Még nem vendégeskedtem a Vörösmarty téri Onyx étteremben, de G. Fodor Gábor politikai gondolkodó nehezen minősíthető „ételkritikája” arra sarkallt, hogy egyszer, ha megengedhetem magamnak, tiszteletemet tegyem náluk és megkóstoljam az étlapjukról valamelyik „Michelin-baszakodást”. Végtére is, kíváncsi vagyok, milyen konyhai eszközökkel „növesztik pöcsüket a celeb-séf hülyegyerekek”.
Az étkezésről, ételről és borról írni olyan, mintha az ember Istenről, a szeretkezésről, a nőkről, az életről vagy a halálról vetné papírra a gondolatait. Szavakkal leírhatatlanok, ésszel felérhetetlenek. Talán a világirodalom legnagyobb prózaírója, Krúdy Gyula, a hangulatok, érzések, ízek kifejezésének e páratlan mestere volt az egyedüli, aki megszentelt nyelven írt az étkezésről és nem mellesleg a nőkről is. Nem tudhatom, nem is igazán érdekel, hogy a közismert politikai gondolkodó mit akart elérni a szóban forgó cikkével, annyi bizonyos, hogy a lillafüredi pisztránghoz nem csinált kedvet – és erről nem a pisztráng tehet.
Valaha olvastam a szerző több írását. Tudományos teljesítményének megítélésére nem vállalkozhatom, ám határozottan állítom, hogy cikkeinek volt esztétikai értéke. Szépen bánt a szavakkal, ahogy illik. Ennek fényében megdöbbentő látni az utóbbi idők, különösen a kormányzati online hecclap élén töltött egy hónap stiláris hanyatlását. Mintha a tudomány művelőjén felülkerekedett volna a kisebbrendűségi komplexusokkal küzdő görcsember.
Valaha volt egy Magyarország – nem a „polgári” (a politikai termék), hanem a reakciós –, ahol e stílustalansággal nem érvényesülhetett az ember; ahol a modortalanság nem számított erénynek, ahol a handabandázót kinézték a jobb társaságokból, s ahol talán még a tisztiszolgákkal szemben sem ütöttek meg olyan hangot, amilyet a szerző a nemzetközi gasztronómia budapesti képviselőivel szemben megütött. Vajon miért ez a dühödt megvetés? Torkán akadhatott a molekuláris konyhaművészet valamely apró remekműve? Ne adj’ Isten a szocializmus káposztaszagú menzáit kívánja mércévé emelni? Keserű felismerés, hogy abban a „plebejus” közegben, ahol ő újabban (politikai) otthonra lelt, ez a „stíl” – „pöcs”, „baszakodás” és „buzi” – lehet a mérvadó, sőt, talán az elvárt.
Tőlem alkatilag távol állnak a „vagánykodásból fakadó stíluselemek”, de elnézem azoknak, akiknek jól áll. Talán még irigylem is őket. Csak hát, ahogy Pierre mondja a Megáll az idő című filmben,
„…az sem véletlen, hogy milyen színvonalon vagánykodik az ember. És ez nem színvonal, szerintem.”
A pisztráng és Lillafüred jóval többet érdemel.