Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Egy szoborállítás margójára

2017. június 18. 17:00 - Finta László

A magyar fejekben uralkodó zűrzavar leglátványosabb jelei a hajdani Lenin-szobrok módjára tenyésző „Trianon-emlékművek” és a suttyomban felállított Horthy Miklós-mellszobrok. Ezeknek az alkotásoknak az esztétikai értéke nemhogy kétes; e művekről bátran állíthatja minden jóízlésű és biztos ítéletű ember, hogy förtelmesek.

Minap Óbudán, magánterületen avatott Horthy-szobrot a Magyarok Világszövetsége nevű obskúrus szélsőjobboldali szervezet. A válasz nem sokáig váratott magára. A honi politika legmilitánsabb – és a Vona-párttal együtt legundorítóbb – pártja, a magát fennkölten „demokratikusnak” hirdető „koalíció” elnökségi tagja így hőbörgött a magyar narancsba harapott Bástya elvtárs fancsali képét idéző kormányzói mellszobor láttán:

„Horthy, hogyha nem is bizonyítottan, de háborús bűnös; részt vett nagyon-nagyon sok magyar zsidó deportálásában. Ennek következményeként, ugye, halálában. Elszomorító, hogy a XXI. században ezt a magyar kormány megengedi. Akár magánterületen, akár nem, hogy egy ilyen embernek, mint Horthy Miklós, szobra legyen.”

Nem tisztem megvédeni Horthy Miklóst, ám hisztéria helyett tanácsos lenne némi tisztánlátás egy olyan férfiú történelmi életútja tekintetében, akinek erényeit és érdemeit jobbról szerfelett feldicsérik, balról pedig nem csak elvitatják, hanem őt magát a történelmi emlékezetből is kiirtanák.

Három összetett, megfontolandó körülményre hívnám fel az Olvasók szíves figyelmét:

  1. Kun Béla szégyenteljes bolsevik „tanácsköztársaságának” népbiztosai nem a Nemzeti Hadsereg, hanem a román királyi hadsereg elől futottak Bécsig; Horthy fővezér darutollasai pedig csak azután masírozhattak be a székesfővárosba, miután a románok elhagyták Budapestet. A versailles-i Trianonban, 1920. június 4-én aláírt „békeszerződés” rögzítette az 1919-ben kialakult gyászos status quot. Sem a Károlyi Mihály-féle baloldali és radikális népköztársaságnak, sem a kommünnek nem volt sem hatalma, sem képessége és ereje ahhoz, hogy változtasson a katasztrofális helyzeten, ám ugyanez érvényes a Nemzeti Hadseregre és a szegedi ellenforradalmi kormányra is. Hiba lenne tehát Horthyban és különítményeseiben valamiféle „felszabadítókat” látni. A hajdani kormányzót gyakran éri a vád balról, hogy ő volt a fehérterror szellemi atyja. Ez súlyos tévedés és olyan ítélet, amely meglehetős aránytévesztésről tanúskodik. A fővezér antiszemitizmusa és antikommunizmusa korántsem volt egyedülálló jelenség, amiképpen az sem, hogy ezeknek az eszméknek a hulláma éppen 1919-ben tetőzött. (Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy bár a tiszavirág-életű kommün népbiztosainak kétharmada zsidó volt, ezek az alakok nem képviselték a magyar zsidóság többségét, sem erényeiket, sem jellemüket.) Talán megütközéssel olvassák, ám én inkább úgy vélem, Horthy nélkül is lett volna fehérterror. A fehérterrort ugyanis a vörösterror hívta életre; erre irányuló reakció volt, nem csak Magyarhonban, hanem másutt is. Héjjas Iván és Prónay Pál olyan alakok teremtményei, mint Korvin Ottó és Szamuely Tibor. A háborús vereség szülte zűrzavar, a magyar társadalom végzetes gyengesége és itt-ott megmutatkozó züllöttsége felkavarta az állóvizet és felszínre hozta a legundorítóbb söpredéket, jobbról és balról egyaránt.
  2. Horthy Miklós véletlenek sokaságának köszönhette a főhatalmat, és ebben – erényei és érdemei mellet – még angoltudásának is lehetett némi szerepe. Ő volt az egyetlen, aki az angolszász antant-megbízottakkal anyanyelvükön tárgyalt. Legitimisták részéről gyakran érte a vád, hogy a fővezér megszegte a törvényes uralkodónak tett hűségesküjét és becsapta IV. Károly királyt. Van ebben némi igazság, hiszen a megszerzett-kiharcolt hatalomról nem könnyű lemondani. Amikor ilyen erkölcsi választás elé kerül a hatalom birtokosa, döntenie kell, a hiúságára hallgat-e vagy a tisztességére. Horthy döntésében biztosan szerepet játszott a hiúság – ráadásul IV. Károly a Magyar Királyi Szent István Rend nagykeresztjével hízelgett neki –, de nem volt tisztességtelen: helyesen mérte fel, hogy Magyarországon 1920-ra Habsburg-ellenessé vált a közhangulat, s ha enged a királynak, azt kockáztatja, hogy a bosszúszomjas kisantant lerohanja az országot, és ezzel nem csak saját hatalmát tette volna kockára, hanem a maradék Magyarországot is. Sokan hajlamosak eltekinteni attól a körülménytől, hogy ez a hatalom 1920-ra alkotmányossá vált és Horthy kormányzó személye és tisztsége megtestesítette a törvényes monarchiával való jogfolytonosságot. A kormányzó nem volt sem zsarnok, sem diktátor. Őt olyan figurákkal egy lapon említeni, mint Hitler, Mussolini vagy Piłsudski, merő rosszindulatra vall és történelmi vakságról árulkodik. A Horthy-rendszer alkotmányos tekintélyuralmi parlamentáris monarchia volt – mindhárom jelzőn kéretik eltűnődni –, amely szintén nem egyedülálló a maga korában és e földrajzi-politikai térségben. Horthy kivételes méltósággal viselte kormányzói hivatalát; államfői méltóság és felelősség persze nem ugyanazon érem két oldala. Amikor 1939-ben sor került az első titkos választásra és nyilasok alkották a Képviselőház egyik legerősebb frakcióját, már olyan liberális és angolbarát konzervatív személyiségek is a kormányzó méltóságában – és nem a szabadon választott, népképviseleti törvényhozásban – látták az ország függetlensége, az alkotmányosság, a parlamentarizmus és a polgári szabadságjogok megőrzésének és védelmének legfőbb biztosítékát, akik korábban támadták őt.
  3. Ám 1939-re megmutatkoztak a kormányzó szellemi-politikai képességeinek erőteljes korlátjai, s mindazért, ami ekkortól történt, ő is felelős. Az ország megindult a csúszós lejtőn, ahol nem volt megállás. Talán egy Mannerheim tábornagy tehetségére lett volna szükség ahhoz, hogy az ország kedvezőbb feltételekkel várja a békét és ne szédüljön bele Hitler halálos ölelésébe, de ellenállhasson Sztálin Vörös Hadseregének is. Ám Horthy kormányzó nem volt államférfi. Ezt a régimódi úriembert a becstelen Hitler könnyűszerrel becsapta, de a kormányzónak még 1944. március 19-e után is maradt annyi lelkiereje, hogy a helyén maradjon. Erkölcsi kötelességének tartotta, hogy kiszabadítsa hazáját a nácik karmaiból, ám a megszállt országban nem maradt sem kellő hatalma, sem ereje ahhoz, hogy védelmezze az ország függetlenségét és polgárait. Mindazok, akikre a „kiugrás” során számított – kezdve a tisztikarral, a polgári közigazgatási karral egészen a Vitézi Rendig – elárulták és elhagyták.

Noha számtalan idézetet találhatnánk, amelyek a hajdani kormányzó antiszemitizmusát és szűklátókörűségét, felszínes és olcsó irredentizmusát bizonyítják, akik Hitler és Horthy közé könnyűszerrel egyenlőségjelet tesznek, gondolkodjanak el ezen az 1940-ben kelt levélrészleten. A kormányzó így írt Gróf Teleki Pál m. kir. miniszterelnöknek:

„Azonkívül messze veszélyesebbnek és értéktelenebbnek tartom hazámra nézve példának okáért a nyilasokat, mint a zsidót. Az utóbbi ide van érdekből is kötve, és adoptív hazájához hűségesebb, mint a nyilas, kik – mint a román Vasgárda – országunkat megzavart elméjükkel német kézre akarják játszani. […] Meg vagyok győződve, hogy Amerika és Anglia egyaránt megértette azt a súlyos helyzetet, amelyben jelen háború minket talált, de nem fogják megbocsátani azt a hangot, mellyel a kormányhoz közel álló sajtó Angliát és az Egyesült Államokat támadja, gúnyolja és lekicsinyli.”

***

Végül, engedtessék meg néhány észrevétel a szoborállítókról és a hisztériakeltőkről. A Horthy-rendszer – szemben a szélsőjobboldal vágyaival-reményeivel és a szélsőbaloldal atavisztikus félelmeivel – soha nem támad fel. Korunk embere gyanakvással és ellenszenvvel tekint mindenre, ami felidézi a fensőbbség és a tekintély emlékeit. Csak a helytelenül értelmezett, blikkfangos szólamok maradtak és a zsigeri gyűlölet; a hatásvadász, öncélú ciráda; a gondolatnélküliség és az olcsó érzelmesség semmitmondó frázisai; a zabolátlan ömlengés és a trágárság vércsevijjogása; a mindent átható vulgarizmus áporodott izzadságszaga.

Akit Isten el akar veszejteni, annak először nem a józan eszét, hanem a stílusérzékét veszi el. A minap felállított Horthy-mellszobor nyomokban sem emlékeztet a néhai kormányzó méltóságára, erényeire és régimódi tisztességére – sokkal inkább hirdeti mai imádói és gyűlölői emberi silányságát és ocsmány indulatait.

horthybethlen-560x411.jpg

(Fénykép: Horthy kormányzó és Gróf Bethlen István m. kir. miniszterelnök elhagyja az Országházat a Képviselőház megnyitása után, 1931. július 21.)

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr8612603921

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Super aGyuri 2017.06.21. 18:49:10

Azzal vitába szállnék, hogy – idézem – a magát fennkölten „demokratikusnak” hirdető „koalíció” a honi politika legmilitánsabb – és a Vona-párttal együtt legundorítóbb – pártja lenne (nálam az undorítóságnak egyre inkább az a mércéje, hogy mennyit lopnak, és bizony e két formáció vajmi keveset, talán semmit), de az írás érdemi része tökéletes. A stílusa pedig élvezetes, sőt kifogástalan.

Jakab.gipsz 2017.06.22. 01:30:30

Reakciósnak mondani magunkat és liberálisan gondolkodni, ritka veszélyes kombináció.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2017.06.22. 01:34:59

@Jakab.gipsz: Ebben a cikkben mi "liberális"? :) Talán az, hogy nem rejtem véka alá a hajdani kormányzó iránti emberi rokonszenvemet - ezért a napokban egyébként kaptam hideget-meleget liberális barátaimtól -, vagy az, hogy nem leplezem a felelősségét, mint kortárs rajongói?
süti beállítások módosítása