Minap egy kedves barátom előállt egy kérdéssel: „És mi lesz, ha a britek kilépnek az Európai Unióból?” „Mi lenne?” – feleltem. „Huszonnegyedikén ugyanúgy felkel a Nap, mint huszonharmadikán.” Felkelt. Itthon, Magyarországon verőfényes napsütésre ébredtünk. Nem tudom, Londonban milyen az idő. Olvasom a reggeli cikkeket: „harmincegy éves mélyponton a font árfolyama” – ugyan kit érdekel? Ezek csak számok. Hosszú távon semmi jelentőségük, amiképp annak sincs, hogy mit mondanak a „mértékadó londoni elemzők”, és a GDP sem több üres absztrakciónál. Azok a maradás-pártiak, akik a közvélemény-kutatások „eredményeivel” nyugtatták magukat, nem számoltak a néphangulat erejével. E kettő nem ugyanaz. Csak az számít, mit gondolnak az emberek, és hogyan gondolják.

Tegnap a britek úgy gondolták, hogy az Egyesült Királyságnak távoznia kell az Európai Unióból. Bár pontosan nem ismerem az indokaikat, és nem kívánom a hazai szuverenitás-diskurzus lózungjait pufogtatni, gyanítom, hogy azokban a brit alattvalókban, akik a kilépés mellett döntöttek, felülkerekedett valami józan kételkedés a körzővel-vonalzóval tervezett Európai Unióval, a megtestesült bürokratikus szertelenséggel szemben. Westminster közelebb van, mint Brüsszel; a Parlament két házának tagjai jobban értik a britek gondjait, mint azok, akik a távoli Brüsszelben kívánnak határozni a sorsukat érintő kérdésekben. Ezért az Európai Unióért nem hullatok egyetlen könnycseppet sem. Tökéletesen megértem azokat, akik nem kívánnak másodosztályú vigécek – olyanok, mint Jean-Claude Juncker – és harmadosztályú senkiháziak – e körben Martin Schultz és Deutsch Tamás neve érdemel említést – „alattvalóivá” válni; no, nem mintha David Cameron különb volna az említett uraknál, vagy akár Boris Johnson, a kilépés-párti toryk fő hangadója. A történtek fényében egyébként érdemes elolvasni London egykori főpolgármesterének A Churchill-tényező című kötetét, amely persze sokkal inkább a „Boris-tényezőről” szól. A tory fenegyerek persze nem Churchill, hanem sokkal inkább a sótlan, képzeletszegény Neville Chamberlain, de szemmel kell tartani e figyelemre méltó férfiú politikai tojástáncát.

A „tőzsde reakciója” helyett engem inkább a politikai következmények foglalkoztatnak. Ami az Egyesült Királyságot illeti, Európa e hajdan dicső monarchiája szétesik. A Korona észak-írországi híveinek helyzete megrendül, a skót nacionalisták pedig vérszemet kapnak és újabb függetlenségi népszavazást kezdeményeznek. Voltaképpen nem bánnám, ha az Alsóház skót tagjai és a skót főrendek távoznának a Westminsterből. Ötödik hadoszlopuk, a Munkáspárt, ez a vörös paprikajancsikból álló gyülekezet mindig is Anglia ősellensége volt. A munkáspárti miniszterelnökök az elmúlt húsz évben csak romboltak: a Lordok Háza „reformjai” az ősi, arisztokratikus testület felhígulását eredményezték; minden eszközzel aláásták a monarchia tekintélyét és még a rókavadászatot is betiltották. A Skót Királyság függetlenné válásával egy 1707-ben kezdődött történet ér véget. Az angolok kitűzhetik lobogójukat és újfent büszkén kiálthatják a régi jelszót: „Szent Györggyel a jó öreg Angliáért!” (Baszkföld, Katalónia, Flandria és Vallónia – érdemes megjegyezni ezeknek az új országoknak a neveit is!)

Britanniának kívül tágasabb. A szigetkirályság – hátában a Brit Nemzetközösséggel és az Amerikai Egyesült Államokkal – soha nem vált igazán az Európai Unió tagállamává. Engem a tegnapi referendum az 1945. évi általános választás eredményére emlékeztet. Közkeletű tévedés, hogy azon a nyáron a britek Churchill iránti hálátlanságukról tettek tanúbizonyságot. Az a választás a világbirodalomról való lemondásról szólt; betetőzése annak a történetnek, amely a Maine csatahajó felrobbantásával kezdődött 1898-ban. Britannia ekkor az Amerikai Egyesült Államok oldalára állt Spanyolországgal szemben, az akkor még uralkodó (és finom angolsággal beszélő) amerikai angolszász elit felfedezte angol és skót gyökereit, a brit világuralom pedig szépen-lassan átcsúszott az amerikaiak kezébe. Britannia külhatalomként 1945-ben még Európa élére állhatott volna – erről szólt Churchill Európa-terve –, de a britek ebből nem kértek, tegnap pedig ismét hátat fordítottak Európának, utat nyitva ezzel a Nyugaton a német hegemónia, Keleten pedig az orosz hódító törekvések előtt.

Az európai napilapok karikaturistái hegyezhetik ceruzáikat és megrajzolhatják Merkel kancellárt – vagy bármelyik utódát – Bismarck-bajusszal vagy a fején egy jókora porosz csúcsos sisakkal. E tény engem mélységes aggodalommal tölt el, két okból is. Egyfelől azért, mert reánk, kelet-közép-európaiakra sivár jövő vár. A Lengyelországot kormányzó nacionalisták rettegnek a németektől, Magyarországon pedig muszkabérenc nacionalisták kormányoznak, akik hatalmuk és az ország erőforrásai feletti rendelkezés megtartásáért (ezt hívják ők „szuverenitásnak” és „szabadságharcnak”) Putyinnal cimborálnak. Másfelől pedig azért, mert a germán öntudat nagyon veszélyes, hiszen csak egy hajszál választja el a faji gőgtől: minden német politikus lelke legmélyén egy II. Vilmos császár szunnyad (szándékosan kerülöm a Hitlerre célzó utalásokat) és ez a szellem most feléled. Az 1950 utáni francia-német „barátság” csak Nyugat-Németországnak szólt. A franciákat 1989-1990-ben aggodalommal töltötte el Németország újraegyesülése. Nem csodálkoznék, ha Franciaországban ismét feléledne a germán hegemóniával szembeni gyanú. Remélem, hogy a Nagy Háború és a II. világháború hősi halottjai nem hiába áldozták életüket Európáért.

Hölgyeim és Uraim! Számoljanak le az illúzióikkal! Az Európai Unió nem az „örök béke” záloga. A jó öreg nemzetállam – amelyet a történelem formált vérrel és vassal, nem pedig magasan trónoló filozófusok badarságai – visszatért. El sem tűnt. És ez a dolgok természetes rendje. A politikát nem lehet „megszüntetni”. Nem is szabad!

Gyarapítsák erkölcsi és szellemi tőkéjüket, halmozzanak fel mozdítható és átmenthető anyagi javakat, mert most, a verduni vérszivattyú és a Somme-folyó menti mészárlás századik évfordulóján nem az a kérdés, vívnak-e újabb háborút Európa vezető nemzetei Elzász-Lotaringiáért, hanem az, hogy mikor.

Élvezzék még egy kicsit a csalóka napsütést, mielőtt beborul az ég!