Négy nappal ezelőtt egy senkiházi több embert meggyilkolt és megsebesített az Oregon állambeli Roseburg városának egyetemén. Obama elnök a történtek után – tekintet nélkül az elkövető vélt indítékaira, jellemére, esetleges elmebetegségére és múltjára – szinte azonnal magyarázattal szolgált a tragikus esemény okára: úgy vélte, mindez azért történt meg és a múltban is azért történhettek hasonló események, mert az amerikaiak olyan törvényhozókat választanak, akiket a Nemzeti Lőfegyver Szövetség „tart a markában”. Ilyet állítani legalább akkora ostobaság, mint az a közkeletű hazai nézet, amely szerint az Amerikai Egyesült Államok kormányzatát valamilyen, mindenki által „ismert”, ám felettébb „titokzatos”, az egész Földkerekséget uraló „háttérhatalom” mozgatja, emellett vérig sérti azokat az amerikai polgárokat, akik a Második Alkotmány-kiegészítést a szabadság biztosítékának tekintik; egyébként pedig az amerikaiak belátására, és nem az elnök elvárásaira kellene bízni, hogy a választók kikre bízzák a képviseletüket a Kongresszusban.

Senki sem vádolhat azzal, hogy ne érteném a fegyverviselési jog ellenzőinek érveit: a lőfegyverrel elkövetett erőszakos bűncselekmények valóban gyakoribbakká váltak. A szabadon megvásárolható és viselhető lőfegyverek között nem csak egyszerű sörétes puskák, hanem nagy tűzerejű, bonyolult katonai eszközök is vannak, amelyek törvényes viselését és használatát semmi sem indokolja. Az a körülmény sem mellékes, hogy a jogosultak vidéken vagy valamely metropoliszban viselik-e a lőfegyvert. Különbséget kell tehát tenni a lőfegyverek tűzereje és fajtái, használatuk módja és a jogosultak csoportjai között. Utóbbit különösen fontosnak tartom, hiszen felelőtlen elemek és elmebetegek kezébe nem való semmiféle fegyver.

Amikor érveket sorakoztatunk fel a fegyverviselés joga mellett vagy e jog ellen, akkor voltaképpen az élethez való jog és a szabadság konfliktusára reflektálunk. E konfliktus sokakat foglalkoztat, és amikor valaki a vitában megszólal, többnyire valamely versengő alternatíva kizárólagossága mellett érvel. A fegyverviselés teljes tiltása biztosan sok emberéletet mentene meg, ám erősen kétlem, hogy jelentős mértékben csökkentené a lőfegyverrel elkövetett erőszakos, élet elleni bűncselekmények számát, ugyanakkor meggyőződésem, hogy még inkább kiterjesztené a szövetségi kormány lehetőségeit az egyéni szabadságba történő beavatkozásra. Az a kérdés, melyik a kívánatosabb következmény?

Valaha a fegyverviselés jogának alkotmányos garanciáját egyfelől az indokolta, hogy a törvényes közhatalom túlságosan messze volt: az élet, a tulajdon és a szabadság védelme nélkülözhetetlenné tette a fegyvereket, de a mindennapi betevő megszerzése is részben a fegyverek birtoklásán múlott. Az idők és az erkölcsök persze változnak; ma már kevesebben vadásznak, mint a XVIII. században és nem kell tartani sem az indiánok portyáitól, sem a szökött rabszolgák bosszújától. Létezett egy másik indok is. A fiatal köztársaságnak nem volt hivatásos katonákból álló reguláris hadserege. Minden fegyverforgató polgár katonáskodott. A Második Alkotmány-kiegészítés a polgárkatona köztársasági erényeit hirdeti:

„Egy szabad állam biztonságához nélkülözhetetlen a jól szervezett milícia, ezért a népnek azt a jogát, hogy fegyvereket tartson és viseljen, nem lehet korlátozni.”

E nagyszerű cikkely voltaképpen Horatius verssorát visszhangozza:

„Dulce et decorum est pro patria mori.”

„Szép és magasztos halni ezért: haza.”

 (Horatius: Ad amicos, Ódák III. könyve, 2, 13 – Illyés Gyula fordítása)

A polgár hősiessége a szülőhaza szeretetéből fakad. A hazafi, aki valamely terület és az ott élők védelmében feláldozza életét, valami állandó és állandónak szánt dologért adja életét. A nyugati társadalmaknak éppen azzal a problémával kell újabban szembenézniük, hogy ez az erény rohamos gyorsasággal kivész. Ha a fegyverviselés joga fennmarad, talán a hazafiság erénye is tovább él a lelkekben, hiszen a fegyverek használata és kezelése erősítette a nemzedékek közötti szolidaritást, amikor az apák megtanították fiaiknak a fegyverhasználatot; a fiúk magabiztos önállóságra, függetlenségre tettek szert, nem mellesleg a tetteikért való felelősség érzését is elősegítette; a férfiakat közelebb vitte a természethez a vadászat révén és egymással is könnyebben értettek szót a sportklubokban és a vadásztársaságokban. (Végtelen szomorúsággal tölt el, hogy az elnök minden jel szerint megveti ezeket a férfias erényeket és a szabadságra hivatkozva szigorúbban ellenőrzött, másfajta életmódokat kíván ráerőszakolni az amerikaiakra.) Úgy vélem, hogy az élethez való jog és a szabadság konfliktusában nem valamelyik versengő alternatíva kizárólagossága melletti érvek helyesek, hanem azok, amelyek megvilágítják az adott berendezkedés történelmi értékeit.

Röviden szólnom kell az elkövetőről. Jellegzetes modern Hérosztrátosz, aki azzal indokolta tettét, hogy be akart kerülni a hírekbe.

„Úgy tűnik, minél több embert öl meg valaki, annál inkább reflektorfénybe kerül”

– írta a mészárlás előtt. Egy hanyatló korban a becsület iránti vágy a hírnév iránti vágyba csap át. Sajátos elmagányosodás áll a hátterében annak, hogy a zavaros elmék nem a magánélet meghittségében, hanem a nyilvánosság vásáriasságában keresnek „vigaszt”. Megdöbbentő, milyen elégtelen sokak belső tartása. Attól tartok, hogy a szexuális frusztrációktól és vallási megszállottságtól vezérelt „hétköznapi emberek” legalább annyira veszélyesek az életre, mint a terroristák, de a szabadságra is, hiszen ha az ilyen elvetemültek kezébe fegyver kerül, akkor a közhatalom birtokosai óhatatlan késztetést éreznek arra, hogy az élet védelmének jogos igényére hivatkozva mások szabadságát korlátozzák.