Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

„Gőggel teli ajkon a nagy szavak”

2017. március 16. 17:28 - Finta László

Március idusa után

Március tizenötödike számomra nem csak a „szent világszabadság” ünnepe, hanem sokkal inkább annak az alkotmányos forradalomnak a napja, amely megteremtette a polgári Magyarországot. E napon mindenki Petőfi Sándor Nemzeti dalát idézi és az iskolai misztériumjátékokon a legkisebb nebuló is megtanulja, hogyan kell forradalmat csinálni, tizenkét pontot fogalmazni és nyomdát elfoglalni, ám igen kevés szó esik ama férfiak nemzedékéről, azokról a magyar gentlemanekről, akiket a kiváló Halász Gábor „magyar viktoriánusoknak” nevezett:

„… az erkölcsös Viktória mindenkit erkölcsössé nevelt, vagy legalábbis hipokritává, Ferencz József kötelességtudóvá tett, vagy legalábbis törekvővé; s a Ferencz József-szakáll nemzedékek világfelfogását fejezte ki, különösen, ha egy-egy tüntető Kossuth-szakállal került szembe. […] A sokáig elfojtott polgári energiák most egyszerre akarták pótolni az elmulasztottakat, bekövetkezett nálunk is az ipari forradalom külső forrongásoknál döntőbb átalakulása és a vele járó nagyarányú építkezések, a rendszeres városfejlesztés, körutak, sugárutak megnyitása és a magánosok páratlan arányú építővállalkozásai, a berendezkedéssel összefüggő képzőművészeti fellendülés, a szellemi élet felvirágzása. A század végére nemcsak Budapest, de a vidéki városok is korszerű köntösbe öltöztek”

– írja a szerző a Ferenczjózsefi időkben. És valóban: micsoda teremtő energiák szabadultak fel akkoriban! Bebútoroztuk a hazánkat. A viktoriánus magyarok megőriztek mindent abból az ősi örökségből, amely nyolc évszázadon át kiállta az idők próbáját és befogadtak minden újat, amely előre vitte az ország ügyét. Voltak közöttük egykori márciusi ifjú forradalmárok, a kiegyezésen munkálkodó liberálisok és hajdani aulikus konzervatívok is. Birodalomépítők voltak – államférfiak, írók, képzőművészek –, akik keresték az elvek egyensúlyát, mérlegelték a különböző szempontokat és nem riadtak meg az alkotás és a fenntartás aprómunkának felelősségétől. Bölcs gondnokai voltak a rájuk bízott hagyatéknak. Gyarapították, de soha el nem herdálták. Napjainkban az ő nevüket viselik a köztereink.

A maiakat a féktelen ambíció és a zabolátlan hatalomvágy készteti arra, hogy az utópiák nagydobjának ütemére masírozzanak. Egyik szekértábor a „haladás” délibábját kergeti és eközben már nem csak a vagyoni egyenlőség osztályharcos szólamait harsogja, hanem a nemiségben is elnyomást látván, nem kevesebbet tűz ki maga elé célul, mint egy antropológiai forradalmat. Egy elefántcsont-toronyban élő értelmiségi „élcsapat” gyilkos ideológiája ez, amely „tudománynak” hazudja magát – hiszen korunk sekélyes gondolkodású elméi csak azt fogadják el, amely „tudományos” –; ez az intellektuális szélhámosokból álló kisebbség olyan egyének sokaságából álló társadalmat álmodik, akiket végső soron minden emberi jellegüktől – érzelmeiktől, indulataiktól és előítéleteiktől – megfosztanak. „Az ember” lecsupaszított paradigmacsontváza a bálványuk.

A másik szekértábor megrészegül a nemzet mítoszától, főpapja a tömegembernek muzsikál; kielégíti a gyökértelen sokaság szellemi, érzelmi és vallásos szükségleteit: háborús ideológia húrjait pengeti, amely nemzeti szimbólumokkal kufárkodik és tömegeket toboroz, hogy háborúba vezényelje őket. Indulataik gyakran a gyűlölet következményei. A nacionalista betegesen retteg a tőle eltérő szokásokat követő, más nyelven beszélő, más vallású emberektől, de legjellemzőbb vonása, hogy mindig elsőként üti a hazaáruló bélyegét honfitársai homlokára: célja „megtisztítani” a közös hazát mindazoktól, akikről úgy gondolja, hogy „bemocskolják”. Megátalkodottságában mindent felszámol, ami ennek útjában áll, szétveri a törvény uralmát; előbb korlátozza, majd eltörli a szabadságjogokat. Kényelmetlennek érzi azt a megszokott és szerfelett unalmas, „hétköznapi” dolgot, amelyet európai békének nevezünk.

Valamiféle borzadállyal hallgattam a tegnapi szónokokat. A „haladás-párti” ellenzék rosszul öltözött, aszketikus „vezérét”, aki minap még államfőjelölt volt, és a hőzöngő nacionalisták apostolát, a Varangykirályt, aki ma hazánk miniszterelnöke. Egyik enerváltan felmondta a liberális kánont – miközben hallgattam, úgy éreztem, mintha egy SZDSZ-kongresszuson ültem volna a kilencvenes években –, a másik a szokásos démonokkal viaskodva hergelte magyar és lengyel híveit. „Hadban állunk”, „harc”, „szabadságharc”, „rezsiharc”, „végvári vitézek”, „ostrom alatt állunk”, „fenyeget”, „nem hagyjuk”, „megvédjük”, „nemzetközi pénztőke”, „liberális világmédia” és a „brüsszeli bürokraták” – a Varangykirály kedvenc fordulatai. Borúsabb pillanataimban eljátszadozom a gondolattal, vajon mit tenne ez megereszkedett, köpcös téeszelnökre emlékeztető férfiú, ha nem csak fenyegető politikai démonokról kellene handabandáznia, hanem egy vérrel és vassal vívott háborúban kéne helytállnia és hús-vér ellenséggel farkasszemet néznie? Vajon ugyanilyen bátor lenne, vagy repülőgépen szállna el a Krisztinaváros fölött a hanyatló Nyugat felé az ebül szerzett javak mozdítható maradékával?

Felidéztem magamban a márciusi ifjak, a hajdani birodalomépítő nemzedék és a mai undokok cirkalmas szónoklatait, s arra jutottam, van bennük valami közös, amely ott rejlik minden magyarban: a mi politikai kultúránkban áthidalhatatlan szakadék tátong a gondolatok és a szavak, a nagy szólamok és az aprócska tettek, a vonzó ideálok és a reális megfontolás, a cirkalmasan hömpölygő szóáradat és a lanyha cselekvés között. A mi országunk az önmaguk tengelye körül forgó, szüntelenül harsogó törpe Herkulesek hazája. A következmény: oktalan derűlátás, túláradó nemzeti önbizalom, önsorsrontó önhittség – a kellő önismeret teljes hiánya. Sokak számára lehangoló lesz, amit most írok: meggyőződésem, hogy ez az ország 1944 óta nem vágtázott ilyen szédítő gyorsasággal az önpusztítás felé, mint napjainkban.

„Gőggel teli ajkon a nagy szavak

Nagy romlásra vezetnek”

– írja Szophoklész az Antigonéban. De vajon józanná tesz a vénség?

00990172.jpg

Katasztrófa közeleg, és egyetlen reményünk, hogy a nemzet időtálló eredményei midig a nagy megrázkódtatások utáni újrakezdésekkor keletkeztek, amikor felszabadultak a teremtő energiák; amikor a régi örökséget kellett helyreállítani és lehetőség szerint gyarapítani. Közeleg az idő, amikor a „haladás” és a „nemzeti öncélúság” utópiáiból kijózanodva, ismét az újjáépítés, a megőrzés és a gyarapítás feladatait kell felkarolnia egy új nemzedéknek.

Keserű lesz a józanodás, de elkerülhetetlen.

(Fénykép: Strandoló nők a romos Duna-parton, háttérben a Lánchíd torzója; 1945) 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr2712343141

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ősbölény 2017.03.17. 21:26:48

A posztod alapján olyan vagy, mint Kosztolányi Pacsirta c. regényében Füzes Feri, aki szerint mindenkinek "megvan a maga fényoldala és a maga árnyoldala".
süti beállítások módosítása