Nem, Kedves Olvasó, ez a kis szösszenet nem ürügyről, nem mentségről és nem a kriminalisztikából ismert bizonyítási nehézségről szól – vajon a terhelt a bűncselekmény elkövetésének pillanatában valóban nem tartózkodott a tetthelyen? –; ez egy nekrológ. Budapest szegényebb lett egy kultikussá vált kávéházzal: levették az art déco stílusú cégtáblát, a femme fatale nem kortyolgatja többé a kávéját. Bezárja kapuit az Egyetem téri Café Alibi.

Másfél évtizeden át valósággal uralta az Egyetem teret, és a szomszédos Alma Materem, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara „társintézményévé” vált. Joghallgatók ezrei pihenték ki itt a szigorlatok fáradalmait, s mindenki, aki arra járt, szívesen betért egy kávéra és süteményre. Bár az én életemben az Irányi utcai Centrál Kávéház és a Károlyi Mihály utcai – immár csak szép emlékű – Pesti Lámpás Kávéház és Étterem jelentősebb színhelyek voltak (a Centrál hál’ Istennek ma is az), gyakran vendégeskedtem az Alibiban. A kávéjuk talán lehetett volna ízletesebb, ám a sajttorta és a sült kacsa feledhetetlen kulináris élményt nyújtott. A sokat látott falak kellemes beszélgetések és meghitt csókok tanúi voltak. Tavasztól őszig a tér megtelt élettel, hála a kávéház teraszának; nyári estéken egy kis kvartett játszott dzsesszt és régi kuplékat. Az az életérzés, ami Párizsban természetes része a mindennapoknak, s amely 1945 előtt Budapest arculatát is meghatározta, a Café Alibinak is köszönhetően a Belvárosban is közkedveltté vált. Milyen felemelő lett volna betérni ide 2050-ben, érezni a hajdani illatokat, leülni a régi Thonet-székekre és hatvannyolc éves fejjel visszaemlékezni az elmúlt fél évszázadra! Milyen tragikus, hogy mindaz, ami az életünknek megszokott ritmust, bevett szertartást és kellemesen kopottas kényelmet nyújt, egy csapásra semmivé lesz!

És úgy hírlik, jönnek a tőkeerős cápák. A Café Alibi helyén egy Starbucks kávézó nyílik. „Egy” – írom, és ne érezzék igazságtalannak a határozatlan névelőt! Az a hely csupán egy lesz a millió közül, s nem kávéház – vagyis a polgári élet megszentelt tere és intézménye –, hanem csupán „kávézó”, ahol a fogyasztó megrendeli a „névre szóló”, „szmájlival” gondosan kidekorált papírpohárba töltött pótkávéját, és a megszólítások közül legfeljebb a tegeződésben gyakorlott „barista” kötelező mosollyal átnyújtja, a kedves vendég pedig leül a mindenütt ugyanolyan formatervezésű anti-székekre vagy azonnal továbbáll. (A gyakorlottabbak a papírpoharat megőrzik a Balaton Sound-fesztiválig, hogy a tóparton lőhessenek vele egy selfie-t.) Eltűnnek a magányos ködlovagok és a helyi polgárok, és jönnek a műanyag életérzés és az absztrakt gondolatok bajnokai, a lájk-lovagok és a Starbucks-liberálisok, akik táblagépeik magányában váltják meg a műanyag világot.

Eltűnt egy hely, amely csak az Egyetem téré volt – jön egy másik, amely New Yorktól Vlagyivosztokig mindenütt ugyanolyan. Mi ez, ha nem a hanyatlás hírnöke? Sic transit gloria mundi!