Olvasom, hogy a londoni Savile Row a jövőben különleges védelemben részesül: Westminster városatyái elhatározták, útját állják a tömegcikkeket forgalmazó multiknak és az ingatlanspekulánsoknak: a brit főváros ikonikus utcája megőrzi autentikus jellegét, és továbbra is a kifogástalanul szabott bespoke öltönyök hazája, a brit stílus zászlóshajója marad. Vajon megérjük-e azt a napot, amikor Budapest városatyái ugyanilyen lépésre szánják el magukat, és a felbuzdulást követik-e a tettek?
Ehhez a szemlélethez bizony fel kéne nőni, és szert kellene tenni arra a képességre – a biztos ítéletalkotás tudására, a jó és a rossz, valamint a szép és a csúf közötti különbségtétel képességére –, amelynek birtokában egyén és közösség felismeri saját értékeit. Sajnos erőteljes kétségek kínoznak, lehetséges-e mindez, mert Budapesten magam is nap mint látom azokat a tüneteket, amelyeket a szóban forgó cikk is nevesít. Attól tartok, a főváros legelegánsabbnak tartott ősi főutcája szintén tömegigényeket szolgál: kispénzű, de a magyar átlaghoz képest jóval tehetősebb turisták igényeit. Néha valóságos kínszenvedés végigsétálni a Váci utcán, ugyanis egyszerre van jelen a XIX. századi európai és magyar polgárosodás eszméinek épített öröksége, a XX. századi „ingatlanfejlesztő” héják üveg-acél-beton utópiái, és valamiféle túlzsúfolt, giccses keleti zsibvásár. Mindez sajátos, egészen zavarba ejtő eklektikát teremt, amely az adventi időszakban talán bájosnak tűnik, a nyári hőségben viszont végtelenül zavaró. Tudomásom szerint 1944-ig itt még előkelő szabóságok várták az úriembereket (és természetesen az úrhölgyeket is), talán még az ötvenes években is csodával határos módon fennmaradt belőlük néhány, végül a hatvanas-hetvenes évek „nejloning” hulláma elsodorta szinte mindet. Napjainkban jobbára csak egy-egy kis sziget hirdeti a minőséget ezen a környéken: a méltán híres cipészmester, egy szűcsmester, egy-két kesztyűs, talán a nyakkendőkészítő és átellenben a luxusparfüméria. Mi ez, ha nem a hanyatlás hírnöke?
Holott lenne mire büszkének lennünk, hiszen az Encyclopaedia Britannica tizenegyedik kiadása (1910-1911) már úgy említi a Duna-parti ikervárost, mint
„Európa egyik legszebb városa.”
Ezt Berlinről vagy a balkáni államok fővárosairól – amennyiben a Balkánt Európa részének tekintjük – aligha mondhatta volna el bárki is.
Úgy hiszem, kellő képzelőerővel megáldott ember vagyok, ám el sem tudom képzelni, hogy ez a budapesti városvezetés végre átlépné saját árnyékát, tekintet nélkül a „baráti vállalkozók” és a hatalomhoz dörgölőző, playboy-életvitelű aranyifjúság érdekeire, és végre olyan lépésre szánná el magát, mint Westminster városatyái.
(Fénykép: Váci utca, Budapest, 1940; © Fortepan)
