Bevallom Önöknek, méla undor lett úrrá rajtam, amikor elolvastam a magát politikatudósnak tartó zugfirkász határ menti tűzparancsért kiáltó eszmefuttatását. A világháló fórumain olvasható hozzászólások zsigeri és aljas indulatokról árulkodnak. Meggyőződésem, hogy a kormány idegenellenes hangulatkeltése – az emberi természet legrútabb hajlamaira támaszkodva – olaj a tűzre, holott minden kormányzat első rendű kötelezettsége a polgárbéke és a köznyugalom fenntartása, s nem létezhet akkora politikai haszon, amelyért feláldozható lenne a törvényesség és a közrend. Végtelen szomorúsággal tölt el, hogy e hajdan nagyvonalú nemzet mintha elfelejtette volna a vendégjogot: gyámolítani a jó szándékú idegent; asztaltársul fogadni őt, ha szükséget szenved; védelmet nyújtani neki a saját szokásaink szerint mindaddig, amíg nálunk vendégeskedik. Úgy vélem, a jó szándékú és kiszolgáltatott idegenekkel szemben megelőlegezett jóindulat erény, s aki ezt az erényt tanúsítja, tiszteletet érdemel. Azt sem tagadom ugyanakkor, hogy némi értetlenséggel szemlélem azok érzékenységét, akik kizárólag a menekültek szenvedését látják és más szempontokra – például az állam önvédelmére, a közrendre, a határ mentén élő honpolgárok békéjére és biztonságára – kevésbé érzékenyek. Valóban csak a kéjes gyilkolás és az idegenek parttalan befogadása között választhatnánk?
Úgy vélem, a járható középút mindig a szemünk előtt volt, csak nem vettük észre, vagy nem akartuk észre venni. Európa kívánatos politikai egységként való létezése elválaszthatatlan a cselekvőképes nemzetállamok létezésétől. Gondoljanak bele, Kelet-Európa nemzetállamai nem azért csatlakoztak az Unióhoz, hogy sutba dobják szuverenitásukat, hanem azért, hogy visszatérjenek természetes kulturális-civilizációs közegükbe, ahová mindig is tartoztak, s hogy erélyesebben oltalmazhassák magukat a szovjet-orosz behemót fenyegetésétől. Törökország sem azért szeretne az Unióhoz tartozni, hogy feladja saját területe feletti szuverenitását, hanem azért, hogy világi nemzetállami létét megvédhesse a vallási és törzsi hűség délről és keletről fenyegető veszélyével szemben. A nemzetállami szuverenitás reneszánsza a józan ész reakciója az Unió bürokratikus szertelenségeivel és hajmeresztő szakpolitikáival szemben. Hogy a bevándorlás problémájánál maradjunk: úgy vélem, egyetlen állam sem létezhet anélkül, hogy hogy valamiképpen ellenőrizze földrajzi határait. Lehetséges, hogy Európa elérkezett történetének ahhoz a szakaszához, amikor már nem a nemzetállamai között kirobbanó háborúk fenyegetik a kontinens békéjét, hanem – akár fegyveres, akár fegyvertelen – külső inváziók és törzsi felindulások. Egyik állam a másik után lesz kénytelen (Magyarország már meg is kezdte) szigorúbban ellenőrizni a határait, korlátozni a bevándorlást, miközben az Unión belül gyakorlatilag megszűntek az államhatárok. Mármost, mi történik abban az esetben, ha egy ország – jól felfogott érdekétől vezérelve – korlátozza a bevándorlást, a vele szomszédos ország viszont nem? És mi lesz akkor, ha valamely állam képtelen gátat vetni a határain torlódó embertömegnek? E problémákon a kormányközi intézmények tehetetlensége és a nemzetek feletti szabályok alkalmazhatatlansága miatt csak a nemzetállam lehet úrrá. Valóban szükség lenne egységes haderőre, de ki vállalja a parancsnoklás felelősségét? A nemzetállamok közötti gyűlölet magvait elhintő és ezért méltán kárhoztatott nacionalizmusra nem valamiféle bürokratikus és elvont „nemzetköziség” a helyes válasz, nem is az ugyancsak elvont és „felvilágosult” „emberjogi” túlérzékenység, hanem a másnak, az idegennek a megismerése és megértése. Ez a feltétele annak, hogy képesek legyünk eldönteni, kik nyerhetnek ide bebocsátást, kiktől kell megvédenünk magunkat, és kiket kell innen visszatoloncolnunk oda, ahonnan érkeztek. Európa „eszméje” – már ha létezik egyáltalán ilyen „eszme” – és a józan ész nemcsak hogy megköveteli kultúránk és civilizációnk védelmét, hanem ezen áll vagy bukik; ez az európai kultúra és civilizáció pedig nem más, mint az emberi természetről, a szabadságról, a jogról, az életformáról és a szépségről vallott közös, európai felfogásunk. Európa „összetételének” a befogadáson és annak korlátain kell nyugodnia – hiszen mindig is ezen az alapzaton nyugodott –: azon nemzetek és nemzethez tartozóknak a befogadásán, amelyek politikai rendszere és jogrendszere az emberi természetnek és a szabadságnak ezt az európai felfogását képviselik, és azoknak a törzseknek a határozott és a korábbinál erélyesebb elutasításán, amelyek nem, vagy még nem képviselik ezt a felfogást. Erről kellene szólnia az európai politikának, ám az erről való gondolkodást és a cselekvést gátolja az uniós bürokrácia és az „emberjogi” ideológia túlérzékenysége. (Akinek valódi és a kormányzattal szemben kikényszeríthető szabadságai vannak, vagy egy másik személlyel létesített, esetleg valamely tény folytán keletkező jogviszonyából fakadó jogos igényt érvényesíthet, annak semmi szüksége az elvont és ködös „emberi jogokra”, független és pártatlan bíróságokra annál inkább, akik érvényt szereznek a valódi törvénynek. Ez persze csak amolyan reakciós morgás a részemről.)
Az egykori miniszterelnök véleményével szemben én nem becsülném alá a civilizációs és kulturális, mi több, a vallási konfliktus jelentőségét a bevándorlás problémájában. A vallások rendeltetése nem más, mint hogy összefogja a közösséget, megerősítse a külső csapásokkal szemben és biztosítsa a gyarapodást. A vallás az isteni parancsolatoknak való engedelmességen alapul, megerősíti az esküt és az ígéretet, megszenteli a házasságot, befogadja az újszülöttet, elbúcsúztatja a halottat és előírja, milyen áldozatokat kell bemutatni a békében és a háborúban. Az azonos vallást gyakorló közösségek előnyre tesznek szert a földért és a fennmaradásért vívott örök küzdelemben. Az új hódítók első dolga, hogy ledöntsék a legyőzöttek istenszobrait és a sajátjaikat állítsák amazok helyére. A mi civilizációnk abban különbözik az iszlámtól – amely véleményem szerint a reánk leselkedő legnagyobb veszély –, hogy az emberek kormányzása nem a vallás tantételei iránti feltétlen engedelmességen alapul, hanem ember alkotta törvényeken és emberi döntéseken. Bátran hívhatjuk e kormányzást politikának, hiszen abban az értelemben, ahogy Nyugaton beszélünk róla, sehol másutt nem létezik. A politika részvételt, vitalehetőséget és egyetértésen alapuló törvényalkotást nyújt.
Vallás és politika ellentéte korántsem újdonság. Ha elolvassák Aiszkhülosz Oreszteiáját, vallásos indítékból elkövetett gyilkosságok sorával találkoznak. A gyilkosságokat az istenek követelik és ők szabják meg a büntetést. Az istenek bosszújától való rettegés valósággal fogva tartja az Átreusz-házat, olyan kényszerhelyzeteket teremtve, amelyekből látszólag nincs kiút. És mégis: amikor a város kezébe kerül az ítélet és a bosszú helybe az igazságosság lép, a kölcsönösen kialkudott béke véget vet a vérontásoknak. A bosszú az isteneké, ám a törvény a városé. Ha egy nyugati politikust arról faggatnak, mit tart a Nyugat és Európa lényegének, akkor rendre a szabadságot és a törvényt említi. Szabadság nélkül nincs közmegegyezésen nyugvó kormányzás és a kormányzásban való részvétel, honpolgári méltósággal pedig a nevében hozott döntésekkel való egyet nem értés és a törvényes ellenállás joga ruházza fel az embereket. Nyugaton az a természetes, hogy a politika kormányozza az embereket, másutt a nyers hatalom és a kétely nélküli engedelmesség. Mi, befogadók, méltán várjuk el az idegenektől, hogy tartsák tiszteletben a kultúránkat, hiszen másutt mi is idegenek vagyunk, és ugyanezt várják el tőlünk, de vajon egy idegen képes-e kilépni ama keretek közül önfeladás nélkül, amelyekbe beleszületett? Aligha.
A probléma súlyos, a helyzet válságos és megoldásért kiált. Minden nemzetállam felelősséggel tartozik minden állampolgárának, hiszen a területét meghatározó és a hatalmát korlátozó hűségnek köszönheti a létét. Mi olyan kontinensre születtünk, amelyet a történelem formált, nem pedig magasan trónoló filozófusok kinyilatkoztatott badarságai. A hazánk és az iránta tanúsított hűségünk természeténél fogva veszélyeztetve érzi magát a hívatlan, távoli vendégektől, akik sokszor alku tárgyát nem képező vendég- és menedékjogot követelnek maguknak, tekintet nélkül a befogadók szokásaira, törvényeire, szabadságaira és anyagi lehetőségeire. Európában furcsa szakadék támadt a kormányzat és az emberek között: míg itthon úgy érezzük, hogy kormányunk ordas indulatokat szabadít fel az idegenekre mutogatva a magyarok között – a közhatalom gyakorlása során más ügyekben is tanúsított cinizmusa, gátlástalan erőpolitikája, ha szabad így mondanom: zsarnoki hajlamai hosszú távon semmi jót nem ígérnek –, addig a széthullott baloldali ellenzék (az Unió nyugati tagállamainak mérsékeltebb, liberálisabb kormányaihoz hasonlóan) az idegenek iránti feltétlen türelemre, elnézésre és jóindulatra int minket. Csodálkoznak hát, ha Európa-szerte sokan úgy érzik, hogy az elit nem mi, hanem azok érdekében lép föl?