorolt kegynek és adománynak tekinti: egyik kezével ad, a másikkal elvesz; ami az egyiknek jutalom, az a másiknak büntetés – meddig tűrjük, hogy packázzanak velünk?
Minálunk kétségtelen terheink mellett sem gondoskodik senki több részvéttel és irgalommal a szükséget szenvedőkről és a bajbajutottakról, mint a jóval szegényebb, de emberségesebb országokban; és a hatalom és kegyeltjei az adózó nép zsírján dőzsölnek és önnön vélt nagyságuknak állítanak emlékműveket, közpénzből hódolnak hóbortjaiknak; eközben kórházaink szétrohadnak, a közoktatást lezüllesztették, a szegény ember tehetséges gyereke el sem jut az egyetemig, a társadalom természetes és eleven kötelékei szétszaggattatnak, mindenütt távlattalanság és romlás – meddig tűrjük, hogy így maradjon?
Minálunk a gyűlöletre hangolt, felbőszített és megfélemlített sokaság bárkit kéjes örömmel üldözne politikai meggyőződése és vallási nézetei vagy nemzetisége és bőrszíne miatt, mert idegennek tűnik – vajon el kell tűrnünk ezt a gyalázatot is?
Gondolják meg, polgártársak! Ez a kormány idegen, megszálló hatalomként ül a nyakunkon és mi mindannyian szükséget szenvedő rabok vagyunk a saját hazánkban – vajon meddig tűrjük a tűrhetetlent? Egy hónappal ezelőtt azt írtam, az ország becsülete a tét. Két hete arról értekeztem, hogy a magyarok választhatnak a becstelenség és a zsarnokság között, s tudom, hogy a becstelenséget választják, de megkapják a zsarnokságot is.
Nem szeretném, ha e jóslatok beteljesülnének. Ez az ország és polgárai ugyanis valaha híresek voltak erényeikről, lovagiasságukról és nagyvonalúságukról – nemkülönben a szabadságszeretetükről. A törvényes cselekvés tere beszűkült, de még mindig van választási lehetőség: távol maradni vagy érvénytelenül szavazni. Ne üvöltsenek együtt a farkasokkal! Inkább idézzék emlékezetükbe nagyszerű elődeinket, akik daliásan és eréllyel intettek az önkényuraknak! Mondjuk ki hát ismét:
„Ugocsa non coronat!”
Orbán „császár” nem királyunk!
