Huszonnyolc nap múlva Magyarország választott vezetői szavazóurnákhoz szólítják a választópolgárokat. A hatalmasok a kormányzat csúcsain hegedűt cincogtatnak, remélve, hogy alant a honpolgárok engedelmesen táncra perdülnek.
Úgy döntöttem, nem veszek részt ebben az őrületben. Október másodikán otthon maradok, és erre biztatok mindenkit.
Részvételemmel nem legitimálok egy olyan rezsimet, amelyben a honpolgárok csak a kormány kezdeményezésére mondhatják el „véleményüket”; minden más esetben pedig öntudatos, harci-nyugdíjas nénikék lehetetlenítik el a közvetlen demokrácia intézményét, oldalukon művi tar fejű férfiakkal, akiknek arcáról sugárzik az értelem és az alkotmányos intézmények tisztelete iránti elkötelezettség. Nem adom a nevemet olyan rezsimhez, amelynek nélkülözhetetlen alkotórésze a megjuhászított „demokratikus ellenzék”; ama „bátor” politikusok, akik egyszerre segítenék a kormányt a „kvóták elleni harcában”, miközben népszavazási bojkottra szólítanak fel; akik többre becsülik a biztos parlamenti mandátumok nyújtotta akolmeleget, mint annak a politikai közösségnek az alapértékeit, amelyeket választóik megbízásából képviselniük kellene. Méla undorral tölt el, hogy a „hivatalos” politikában az álláspontok, a nézetek és az érdekek annyira azonosak, hogy ez a zavarba ejtő egyneműség minden eredetiségtől, minden realitástól és minden hiteles szenvedélytől megfosztja az egyébként nem létező parlament „vitáit”. Csak az számít, hogy „ellenzékiek” és miniszteriális férfiak együtt lopnak libát, jut is-marad is alapon – ez nem az államférfiak, hanem a tőzsdei spekulánsok erkölcse. Teljesen mindegy, érvényes és eredményes lesz-e a népszavazás, mert a miniszterelnök addig csűri-csavarja az eredményt, amíg a saját diadalként nem mutathatja föl, és sajnos semmi kétségem a felől, amelyik álláspont kerül többségbe.
Nem szavazhatok igennel. Egyfelől azért, mert erőteljes kételyekkel szemlélem a körzővel-vonalzóval tervezett Európai Unió, a megtestesült bürokratikus szertelenség működését, és nem kívánok másodosztályú „föderalista” vigécek – olyanok, mint Jean-Claude Juncker – és harmadosztályú tökmagjankók – e körben Martin Schultz és Deutsch Tamás neve érdemel említést – „alattvalójává” válni. Másfelől pedig azért, mert még az előbbinél is erőteljesebb kételyekkel szemlélem a népvándorlással szembeni tehetetlenséget; ahogyan a civilizációnk lassan-csendesen meghal, mert egyre kevesebben hisznek benne és egyre többen pocskondiázzák múltját és örökbecsű értékeit. Ne higgyék, hogy ez a kétely holmi „rasszizmus” vagy vallási indíttatású szűkkeblűség eredménye. A szülőföld ősi tapasztalatának megszűnéséből származik, annak a varázslatnak a megszűnéséből, amely a hazát a szabadság és a vigasz földjévé tette. E varázslat eltűnéséért egyaránt felelősek a nacionalisták, akik törzsi indulatok felszításával nemzeteket uszítanak egymásnak és kéjes örömmel, hideg, számító elmével mérlegelik a jövendő háborúból húzható hasznot; és az internacionalisták, akik távoli városok üveg-acél épületeiben, bőrfotelek kényelmét élvezve írnák elő, kik érdemesek egy ország vendégszeretetére. Végül, felelősek azok a képzeletszegény filantrópok és „haladó szellemiségű” értelmiségi bürokraták is, akik minduntalan az egyenlőség és az „emberi jogok” ábrándjaiban ringatják magukat, s képtelenné váltak a reánk leselkedő veszély felismerésére, mintha nem tudnák, hogy a civilizáció vékony máza alatt miféle irracionális érzelmek és hitek kavarognak.
Nem szavazhatok nemmel, máskülönben magam is beállnék az ordító farkasok közé. Ez a velejéig romlott rezsim – élén az úrhatnám-basáskodó, testet öltött fölfuvalkodottsággal – az emberek legordasabb hajlamaira épít, a magyarok legkárosabb jellemvonásait játssza ki egymással szemben; kiforgatja a jelentéséből az alkotmányosságot és még a maga képére és hasonlatosságára szabott törvényeket is, miközben aggályosan ragaszkodik betűihez; a tiszavirág-életű ellenállást a hangadók lekenyerezésével fojtja el – eközben, mintha egy másik valóságban élne, a csendes, lemondó közönyt is saját törekvései támogatásának véli. Ma a szerencsétlen, nyomorult idegenek tömegei ellen uszít, holnap saját polgártársai között kutatja az ellenséget; eközben mindazok, akiket a „nemzeti érzés” mákonyával elbódít, a legcsekélyebb ellenvéleményt is a „világméretű zsidó-szabadkőműves összeesküvés” ágensei aknamunkájának tartják – élén Soros Györggyel és újabban Ferenc pápával. Ezek a szerencsétlen polgártársaink eközben észre sem veszik, hogy szétrohad az ország a korrupciótól; hogy a helyi földesúr székállói nyernek minden közbeszerzési pályázatot és a „királyi család” az adózó nép zsírjából dőzsöl; hogy vidéken, a helyi rablólovag birtokán éhbérért dolgoznak a közmunkásnak nevezett rabszolgák; hogy a kultúra és a közoktatás lezüllesztésével nemzedékeket taszítanak szellemi nyomorba – és ehhez a förtelemhez értelmes, egyébként jóakaratú, kiművelt emberfők asszisztálnak a kormányzat minden szintjén és azon kívül is; mintha csakis azért nem vennék észre, hogy ég a házuk, mert zsebükben tudják a kapukulcsot! A hegedű-hasonlatnál maradva: mintha a Titanic zenekara játszana, az első osztály utasai vígan táncolnak, miközben a fedélköziek jajveszékelnek és süllyed a hajó.
Ehhez az erkölcsi posványhoz, Hölgyeim és Uraim, nem adom a nevemet! Talán egy előkelően tartózkodó lélek finnyáskodásának vélik az ellenérzéseimet, de higgyék el, elérkezett az a pont, amikor már nem csak saját erkölcsi tartásunk a tét, hanem az ország becsülete.
***
„A Halál-tó fölött kerengünk
Szép, bátor, büszke madarak.
S a tóban nagy, förtelmes és rest
Kígyó-fejű, éhes halak.
Ezt a bűz-lehü bús tavat
Így is nevezik: Magyarország.Hiába minden, mind lehullunk,
Húz a Halál-tó: elveszünk.
Hiába lelkünk, lángolásunk,
Szerelmünk, jóságunk, eszünk.
Erőt mi rajta nem veszünk:
Halál-tó marad Magyarország.”(Ady Endre: A Halál-tó fölött; Népszava, 1908. július 5.)