Olvasom egy cikkben, hogy baloldali városatyák ledöntenék a barcelonai Kolumbusz-szobrot, mert a „gyarmatosító imperializmus” szimbólumát látják benne. Nos, én viszont ezekben a gyalázatos alakokban a civilizációnk sírásóit, a Nyugat intellektuális öngyilkosságának apostolait látom. Ezek az álszentek naiv lázálmaiktól vezérelve számon kérik civilizációnk építőmesterein – így Kolumbusz Kristófon is –, hogy miért lett piszkos a kezük. Korántsem biztos, hogy néhány siratott barbár törzsi szokás eltűnése – például az azték emberáldozatok, hogy csak egyet említsek – szegényebbé tette ezt a világot! Felfordul a gyomrom, amikor ezek a „progresszív” gazemberek moralizálnak! A mi civilizációnk sem alávalóbb másokénál; és nekünk, akik atyáinktól örökül kaptuk, állagsérelem nélkül kell utódainkra hagynunk, s arra inteni őket, hogy ugyanúgy higgyenek e civilizáció értékeiben, mint ők hittek – és ahogyan mi, józan, tisztességes emberek hiszünk bennük. Akik Kolumbusz vagy a római pápák „bűneit” minden áldott nap a fejükre olvassák, gondolkodjanak el azon, hogy egy civilizációt sohasem kizárólag a mindig makulátlan és erkölcsileg feddhetetlen emberek és cselekvések teremtik meg! A nyugati civilizáció sem ilyen. Gyakran nagyon is erkölcstelen, a mai értékrendünk szerint inkább elítélhető, mint helyeselhető cselekvések is vezetnek olyan jó eredményekre, amelyek az alkotó cselekvők szándékaitól függetlenül jöttek létre. Nem mondhatjuk tehát, hogy a Nyugat „bűntelen” lenne, hiszen eredendően bűnös, esendő és gyarló emberek alkotják; de könyörgöm, melyik civilizáció, melyik emberi társadalom teljesen bűntelen és szent?

Megmosolyogtató, hogy a „progresszívek” azt a Kolumbuszt tekintik „imperialistának”, akit a maga korában csak a kaland érdekelt; aki egész életében megszállottan feszegette saját határait és mindeközben magasról megvetett minden világi és egyházi tekintélyt – minden korabeli újdonság iránt érdeklődő, leleményes, forróvérű és nyugtalan lelkű férfiú volt, ha úgy tetszik, mániákus: épp olyan, mint korunk „haladó szellemiségű” értelmiségijei. De a bátorság erénye sem hiányzott belőle. Hajóra szállt, dacolt a természettel és matrózai elégedetlenkedéseivel. Küzdött, hitt és remélt – mindez aligha mondható el a puha bőrfotelekben üldögélő, kávézgató és hagymázas utópiákat álmodó szellemi nagyságokról. Ha a baloldal szerint Kolumbusz szobra ledöntésre ítéltetett, akkor fontolják meg, fennmaradhat-e a rabszolgatartó Thomas Jefferson szobra, az „imperialista” Sir Winston Churchill szobra, a jobbágyait botozó Leo Tolsztoj szobra; vajon nem kellene összezúzni minden emberi alkotást és kitörölni minden nagyság emlékét az emberi emlékezetből?

Halálos kór ütötte fel a fejét Nyugaton: a renyheség. Korunk fiai és leányai elveszítették a civilizációnkba vetett hitüket – ha volt egyáltalán ilyen hitük; és képtelenek ellenállni a „haladó szellemiségű” hamis próféták „evangéliumainak”.