Nincs olyan esztendő, amikor augusztus huszadika alkalmából ne nyilvánulna meg a hazai közélet e naphoz szorosan kötődő, két patologikus jelensége. Engedjék meg, hogy – tudatosan vállalva az „ünneprontást” – megosszam Önökkel gondolataimat az István, a király című rockoperáról és a tűzijátékról.
Azt hiszem, Olvasóim sejthetik, nem rajongom a Bródy-Szörényi szerzőpáros rockoperájáért. Ez a színpadi mű egy középszerű politikai tézisdráma, jellegzetesen kádárista kurzusdarab; ha szabad így mondanom, a rendszer kulturális bomlásterméke. A Kádár-rendszer kultúrpolitikája a kibontakozó konszolidáció jegyében már a hatvanas évek elejétől támogatta az olyan allegorikus történelmi darabokat, amelyek arról szóltak, hogy a szocializmus „kádári modellje” maga a „reálpolitika”, a „történelmi szükségszerűség”, a „lehető legjobb, ami az adott helyzetben elérhető.”
– így hangzott a hamisíthatatlanul cinikus önigazolás.
Az István, a király bemutatásakor ugyanis az uralkodó párt már csak a status quo-t védte, az ideológiai harcot a nyolcvanas évekre teljesen feladta. Emlékezzenek, ez A vörös grófnő kora: annyira megrendült a rendszer legitimációja, hogy a kultúrpolitika egyszerre kanonizálta Károlyi Mihály grófot, a polgári radikálisokat és a szociáldemokratákat, az 1867. évi kiegyezést pedig a kádári „kompromisszum” történelmi előképének láttatta. Még a nacionalista húrok visszafogott pengetését is eltűrte, persze csak andante és nem fortissimo. A „kádári kisemberek” egyszerre lehettek a szocialista rendszer lojális alattvalói és „nemzeti érzelmű” magyarok, ha – a kor gyermeteg fordulatával élve – „nem ugrálnak.” Ez volt a konszolidáció lényege és erkölcsi ára. Ez a darab érzelmesen pengeti a nemzeti húrokat: a német lovagok és a keresztények hataloméhes, idegen gazemberek (a darab zenéjében komor tónusok kísérik mozgásukat); István befolyásolható, gyenge és idealista (lírai csengésű dalokban szólal meg); Sarolta erőszakos nőszemély, már-már „vérnősző barom” (a zenében is). A pogányok a rockopera igazi hősei, a slágereket ők éneklik, ám hagymázas szövegeik („Mohácsnál győzni fogunk, Dózsa lesz György királyunk”) arról árulkodnak, hogy ügyük történelmi vereségre van ítélve – lám, megint a reálpolitika!
Megértem a nálam idősebb nemzedék érzéseit és nosztalgiáját. Ők ott álltak 1983-ban a Királydombon, áhítattal hallgatták-nézték az István, a királyt, és azt hitték, valami jelentős esemény részesei. Talán így is volt. Én inkább a rendszerszintű cinizmus áldozatainak tartom őket, e darabról pedig mindent elárul, hogy nem csak kádári apológiának volt alkalmas, hanem a kilencvenes évektől egészen Alföldi Róbert 2013-as „botrányos” rendezéséig az újpogányság, a „szittya-magyarkodás” szellemi megalapozásaként is szolgált. Tanácsos lenne végre értékén kezelni, és inkább a zenei erényeit méltatni, mint valamiféle érvényes „világmagyarázatot” keresni benne.
Említenem sem kellene Önöknek, hiszen úgyis kitalálják, hogy elkötelezett híve vagyok az augusztus huszadikai tűzijátéknak, holott – talán gondolhatják rólam – nincsenek kedvemre a vásári látványosságok. A tűzijáték évről-évre biztos pont Budapest életében, ám egyre több hisztérikus hang kíséri. Az ellenzők egyik érve az emberéletet követelő 2006-os vihar, a másik „érv” pedig nagyjából így hangzik: „Miért kell százmilliókat az égbe lőni húszpercnyi látványosságért? Költenék inkább másra, adnák az összeget a rászorulóknak!” Ami az első kifogást illeti, az időjárás szeszélyeit lehetetlen teljes bizonyossággal megjósolni, ám ha minden mérés szerint a vihar elkerülhetetlenül lecsap, kellő politikai bátorsággal leállítható a rendezvény. Ez a kurázsi és a felelős döntés hiányzott azon a tragikus estén. Végül, ami a második kifogást illeti, számomra felettébb ellenszenves az a demagóg gondolkodás, amely szerint nincs helye semmiféle közösség- és identitásképző ünneplésnek, vagy egyéb „drága”, „haszontalan”, nem elfogyasztható dolognak, amíg embertársaink szükséget szenvednek. Szegény emberek mindig lesznek közöttünk, őket segíteni-gyámolítani kötelességünk. Ám azt is be kellene látni, hogy az ő sorsuk jobbra fordulása nem a tűzijáték megtartásától vagy elhagyásától függ. Szabad-e például kultúrára költeni milliárdokat, ha ebből az összegből ruhát és élelmet is vehetnénk a rászorulóknak?
